Előadó: Saxon
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 50.16
Értékelés: 3.5/5
Itt az új Saxon-album! A már negyedik éve újra együtt lévő, „Unleash the Beast”-felállású csapat az „Into The Labyrinth” című lemezzel adja le újabb hozzájárulását a rock-metal mozaikhoz. A „The Inner Sanctum” (2007) gyors utódja egyben némileg más album is. Főleg a metálos vektor hangsúlyosabb benne kevésbé, a zenekar pedig valamivel több jól ismert, klasszikus rockfogást vet be. Jóval kevésbé sötét dalok vannak rajta, ez is egy fontos észrevétel. Bár az előző mondatomat egy pillanat alatt megcáfolja a nyitódal, amely a legtöbb hiteles heavy metalt és az előző, „The Inner Sanctum” lemezt idézi! A Batallions of Steel című számhoz billentyűket is kevertek, amivel a Saxon természetesen a dráma hangulatát hangsúlyozta: a refrén előtti átvezetésben egy lépcsőfokkal feljebb szökik, a refrén aztán teljes gőzzel berobban, olyan erősen himnuszos üzenettel, amilyet a fiúk a Crusader, a The Eagle Has Landed vagy a Broken Heroes születése óta őriznek. Ehhez a dalhoz hangulatában és metálosságában csatlakozik még a gonosz Demon Sweeny Tood, a hentesmunkát végző borbély történetével, akinek a felesége az ügyfeleinek a férje pengéjének áldozataiból készült húsgombócokat árulja (a helyszín: London, az idő: viktoriánus Anglia). A refrén fortélya, amelyet a Saxon a „Destiny” utáni időszak más dalainak refrénjeiből kölcsönzött, nem túl meggyőző, még ha a mérgesen felpörgetett ritmus és a tüzes, masszív riff-függöny alaposan fel is melegíti a metálrajongókat. Nem sokkal utána jön a nagy metálhimnusz, a Valley Of The Kings, amelynek refrénje már szinte szemtelenül kanyargós, a mai „power metal” zenekarok sokaságának hagyománya szerint, de megidéz valamennyit a „Lionheart” (2004) hangulatából is. Ezzel az albumon nagyjából véget is ér a nemes metálvasat megmozgató pontok sora.
Már a lemez második dala, a Live To Rock is egyenes kacsintgatás a Saxon-hagyomány felé, úgy, ahogy azt a „Wheels Of Steel” (1980) óta ismerjük. A Live To Rock persze úgy van felöltöztetve, ahogy 2009-ben illik: a feltámasztott, élő „The Inner Sanctum”-produkcióba, jóval jobb riffelésbe, és jóval jobb szólókkal van kidíszítve. Charlie Bauerfiend tehát olyan név, amely nem hagy cserben, ha a heavy metal zenekarok produceri kormányához ültetik. A Saxon ezúttal is nyers, németes hangzású marad. Pedig a dalok szerzemény és előadás szempontjából (nem a hangkép alapján!) erősebb rockhangsúlyt hordoznak.
A zenekar a régi Saxon-figurák „kölcsönzése” ellenére sikeresen dacol az ismétlődés bélyegével, főleg a szigorúan felismerhető egyediségének köszönhetően. Elsősorban a klasszikus formájú, nagy rock n’ roll riffekről van szó, amelyek a német metálprodukció vezényletével „mérgezően ölnek” (jó értelemben). Egyszerűen és a bőr alá hatolva. A Slow Lane Blues tipikus példa erre, igazolja ezt a ravasz rutint, amellyel a Saxon már több mint három évtizede ilyen ügyesen kormányozza a navigációs készülékeit. A nyolcvanas évek elejéhez a legközvetlenebb kötődést a Hellcat jelenti, amely a „Motorcycle Man” vagy a „20.000 Feet” riffjének felgyorsított, újkori rock n’ roll-zúzója az előrefrénben. A záráshoz közeledve a Come Rock Of Ages a rá jellemző, kemény rock n’ roll riffel még egyszer megerősíti az album említett alaphangsúlyát.
Ha ehhez hozzávesszük Paul Quinn és Doug Scarrat képszerű, mesterien kifaragott, egyenrangú szólózását, akik folyamatosan bravúrosan kiegészítik egymást és egymásra reflektálnak ebben a tudományban, az albumon még a kevésbé izgalmas dalok, a Crime Of Passion és a Protect Yourself is életre kelnek. A Voice üdvözlendő színesítése a lemeznek, közepes tempóban halad, majd a refrénben váratlanul ágyúszerűen dörren, ahogy a dalt átkarolja a romboló riff. Különösen az előrefrén akusztikus kísérete miatt érdekes, amely remek ugrást ad a dinamikában és a hangulatban! Tipikusan saxonosan kiszámított. Elvétehetetlen.
A fiúk zárásként egy akusztikus „bottleneck” verziót is hozzáadtak a „Killing Ground” (2001) című albumról a Comin’ Home dalból, és ebben is meggyőzők maradtak. Vajon a láthatáron van egy „unplugged” Saxon-album a zenekar klasszikusaival? Hallottak alapján az ember nem tiltakozna ellene.
Mi hát ennek a zenekarnak a sikerformulája az új évezredben is? Egyszerűnek lenni, nem változni, az maradni, ami vagy. Persze a felismerhetőség záloga Biff Byford hangja, amely 2009-ben is, bár a szélein enyhén megkopva, még mindig igen jó állapotban szól, a saját pecsétjével pedig a Saxon szellemének nélkülözhetetlen alapjellegzetességét lehelve a dalokba. Byford azonban kevésbé lesz fontos, ha a gitármunkára figyelünk, mert valójában az olajozza és hajtja folyamatosan hatékonyan a Saxon-gépezet fogaskerekeit, hogy az véletlenül se rozsdásodjon be. A gitárok munkája az, amely ezúttal is hűségesen elénk tesz egy markánsan egyszerű, de sűrűn fűszerezett és kiemelt riffet – tipikus Saxon-riffet. Pedig köztudott, hogy a fiúk ugyanazokat a trükköket forgatják ki-be. De ezek szigorúan az övéik! Ritka túlélő dinoszauruszok, akik bármilyen éghajlati változást átvészelnek alkalmazkodás nélkül. Más szóval a Saxon olyan zenekar, amelynek nincs szüksége újításra ahhoz, hogy sikeresen újragenerálja a saját lényegét. Makacs krumplifejek. Megint meggyőztek!
Felállás
Biff Byford – ének
Paul Quinn – gitár
Doug Scarrat – gitár
Nibbs Carter – basszusgitár
Nigel Glockler – dob
Produkció
Charlie Bauerfiend
Dalok listája
1. Battalions Of Steel
2. Live To Rock
3. Demon Sweeney Todd
4. The Letter
5. Valley Of The Kings
6. Slow Lane Blues
7. Crime Of Passion
8. Premonition in D Minor
9. Voice
10. Protect Yourselves
11. Hellcat
12. Come Rock Of Ages (The Circle Is Complete)
13. Coming Home (Bottleneck Version)
