Kiadó: Chocolate Frog Records
Megjelenés dátuma: 2001. 8. 13.
Produkció: Elliot Ness
Az album hossza: 51.42 perc
Stílus: Progressive Rock / Neo-Prog
Értékelés: 8.5/10
A skót énekesóriás, Fish 2001-ben adta ki hetedik stúdióalbumát „Fellini Days” címmel, amely egyben az első volt a saját, független kiadójánál, a Chocolate Frog Recordsnál. Az album folytatta az elődje, a „Raingods With Zippos” (1999) sikeres hangzásformuláját, és néhány új hangzásbeli elemmel is kacérkodott, amelyek érdemben modernizálták Fish hangját. Ez a hang – főleg a női kísérővokál-harmóniák, a masszív hangfalak és az álmodozó soundscape-ek használata révén – sok mindenben tükrözte a progresszív rock 21. század eleji irányzatait. Az album címe Fish tisztelgése volt a filmek iránti szerelme és a legendás olasz filmrendező, Federico Fellini előtt.
Fish kísérőzenekarában is két érdekes változás történt. A régi motoros gitáros, Frank Ushert a „Fellini Days” lemezen John Wesley váltotta, aki sikeres szólóművészként és a Porcupine Tree évek óta visszatérő közreműködőjeként ismert, a billentyűk mögé pedig John Young (Lifesigns, ex-Greenslade) került, aki kiválóan teljesített egy olyan albumon, amely megjelenése idején Fish ambient szempontból legsötétebb munkájának számított.
Wesley és Young ugyanakkor jelentős szerzői hatást gyakorolt a „Fellini Days” egyes dalainak megszületésére, és a karizmatikus skót énekesnek – hasonlóan, mint Steven Wilson (Porcupine Tree) az előző két lemezen – segítettek modernizálni a hangzásvilágot, amely közelebb került a kortárs progresszív rockhoz. Ezzel az albummal Fish végleg búcsút intett neo-prog rockos múltjának, amire szólóművészként többé-kevésbé már azóta törekedett, hogy 1988-ban elhagyta a Marilliont.
Fish szövegei a „Fellini Days” lemezen a szokásosnál is cinikusabbak és társadalomkritikusabbak, ami már a sötét, szinte posztapokaliptikus hangulatú nyitódalon, a „3D”-n is nyilvánvaló. Ez a dal Fish kritikája az elektronikus technológia sosem sejtett fejlődéséről, amely sajnos megelőzi az emberi érzelmi intelligencia fejlődését. A számban Fellini utasításainak felvételei is hallhatók, amint egyik számos filmje forgatása közben instruál. A háttérben megszólaló rengeteg elektronikus minta és hangeffekt szépen alátámasztja a nosztalgikus és egyben melankolikus hangulatot, miközben Fish mesteri módon, női vokálharmóniák segítségével meggyőzően épít fel egy igazi ambient drámát. A nem kevésbé melankolikus és még sötétebb „So Fellini”-n is, amely az akkori progrock hangzástrendek újabb sikeres „beszippantása”, Fish hangja szinte szétfeszül a sok drámai érzelemtől.
A „Tiki 4”, amely remek akusztikus feldolgozásokat és kiváló vokálharmóniákat tartalmaz Fish énekbeli kaméleonságának és a női kísérővokáloknak az összeolvadásából, valamivel derűsebb hangulatú darab. Az „Our Smile”, kétségtelenül a „Fellini Days” legkönnyebben befogadható dala, érzelmes power ballada érdekes gitártémával, hatalmas női kísérőharmóniákkal és Fish egyik legmegindítóbb énekteljesítményével az albumon. Az eleven, szenvedélyes „Long Cold Day”, amely gyorsan Fish koncertklasszikusává vált, váratlanul egy blues rockos gitártémát állít előtérbe, miközben a nagy énekes kaméleon ezúttal olyan magasabb fekvésekhez nyúl, amelyeket a Marillion otthagyása után gyakran került.
A „Dancing in Fog” a progrock hangzásbeli „modernizmusának” újabb szemléletes példája a 21. század elejéről, a soundscape-ek és a programozott elektronikus minták bőséges használatával, miközben a női kísérővokál-vonalak ezúttal kissé háttérbe szorulnak. Az „Obligatory Ballad”, ahogy a címe is mutatja, akusztikus ihletésű szerelmes ballada, és egyben meggyőzően az album leggyengébb, leg„álmosabb” pillanata. Még Fish énekteljesítménye is kissé unottan szól, mintha az öreg az éneklés közben egyszerűen „végigsétált volna az érzelmeken”, ami nála elég szokatlan. A „The Pilgrim’s Address” is lassú, akusztikus balladaként nyílik, amely újabb unalmas élményt ígér, de hirtelen élénk, drámai szakaszba vált át, amelynek közepén a skót felföldi végre kibontakozik jellegzetes, melodramatikus, „életnél nagyobb” énekstílusában, miközben a dal szerkezete gyorsan közelebb kerül a szimfonikus prog, mint a folk rock világához.
A „Fellini Days” második felének vegyes benyomását jól teszi helyre a sötét dráma, a „Clock Moves Sideways”, amely úgy zárja az albumot, ahogy Fishhez illik – melodramatikus és végletekig érzelmes módon. Valahol a közepén egy rövidebb „spanyol” szakasz következik akusztikus gitárfutamokkal és spanyol nyelvű beszélgetéssel. A drámai refrénnél, amellyel Fish ismét érzelmileg „széttépi” magát, és amelyben az album címe is elhangzik, a szövegben idővel a „Fugazi” szó váltja fel azt, amelyet a Marillion Fish-korszakának minden rajongója jól ismer. A dicső múltra való utalás az általános sötét hangulat közepén még jobban fokozza ennek a záró szerzeménynek a nosztalgikus és komor ambientjét.
A „Fellini Days” lemezzel Fish végleg belépett következő alkotói szakaszába, amellyel gyakorlatilag logikus lépést tett előre addigi életművéhez képest, és felhagyott azzal, hogy a „hagyományos” rajongótábor elvárásai és az esetleges kereskedelmi siker miatt görcsöljön. Mondhatni, ennek az albumnak kulcsfontosságú hatása volt új alkotói korszakára, amely a két évszázad fordulóján kezdődött, amikor Wesley-hez és Youngéhoz hasonló tehetséges zenésztársak segítségével a megfelelő időben frissítette fel hangzásvilágát. Annak ellenére, hogy az album nem volt mentes egy-két kissé gyengébb és unalmasabb pillanattól, ami Fishsel szólókarrierje során többször megesett, a „Fellini Days” egészében véve még mindig a 2001-es év jobb progrock albumai közé tartozott.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
1. 3D (9:11)
2. So Fellini (4:06)
3. Tiki 4 (7:32)
4. Our Smile (5:25)
5. Long Cold Day (5:33)
6. Dancing In Fog (5:30)
7. Obligatory Ballad (5:15)
8. The Pilgrim’s Address (7:18)
9. Clock Moves Sideways (7:17)
Felállás:
Derek Dick „Fish” – ének
John Wesley – gitár
John Young – billentyűk
Steve Vantsis – basszusgitár
Dave Stewart – dobok
Dave Haswell – ütőhangszerek
Susie Webb – kísérővokál
Zoe Nicholas – kísérővokál
Paddy Mayne – beszéd a 8. dalban
Eric Dewolf – programozás a 9. dalban
