Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Uriah Heep
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 52:58
Értékelés: 4.5/5
Az Uriah Heep brit art rock-legenda, vitathatatlan klasszikus, akik végigjárták egy hosszú életű pálya festői, főleg meredek hullámvölgyeit, és életművükkel örökre aranybetűkkel írták be magukat a rocktörténelembe, amikor legismertebb és legfelismerhetőbb lemezeikkel új dimenziók függönyeit húzták szét! Abban az időben, amikor a rock még fiatal és ártatlan volt, a maguk szerénységével, de ahhoz a korhoz képest gyökeresen romboló hangzásukkal sokkolták a világot, egymás után jöttek az új horizontokat nyitó dalok: Gypsy, Bird Of Prey, Look At Yourself, Easy Livin’,… A „Demons And Wizards” (1972) és „The Magician’s Birthday” (1972) albumok kötelező darabjai e bolygó minden háztartásának, amelyben valaki ad legalább egy kicsit a külseje rendezettségére.
2011-et írunk, és 41 év telt el az „…Very ‘eavy,… Very ‘umble” (1970) debütalbum megjelenése óta, amelyről egy amerikai kritikus úgy nyilatkozott, hogy öngyilkos lesz, ha az Uriah Heep valaha is sikeres lesz. A történet közismert, és valószínűleg a kritikus is eléggé józan és jelen lévő volt a mélyebb személyes elmélkedés egy-egy pillanatában, hogy megszegje az ígéretét. Talán te magad is feltetted ezen a ponton a kérdést, miért a fenébe megyünk vissza ennyire messzire, az Uriah Heep születésének és az együttes első alkotói lépéseinek a lényegéig?
Az Uriah Heep tíz év kihagyás után, 2008-ban végre kiadta a „Wake The Sleeper” albumot, és ezzel már jelezte is, hogy visszatér küldetése gyökereihez. Teljesen megtagadták az előző, egyébként kiváló stúdióalbum, az 1998-ban megjelent „Sonic Origami” hangzását. A „Wake The Sleeper”-en a gitárriffeket Hammond-hanggal nehezítették meg, úgy, ahogy a legismertebb albumaikon szólt, amikor még Ken Hensley uralta az orgonát, és David Byron markolta a mikrofont. A későbbi, „post-seventies” Uriah Heep-albumok sosem szóltak annyira old schoolosan, mint most újra az utolsó két, három év különbséggel megjelent stúdióalbum. Az új album, az „Into The Wild” tehát továbbra is ezt az irányt követi. Sőt. Mélyíti.
A producer ugyanaz maradt. Mégis az új album hangzása kissé más, mint a „Wake The Sleeper”-é. Az elődjénél még élőbbnek, még melegebbnek, ugyanakkor még nehezebbnek és pusztítóbbnak hat! Köztudott, hogy az Uriah Heep a számos évenkénti koncertturnéjával a világ egyik legösszeszokottabb zenekara. Ezt már évek óta csinálja, többek között a „Bernie Shaw-éra” felállása is. Ennyi lefutott kilométert négy évtized alatt kevés zenekar mondhatott magáénak. És négy évtized után is az Uriah Heep koncertek terén a világ egyik legdolgosabb bandája marad. Ezt a színpadi robotolást pedig átvitték a stúdióba. Igen. Az Uriah Heep ma is úgy veszi fel az albumait, ahogy egykor szokás volt, amikor a felvétel a rendelkezésre álló szalag hosszához igazodott, és a stúdióban a dalrészeid eljátszására vagy eléneklésére mindössze egyetlen próbálkozásod volt. A bátorságon ezek a edzett fickók már rég nem gondolkodnak! A vérükben van. A stúdiókoncert formájában történő felvétel számukra magától értetődő dolog. Az albumfelvételnek ez az elve olyan erény és tudás, amelyet ma bátran és otthonosan csak a legnagyobb zenekarok alkalmaznak, azok, akik lábra állították a rockot, és ma is sikeresen dacolnak az idő fogával és rozsdájával (az Uriah Heep mellett ilyen élő rockóriás még a Rush vagy/és a Van Der Graaf Generator). Ennél hitelesebb nem is lehetne, mint amit az „Into The Wild”-on hallasz! Az újonnan elért hangzás különbsége ezúttal is elsősorban az ötös stúdióbeli kisugárzásán és a napi hangulaton, az úgynevezett stúdiókémián múlt.Az Uriah Heep egyszerűen kedvére élvezi a saját bőrét. És ebből a szabadságból az új albumon is bőven jut. Ez az az elv, amely nem hagy cserben. És a Heep ezt tudja.
Az új albumon nincs ballada. Ehhez a jelzőhöz még leginkább a záró Kiss Of Freedom közelít, amely ünnepélyességével szívesen idézi fel a The Golden Palace („Sonic Origami”, 1998) típusú régi dalokat, de persze 2011-ben teljesen más hangszereléssel. Az album kezdete nagyon játékos és szarkasztikus. Az Uriah Heep úgy döntött, hogy a lemezt a tréfás Nail On The Head-del nyitja. Ez azonnal felhívja a figyelmet a hangsúlyosan romboló, mégis meleg hangzásra, amelyet elsősorban a Hammond-orgona és a izzó gitárriffelés közti testes párbeszéd masszív fala épít. Ez az album egyetlen pontja, amely az óvatos fülbe kissé fájdalmasan belefúródhat a rettentően egyszerű és kiszámítható refrén miatt, amelyre a zenekar főleg a kifutásban két-három körrel több ismétlést szánt a kelleténél. Így valóban egy kicsit idegesítően hat, de ha a refrén „over and over again” sorához fordulsz, és a dolgot a pozitív oldaláról nézed, a dal egészében elfogadhatóvá válik. Az I Can See You folytatja az album tréfás oldalát. A versszak kicsit emlékeztet a választott vezérfrázisában és az énekvonalban a sorok vételének módjában az Uriah Heep Devil’s Daughter („Return To Fantasy”, 1975) klasszikusára.
A dolgok komolyabbra fordulnak, amikor megérkezik az album címadó dala. Innentől valójában minden egyes dallal intenzívebben nő maga az album is, és a személyes kedvencek kiválasztása innentől kizárólag mindazokra hárul, akik esélyt adnak ennek a lemeznek. Az Uriah Heepet mindig békepártinak tartották. A címadó dal szövege is háborúellenes, és mondanivalójában (nem a hangszerelésében!) kissé a „Sea Of Light” (1995) album Fires Of Hell című számára emlékeztet. Ezzel az album drámai színházzá is nő, a szarkazmust sötétebb hangulat váltja, amely azonban élőségében és teljességében csökkenés nélkül lüktet, és a megtestesült valóságban egyből tovább ragad magával! A Money Talk szilárdan tartja ezt a romboló, de komor tartalmú, elkapott hangulatot, közben pedig érdekes kontrasztot adnak a pajkos versszakok, amelyek a sztriptíztáncosnők és a rövid eszű „kis ribancok” munkanapját írják le, akik megélhetésükhöz beérik a saját idomaik és meztelenségük mutogatásával.
Tekintve, hogy az Uriah Heep a naftalinból újra előhúzta a retró megközelítést a hangzás kialakításában, még Shaw hangja is úgy szól, hogy minden eddiginél elfogadhatóbb lesz mindazoknak, akik nem tudjátok túltenni magatokat a néhai David Byron énekbeli jelenlétének hiányán.Bernie Shaw minden tekintetben fantasztikus marad. Az érzelmi oldalon és a hangfekvések magabiztos átvitelében a különböző hangnemeken át. Az egyedi színű és megközelítésű férfi tovább érik, mint a jó öreg bor.
Az Uriah Heep olyan zenekar is, amelyről köztudott, hogy időnként szívesen „bonyolítja a dolgokat”. Ezért nem mondhatjuk rájuk, hogy tipikus hard rockerek, mert felszínesek lennénk. Az art rock viszont kielégíti zenéjük megjelenésének minden fejlődési formáját alapvetően leíró karaktert. Az I’m Ready egy olyan dal, amely testes riffütőerőt egyesít, és ez zabolátlan erejével bőven megtölti az ereidet adrenalinsebességgel, a középső részét pedig néhány hangulatváltás gazdagítja festőien, a drámai színház alapmotívumokon átívelő, képszerű fokozásának eredményeként. A Trail Of Diamonds hasonlóan épül fel, mint a „Wake The Sleeper” albumról a What Kind Of A God. A hosszabb bevezető részben az orgona ölelésében főleg Bernie énekének érzékenysége csillog. Hirtelen hangulatváltás következik a rockos száguldásban, ahol az együttes körről körre mesterien színezi a magasan drámai hangulatot. Ezen a ponton ragyog az albumon a legintenzívebben Lanzon és Box párbeszéde! A hangulatot további többszólamú vokális harmóniák erősítik, amelyeket az Uriah Heep mindig is jól használt, és amelyekben sok zenekar, köztük a Queen is, az Uriah Heepet vette példának. Alig ér véget a Trail Of Diamonds, már jön a másik kedvenc, ha szereted az epikus drámaisággal teli melankolikus dalokat. Ez a Southern Star! Par excellence dal, amely a valóságban átadott érzelmi oldalával a hallgatót semmivel sem kevésbé érinti meg, mint előtte a Trial Of Diamonds. Ez két sok fordulatú dal, tetőtől talpig az egyedi Uriah Heep-játék mesteri tudásába öltözve, amely az új albumon éppen ebben a sorrendben ragyog fel a legintenzívebben.
Az új album még intenzívebben birtokolja a közelített dobhangzást, amelynek ágyúszerű romboló ereje főleg a közepes tempójú ritmusokban hatol a bőr alá. Például egy olyan dalban, mint a Lost, a dobok különösen mélyen szántanak a hangképben. Russell Gilbrook még magabiztosabbnak és határozottabbnak hat, mint a „Wake The Sleeper” albumon, a munkája kiváló, és Russell még hangosabb, de egyben még színesebb és energikusabb a dobolásában! Az új dobos, aki 2006 elején csatlakozott a zenekarhoz, hogy leváltsa az ősz medvét, Lee Kerslake-et, egyre fontosabb nyelvévé válik a mérlegnek a sorsfordító döntések meghozatalában. Az új albumon hallottak alapján több mint nyilvánvaló, hogy új alkotói lendületet hozott az együttesbe, amelynek alapján a zenekar végül mégis nekilátott az új anyag felvételének és kiadásának.
A Believe az album leggyorsabb dala. Pozitív beállítottságával világos pólusra fordítja az album hangulatát. Ez egy olyan dal, amelynek a koncerteken, a színpadokon kell testet öltenie. Kompakt, magasan dallamos hozamú, és mindenekelőtt rendkívül énekelhető. Amilyen világos dal a Believe, annál feketébb a közvetlenül utána következő Lost. A homályos oldalt főleg Phil Lanzon énekes lényegének tartalma hangsúlyozza, aki ezen a dalon teljesen átveszi a vezető éneket. Ez az új album egyetlen dala is, amelynek szerzője Trevor Bolder basszusgitáros. Az összes többi dalt Mick Box és Phil Lanzon írta az albumra. A Heep a vége felé újra bőséges szórakozást enged magának a T-Bird Angel című dallal, amelyben kétségkívül jólesik majd a „Thunderbird” márkájú díszes autóval való száguldás.
Az album egyetlen mínusza az ismét rendkívül ízléstelen borító, ami már az elődre, a „Wake The Sleeper”-re is igaz volt. Olcsó játék a „photo shop” számítógépes program használatával. A tengert, a köveket és a sziklákat egykor sokkal szebben, kézzel festette meg Roger Dean a „Sea Of Light” (1995) albumhoz. Ezen a ponton érdemes lenne a jövőben egy kicsit több figyelmet fordítani. Ha másért nem, az Uriah Heep így több pólót adna el a koncertturnékon.
Az „Into The Wild” olyan album, amilyet az Uriah Heeptől ma csak kívánhatunk. A fiúk ezzel bizonyítják, hogy az idő foga, a penész és a rozsda még távolról sem tud rajtuk fogni. Ennyi meggyőző energiát, egyedi prédikációt, amelyre az együttes 41 évnyi dacolás után képes, és amelyet az új album is megörökített, tényleg nem lehetett elvárni, nemhogy követelni ezektől a tiszteletre méltó bölcsektől. Mindössze három év után tehát kiváló albumot hoztak a láthatárra, amely még egyszer arra figyelmeztet, hogy a kör bezárult, hogy az Uriah Heep kalandjában eljutott a történet végére, amelyben újra szemezett annak kezdetével.Az egyedi tehetség minden pompáját, a rendkívüli alkotói vágyat tekintve, amely újra érződik, és amelyet az új album is megtestesít, biztosak lehetünk benne, hogy ezt ismét egy újabb kiváló stúdióalbum követi. Az „Into The Wild” új, frissen inspirált album, amelyet egy 41 éve működő, kifogyhatatlan ötletforrású, teljesen kiforrott, a zenei világban egyedülálló karakterű zenekar készített. Az „Into The Wild” az Uriah Heep művészetének megismételhetetlen gyöngyszeme, egyedülálló karizmával, amelynek kifejezőerejét egyetlen lemezbolti ár sem képes megmérni.
Felállás
Bernie Shaw – ének, vokál
Mick Box – gitár, vokál
Phil Lanzon – billentyűk, vokál
Trevor Bolder – basszusgitár, vokál
Russell Gilbrook – dob, vokál
Produkció
Mike Paxman
Számlista
1. Nail on the Head
2. I Can See You
3. Into the Wild
4. Money Talk
5. I’m Ready
6. Trail of Diamonds
7. Southern Star
8. Believe
9. Lost
10. T-bird Angel
11. Kiss of Freedom
