Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1986
Értékelés: 2.5/5
Bekövetkezett az, amitől a zenekar régi rajongói a legjobban rettegtek. A Genesis az „Invisible Touch”-on végleg behódolt Collins szólókarrierjének, és az ő kísérő popbandájává vált. A 70-es évek egyik legjobb és legkreatívabb progresszív rock zenekarából a 80-as évek szupersztár pop rock bandájává válás az „Invisible Touch”-csal végleg befejeződött. A régi rajongók, akik eddig a lemezig valahogy még hűek tudtak maradni a zenekarhoz, minden kereskedelmi kisiklásuk ellenére, a lemez megjelenésekor végleg lemondtak róluk. Az „Invisible Touch” a Genesis kereskedelmileg legsikeresebb lemeze, tele slágerekkel, részben Collins szólókarrierjének köszönhetően, amely épp akkor élte csúcspontját, részben a rádióállomások és olyan zenei műsorok intenzív promóciója révén, mint például az akkor még friss MTV. Bár egyszerre próbáltak megfelelni az új (pop) és a régi (prog) rajongóknak, ez csak az előbbieknél sikerült. Több mint nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a zenekar zenei kreativitásban már csak a saját halovány árnyéka, és néhány dallal szó szerint égetni kezdte magát. Az album hallgatásakor tehát mindent félre kell tenni, amit ez a zenekar korábban alkotott vagy képviselt, és úgy kell venni, ahogy van: a korának terméke, vagy ha ez nem segít, Collins szólóalbuma.
Az albumon így többnyire olyan dalok uralkodnak, amelyek egyszerű, gyakran programozott dobritmusra és new wave szintetizátorokra épülnek, és szerkezetükben több mint nyilvánvalóan a kereskedelmi rádiók számára készültek. A nyitó címadó dal megjelenésekor óriási sláger volt. Egyébként jó pop rock szám, csak hát az átlagos rajongó már három hallgatás után torkig van vele. Főleg a több mint nyilvánvaló táncritmus szúr szemet, pontosabban fület. A „Tonight, Tonight, Tonight” jóval jobb, hosszabb darab, programozott szintikkel és olyan részekkel, ahol próbálnak progresszívek lenni, de így is egy nem túl sikeres pop és progresszív rock keverési kísérletnek hangzik. Az egyetlen pop dal, illetve sláger a lemezen, amelyre a zenekar büszke lehet, a „Land Of Confusion”, amelynek provokatív éle van, és egyúttal kiváló szatíra az akkori hidegháborús társadalmi viszonyokról. Itt mindhárom zenészt tökéletes összhangban hallhatjuk, az egyszerű dalszerkezet ellenére is. A dal szerkezeténél azonban jobban tetszik a szövege, amely a hidegháború remek paródiája és a zenekar háborúellenes kiáltványa. Sokaknak eszébe jut majd róla az a felejthetetlen videó, groteszk bábokkal és Ronald Reagannel a főszerepben, aki a végén megnyomja a piros gombot, és mindent a pokolba küld. A lemez egyik ritka felvillanása, amellyel sikerült bizonyítaniuk, hogy az intelligencia mégsem veszett el teljesen Collins érzelgős mézes-mázában. Ám az „In To Deep” gyorsan visszahoz minket a „valóság talajára”: ez egy teljesen tipikus, megcukrozott Collins-balladácska, amelyben akár Mariah Carey vagy valami más műanyag MTV-díva is csatlakozhatna hozzá az éneklésben, és csöpög a cukortól. Az „Anything She Does” sem sokkal jobb, bár érdekes a dobritmusa. De hát ez is csak egy újabb Collins-féle popcukorka, amire táncolni lehet. Vajon hová tűnt közben a zenekar minden intelligenciája? A helyzet hirtelen javul a több mint 10 perces hidegháborús prog-pop eposszal, a „Domino Pt. 1 – In The Glow Of The Night/Pt. 2 – The Last Domino”-val, amely ugyan több mint nyilvánvaló kísérlet a régi rajongók kiszolgálására, mégis sikerült vele ízléses kompozíciót létrehozniuk, ami könnyedén a lemez legjobb száma. Ezt elsősorban Banks ezoterikus szintijeinek, a jó ritmusvezetésnek és a drámai középrésznek köszönhetjük, ahol feléled valami abból a múltbeli varázslatból, amely az albumon annyira hiányzik. A lemez színvonala egy újabb Collins-balladával, a „Throwing It All Away”-jel ismét visszaesik, bár ez legalább egyszer-egyszer még elviselhető, és jó háttérvokálok vannak benne. Ezután a nagyon szolid záró instrumentális, „The Brazilian” következik, amely programozott szintikre és samplelt ritmusokra épül, ami még egy leheletnyi etno hangulatot is teremt. A dal legvégén pedig még egy félénk Rutherford-szólót is hallhatunk. Messze van egy prog mestermunkától, de legalább tisztességes lezárása az albumnak. A hallgatás után mégis marad egy cukros gombóc a gyomorban, mert Collins szólóhatása túl erős rajta.
Az „Invisible Touch” tökéletes pop rock album két, már említett prog felvillanással, és a 80-as évek nagyon jó popalbuma, de ennél nem több. Másrészt szomorú, hogy a legendás zenekar ezen a lemezen szinte teljesen eladta kreatív önkifejezését a kereskedelmi sikernek, és alávetette magát Collins szólókarrierjének. Ha a 80-as évek korábbi albumain részben meg is bocsátották nekik a hang kommercializálását, mert közben valahogy sikerült megőrizniük a lelküket, és eredményesen ötvözték jellegzetes elemeiket az akkori idők új zenei kihívásaival, az „Invisible Touch” kellemetlen érzést kelt, hogy a zenekar rajta végleg behódolt az énekes/dobos hírnevének nyomásának. Ha ez Collins szólóalbuma lenne, biztosan az egyik legjobbja volna. A Genesisnek viszont, bár kereskedelmileg a legsikeresebb, kreatív-művészi szempontból az egyik legszegényesebb lemeze. Az „Invisible Touch” így csak Collins szólókarrierjének rajongóit, a 80-as évek pop rockjának kedvelőit és azokat a zenekarrajongókat érdekelheti, akiknek az összes albumukkal ki kell egészíteniük a gyűjteményüket, és ennyi év után hajlandók sok mindent megbocsátani nekik.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, ütőhangszerek, háttérének
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár, háttérének
Tony Banks – billentyűs hangszerek, szintetizátorbasszus, háttérének
Produkció
Genesis, Hugh Padgham
Számlista
1. Invisible Touch (3:27)
2. Tonight, Tonight, Tonight (8:50)
3. Land Of Confusion (4:44)
4. In Too Deep (4:57)
5. Anything She Does (4:06)
6. Domino (10:41)
1. rész – In The Glow Of The Night
2. rész – The Last Domino
7. Throwing It All Away (3:48)
8. The Brazilian (5:04)
Az album hossza: 45:37
