Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Ayreon
Kiadó: Transmission Records
Megjelenés: 1998
Játékidő: 1:44:47
Értékelés: 5/5
A holland zseni, Arjen Anthony Lucassen, aki egy személyben multiinstrumentalista, énekes, zeneszerző, dalszövegíró és producer, a kilencvenes évek közepén ambiciózus projektjével (később zenekarával), az Ayreonnal újraélesztette a konceptrockopera ötletét, amelyről sokáig úgy tűnt, hogy a 20. század hetvenes éveivel együtt örökre eltűnt. Ez a régen leírt ötlet felélesztése a legnagyobb, de korántsem az egyetlen érdeme: a progresszív rock és a prog metal, időnként folk-, klasszikus zenei és elektronikus elemekkel fűszerezett házasításának mestere az Ayreon debütálásával, a „The Final Experiment” (1995) című lemezzel teljesen új mércét állított fel arra, milyen legyen egy modern, koncepcióalapú rock/metal opera.
1998-ban azonban Arjen helyzete nem volt éppen irigylésre méltó, mert a második Ayreon-album, az „Actual Fantasy” (1996), amely mind a mai napig az egyetlen nem konceptalbumuk, jókora kudarcot vallott a remekül fogadott debütálás után. Lucassen nem is titkolta csalódottságát, így a következő lemez felvétele előtt bejelentette: ha ez is megbukik, egyszerűen lezárja az Ayreon-történetet, és inkább más (szóló)projekteknek szenteli magát.
Elhatározta, hogy megmutatja a zenei világnak, hogyan készül egy (dupla) rockopera irigylésre méltó hangzással, atmoszférával és koncepcióval, ezért az ambiciózus zenei mester úgy döntött, hogy az „Into The Electric Castle” egészen más történet lesz, mint az egyáltalán nem rossz elődje, az „Actual Fantasy”. Először is eldöntötte, hogy az új stúdióprojekt sci-fi koncepcióra épül majd, de a „The Final Experiment”-nél kevésbé komoly hangvétellel. Éppen ezért Arjen az „Into The Electric Castle” koncepciójához néhány B-kategóriás sci-fi filmből merített ihletet, miközben az alapötlet (akaratlanul) kissé emlékeztet a Marvel kultikus, nyolcvanas évekbeli képregénysorozatának, a „Secret Wars”-nak a történetére.
Az „Into The Electric Castle” című albumon, amelyet Arjen egymaga írt, hangszerelt, készített, énekelt, és amelyen gitárokat, basszust és billentyűket játszott, valóban lenyűgöző vendégzenészsereg gyűlt össze, közülük is kiemelkedtek a rangos énekesvendégek. Kézenfekvő volt, hogy Arjen elsősorban holland barátait hívja meg: az élen Edward Reekersszel (Kayak) a Futurista szerepében, Sharon den Adellel (Within Temptation) az Indián nő, Anneke van Giersbergennel (ex-The Gathering) pedig az Egyiptomi nő szerepében, de a kevésbé ismert énekesek, Edwin Balogh a Rómaiként és Jay van Feggelen a Barbárként szintén derekasan megállták a helyüket.
A legnagyobb húzása mégis az volt, hogy sikerült megnyernie a kultikus skót énekest, Fisht (ex-Marillion) és az angol énekes-kiválóságot, Damian Wilsont (Threshold, ex-Landmarq). Az elismert angol szólóművész, Peter Daltrey (Kaleidoscope, Fairfield Parlour) a Hang (az űrlényé) szerepében bizonyított. A hangszeresek közül kiemelkedett a legendás holland fuvolás/billentyűs/énekes Thijs van Leer (Focus), az angol billentyűs varázsló, Clive Nolan (Arena, Pendragon, Shadowland), valamint a holland billentyűs, Ton Scherpenzeel (Kayak, ex-Camel). A felsorolt énekesek mindegyike Arjen sci-fi koncepciójának egy-egy szereplőjét kapta. A skót óriás, Fish (milyen találó!) remekül alakította a Felföldit, Damian Wilson pedig ugyanilyen ragyogóan a Lovagot. Arjen személyesen a Hippit játszotta, hiszen pszichedelikus színezetű hangja kitűnően illett ehhez a feladathoz.
Az „Into The Electric Castle” koncepciója nagyjából így szól: egy titokzatos erő különböző korokból és helyekről ragad magával embereket, és anyagiasítja őket egy ismeretlen bolygón, egy másik dimenzióban. Ebben a furcsa társaságban, amely sehogy sem tud betelni új helyzetével, a skót Felföldi, a Lovag, a Római, a Hippi, az Egyiptomi nő, az Indián nő, a Barbár és a Futurista találja magát. Egyszer csak különös hangot hallanak, amely végigvezeti őket a kalandon, egyúttal figyelmezteti őket a rájuk váró számtalan veszélyre és próbatételre az úton a cél felé. A megoldás a titokzatos Elektromos Várban rejlik. Az első veszélyes próbatétel egy különleges fa, a Döntés fája, amely közli a társasággal, hogy egyiküknek el kell válnia az élettől.
A Felföldi esik először a próbatétel áldozatául: a titokzatos, csábító fény felé tartva megáll, lefekszik és meghal. Miután rátalálnak a különös kertre, amely az Elektromos Várat övezi, az Egyiptomi nő meglátja a titokzatos fényt, és úgy érzi, legfőbb istene, Amon Ré hívja magához. Elindul hát a fény felé, lefekszik és meghal. A különös csapat megmaradt tagjai végre belépnek az Elektromos Várba. Az Indián nő egy pillanatra óvatlan lesz, mert elbűvöli a szél titokzatos suttogása, ami végül végzetes lesz számára, így ő is a Felföldi és az Egyiptomi nő útján indul a halálba.
A végén a Lovag, a Római, a Hippi, a Barbár és a Futurista az utolsó próba előtt áll, két ajtó formájában. Az egyik ajtó a pusztulásba és a halálba vezet, a másik a megváltásba és a földi paradicsomba. A társaságnak ki kell választania a helyes ajtót, amely megváltást hoz nekik. Az első ajtó eltorzult, baljós és groteszk, a másik jóval csábítóbb, mert színaranyból készült. A Barbár alulmarad saját arroganciájával és büszkeségével szemben, és belép az arany ajtón, ami azonnali halált hoz rá. A megmaradt négyes, amely túlélte az egész kaland legnehezebb próbáját, azzal jutalmazódik, hogy még a helyes ajtón való belépés előtt megjelenik előttük a titokzatos hang forrása.
Kiderül, hogy a titokzatos hang egy magányos űrlényé volt, aki csak azért hozta őket a bolygójára, mert unatkozott a várfalak között, és játékra, izgalomra vágyott. Ezután kénytelen visszaküldeni őket a maguk különböző korába és helyére. Közvetlenül azelőtt, hogy a négyes belépne a megváltást hozó ajtón, az űrlény közli velük, hogy kitörli az emlékezetüket, így elfelejtenek mindent, amit a bolygóján átéltek.
A Hippi így a saját idejében találja magát, és azon kezd töprengeni, nem csupán a pszichedelikus szerek túlzott fogyasztásának következménye volt-e csodálatos utazása. A Futurista nem tud megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy valaki egy különleges szerkezettel kitörölte az emlékeit. A Rómait ezzel szemben a különös élmény, amelyet álomnak magyaráz, erősebb személyiséggé teszi. A Lovag pedig meg van győződve róla, hogy álmában elérte a lovagi eszmények csúcsát, vagyis a Szent Grált, ami hatalmas büszkeséggel és boldogsággal tölti el. A befejezés így nyitva marad a hallgató saját értelmezése előtt: mi is történt valójában ezekkel a különös kalandorokkal.
Az album zenei arculata a progresszív rock és a prog metal világának legjobb elemeit egyesíti, miközben nem hiányoznak belőle a klasszikus zene zenekari elemei és a folk pásztori hangulatú árnyalatai sem. A kivételes műfaji és hangszerelési sokszínűség, az egyes zenészek kiváló virtuozitása és az összes vendégénekes ragyogó teljesítménye ennek a koncepcióműnek a fő erényei, amely intenzív hangulatával végig „tűkön ül” a hallgatót, miközben a drámai és a nyugodt pillanatok folyamatosan harmonikusan váltják egymást.
Az „Into The Electric Castle” egyben Arjen és az Ayreon régi dobosa, Ed Warby első közös munkája is, és csaknem két óra zenét tartalmaz (1 óra 45 perc, ha pontosak akarunk lenni), egyetlen unalmas pillanat nélkül, ami újabb ékes bizonyíték arra, hogy Lucassen úr csak úgy dőlt belőle a művészi lendület és az újító ötletek. Tulajdonképpen felesleges is hangsúlyozni, hogy az album kiváló produkcióval is büszkélkedhet, ami Lucassen úrnál semmi szokatlan. Az első lemez a „Welcome To The New Dimension” című számmal nyit, amelyben az új dimenzióba érkező zavarodott jövevényeket az űrlény hangja fogadja Peter Daltrey előadásában, miközben a háttérben elektronikus minták és éteri gitárvariációk hullámzanak.
A tizenegy perces szimfoprog eposzban, az „Isis and Osiris”-ben különösen a színpadias énekprodukciójával a remek formában lévő Fish villan, no meg a két énekesnő operettes megközelítésével, miközben a billentyűk és az elektromos gitár harmonikus összjátéka fenséges atmoszférát teremt. A hangszeres részekben nem hiányoznak az szellemes variációk, amelyek még tovább fokozzák a drámai hangulatot. Helyenként tisztán érezhető néhány rocklegenda atmoszferikus hatása, például a Pink Floydé (gitár–billentyű harmóniák) és a Led Zeppelinéé (pásztori elemek). Arjen maximálisan kihasználta a hagyományos prog billentyűket, élükön a hammondorgonával, a mellotronnal és a minimoogal.
A kivételes atmoszférikus kontraszt, valamint a hangszerelési és énekbeli sokszínűség már az elején beszippantja a hallgatót a koncepció szívébe. Az „Amazing Flight” újabb ambiciózus eposz fenséges atmoszférikus dimenziókkal, ahol a különleges vendég, Clive Nolan színes és egyedi szintetizátorszólóival ragad magával. A vokális harmóniák, amelyekben ezúttal az összes közreműködő énekes kitűnik, Arjen is a Hippi szerepében, ismét külön fejezetet érdemelnek, és nem lehet eléggé dicsérni őket. Arjen gitárszólói végig szépen szövik és tartják fenn az epikus hangulatot, számos finom pillanattal. Van Leer úr is szikrázó fuvolavariációkkal jeleskedik, a két énekesnő pedig jól gondoskodik az éteri többszólamúságról.
A „Time Beyond Time”, amelyben az egyes szereplők saját titokzatos helyzetük valódi értelmén tűnődnek, megható, éteri bevezetővel indul, pásztori akusztikusgitár-akkordok kíséretében, miközben Reekers úr a Futurista szerepében csodálatos orgánumával szépen alkotja meg a hipnotikus hangulatot. Ragyogó énekbeli ellenpontot Damian Wilson ad a Lovag szerepében, aki azon töpreng, vajon nem a Szent Grál működésének mellékhatása-e ez a kozmikus élmény. Van Leer mester ismét kitűnik egy rövidebb fuvolaszólóval, Arjen pedig űrbéli improvizációjával megint bebizonyítja, miért tartozik Európa legnagyobb gitármesterei közé.
A „The Decision Tree (We’re Alive)” című számban, amely spacerockos elektronikus árnyalatokat tartalmaz, Fish a Felföldi szerepében enged a Döntés fájának figyelmeztető szavainak a társaság egyik tagjának bejelentett haláláról. A hangszeres részekben dallamos gitárpasszázsok uralkodnak, amelyek szépen fenntartják a hatalmas hangulatot. Fish itt vokális melodrámájának csúcsán van, miközben a háttérben epikus többszólamúság kíséri. Különösen érdekesen sikerült ebben a ragyogó kompozícióban a Felföldi énekes vitája a filozófiájában rokon Barbárral és Rómaival arról, ki lesz az, aki feláldozza magát, és kié lesz a posztumusz dicsőség. Néhány őrült variáció a hagyományos billentyűkön, megzabolázatlan, metalos dobtülekedés és kiszámíthatatlan elektromosgitár-bravúrok ismét igazi lakoma a fülnek minden virtuózkedvelő számára.
A „Tunnel Of Light” című pásztori ballada, amelyben a társaság új veszélyes próbatétellel találkozik a Fény alagútja képében, Fish (a Felföldi) búcsúdala az albumon, miközben pásztori, akusztikusgitár-dallam és éteri női vokális harmóniák kísérik. A skót óriás kitűnően érzi magát ilyen hangi háttér mellett, és felejthetetlen énekteljesítményt nyújt. Az „Across The Rainbow Bridge” melankolikus bevezetővel indul, amelyben elsősorban Wilson ragyog megindító hangjával, miközben a háttérben szerteágazó billentyűfüggönyök és közbeékelt ritmusváltozatok uralkodnak. Külön fejezet a szimfonikus prog metalra épülő többszólamú, epikus refrén. A billentyűs rész ismét elektronikus textúrákkal játszadozik, az elektromos gitár pedig ezúttal kíméletlenül „metalos hangokat” reszel. Arjen ezúttal remekül szórakozik a zavarodott Hippi pszichedelikus énekszerepében.
A második lemez a „Garden Of Emotions” című kompozícióval nyit, amelyben a társaság új próbatétel előtt találja magát, közvetlenül az Elektromos Vár bejáratánál. A bevezető részt epikus hangszerelések jellemzik, az elektromos gitár és a billentyűk elbűvölő harmóniáival. Arjen ismét kitűnik a Hippiként, aki zavarodott állapotában a legkevésbé sem sejti, milyen veszély előtt állnak. Anneke van Giersbergen eközben meglátja az ókori egyiptomi napisten, Amon Ré illúzióját, és a halál útját választja. A középső részben a metalos rész uralkodik brutális gitárpasszázsokkal és kíméletlen dobmenettel, miközben a váltakozó vokális harmóniák a kompozíciót ismét éteribb szférákba mozdítják. Az egyik legszórakoztatóbb pillanat a Római és a Barbár presztízsért folytatott vitája, hiszen hasonló elképzeléseik vannak arról, milyen jutalom vár rájuk a kaland végén. A gitármester a hangszeres részben ismét nem fukarkodik szellemes variációival, miközben a drámai hangulat másodpercről másodpercre fokozódik.
A naiv Egyiptomi nő engedett legfőbb istene hangjának, és örökre elbúcsúzott a társaságtól, ez a melankolikus, pásztori ballada, a „Valley Of The Queens” központi témája is, amelyben van Giersbergen kapja a főszerepet. A sötét színezetű „The Castle Hall”-ban, amely hátborzongató, állatias hangokkal nyit, a társaság megmaradt tagjai végre az Elektromos Vár közepén találják magukat. Itt ismét az űrlény figyelmeztető hangja fogadja őket. Arjen ezúttal érdekes módon ötvözi a space rockot és a prog metalt, a lassú ritmikai elemek használatával időnként már a doom metal felé hajlik. Különösen érdekes Damian alakítása a Lovag szerepében, aki teljesen összezavarodva meg van győződve róla, hogy visszatért a középkorba, ahol Camelot legendás várának falai mögött Merlin varázsló teszi próbára. Van Leer úr a záró részben bájos fuvolaszólóval jeleskedik, amihez Lucassen ravasz gitárvariációkkal csatlakozik.
A „Tower Of Hope” újabb sötét atmoszférájú szám, amelyben a társaságra új próbatétel vár a Remény tornya képében. Arjen ezúttal a bevezetőben spacerockos hangkollázzsal nyűgöz le, majd a folytatásban metalosabb vizekre evez, a különböző énekszerepek harmonikus váltogatásával. Különösen jól sikerült az érdekes, kissé pszichedelikus refrén. A záró részben váratlan, rövidebb hangszeres fordulat következik a jazz fusion világába, majd ismét a pszichedelikus-metalos hibrid motívum uralkodik el.
A „Cosmic Fusion” baljós bevezető résszel indul, ezúttal Sharon den Adelen a sor, hogy búcsút vegyen az Indián nő szerepében, aki hirtelen megérzi a természet és a nap szellemeinek hívását, amelyek magukhoz csábítják. Ez azt jelenti, hogy ez a melankolikus-sötét szám az ő elbűvölő hangja köré épül, miközben a háttérben rejtélyes szintetizátorfüggönyök hullámzanak. A társaság többi tagja figyelmezteti, hogy hazugságról van szó, és halál vár rá, de intelmeik hatástalanok. Az Indián nő a halálba megy, amely ezúttal személyesen is megjelenik a színen Robert Westerholt (Within Temptation) és George Oosthoek morgó vokális közreműködésével. A hangszeres, szimfonikus fűszerezésű részben vad, de egyben dinamikus hangszertánc uralkodik.
A „The Mirror Maze”, amelyben a megmaradt ötös az utolsó vári próbatétel közepén találja magát, zongoraszólammal és Arjen pszichedelikus énekével nyit a Hippi szerepében (ezúttal néhányszor derekasan John Lennonra hajaz). A fenséges szimfonikus hangszerelés az akusztikusgitár-akkordokkal és az éteri vokális harmóniákkal együtt formálja meg az epikus refrént. Lucassen ismét nem fukarkodik a finom gitárvariációkkal, miközben ennek a ragyogó számnak az atmoszférája gyakorlatilag szüntelenül változik.
Az „Evil Devolution”, éles kritika a túl gyors, semmilyen kontroll nélküli technológiai fejlődésről, pszichedelikus bevezetőt tartalmaz bizarr, csobogó effektekkel, amit átmenet követ melodramatikus részbe epikus gitárvariációkkal. A záró részben rövidebb spacerockos szakasz uralkodik disszonáns elektronikus textúrákkal. Az ütős „The Two Gates”-ben a megmaradt ötös két ajtóval szembesül, és ki kell választania a helyeset. A Barbár Edwin Balogh hangján végzetes hibát követ el, és belép az arany ajtón, ami a halálát okozza. Ennek megfelelően ezúttal Balogh hangja kerül előtérbe. A szám drámai karakterét, élén az epikus refrénnel, ütős, metalos gitárpasszázsok fűszerezik kompromisszumot nem ismerő ritmikai támogatás mellett.
A „Forever Of The Stars”, amelyben a túlélő négyes az űrlénnyel való találkozás révén megkapja a rejtély megfejtését, rövid spacerockos közjáték elektronikusan manipulált narrációval Peter Daltrey előadásában, az Idegen/űrlény szerepében. Az „Another Time, Another Space” az album epikus lezárása drámai szimfonikus hangszerelésekkel, amelyben mind a négy túlélő szereplő, miután visszatért a saját korába és helyére, kérdéseket tesz fel magának a közelmúlt élményéről, mert a részletekre egyszerűen nem tud többé visszaemlékezni. Ez azt jelenti, hogy mind a négy megmaradt énekes dallamos háttér mellett sikeresen váltogatja egymást a vezetőhangon, és ezzel gondoskodik a végső konceptuális csúcspontról és egy felejthetetlen atmoszféra diadaláról.
Az „Into The Electric Castle” kulcsfontosságú mű volt az egyetlen és megismételhetetlen Arjen Anthony Lucassen életművében, amellyel teljesen új mércét állított a modern rock/metal operának, és segített újra felkelteni az érdeklődést a szinte már eltemetett konceptzsáner iránt. Páratlan koncepciómestermű volt ez, amely az Ayreonnak nemcsak azt tette lehetővé, hogy nyugodtan megvethesse a lábát a zenei színtéren, hiszen sikere minden Arjen-féle várakozást felülmúlt, hanem a modern prog rock és prog metal legizgalmasabb képviselői közé lőtte fel őket a sztratoszférába.
Arjen ezzel egyben lefektette az alapkövét az Ayreon régi hagyományának, hogy különböző vendégzenészek működnek közre, élükön a neves énekesvendégekkel, akik többnyire elismert zenekarokból érkeztek. Munkájával sikerült különböző nemzedékek, országok és műfajok zenészeit összekapcsolnia egy sikeres alkotói közösséggé, és számos műfaji határvonalat tolt odébb. Nehéz elhinni, de Arjen következő, két részes konceptprojektjével, az „Universal Migrator”-ral nemcsak eléri az „Into The Electric Castle” minőségi szintjét, hanem addigi zenei pályafutásának legjobb művét alkotja meg.
Felállás
Arjen Anthony Lucassen – elektromos és akusztikus gitár, basszusgitár, minimoog, mellotron és billentyűk, ének (Hippi)
Edwin Balogh – ének (Római)
Sharon den Adel – ének (Indián nő)
Jay van Feggelen – ének (Barbár)
Fish – ének (Felföldi)
Anneke van Giersbergen – ének (Egyiptomi nő)
Edward Reekers – ének (Futurista)
Damian Wilson – ének (Lovag)
Robert Westerholt és George Oosthoek – ének (Halál)
Peter Daltrey – ének (Hang)
Ed Warby – dob
Roland Bakker – hammondorgona
Robby Valentine – zongora, szintetizátorszóló az „Isis and Osiris, I. Let The Journey Begin”, az „Amazing Flight, I. Amazing Flight in Space” és a „Tower of Hope” című számokban, mellotron a „The Mirror Maze, I. Inside the Mirror Maze” című számban
Ernő Oláh – hegedű
Taco Kooistra – cselló
Jack Pisters – szitár
Rene Merkelbach – szintetizátorszóló a „The Decision Tree (We’re Alive)” és az „Evil Devolution” című számokban, zongora a „Valley of the Queens” című számban
Clive Nolan – szintetizátorszóló az „Amazing Flight, III. Flying Colours” című számban
Ton Scherpenzeel – szintetizátorszóló a „Cosmic Fusion, III. The Passing of an Eagle” című számban
Thijs van Leer – fuvola az „Amazing Flight, III. Flying Colours”, a „Time Beyond Time”, a „Valley of the Queens” és a „The Castle Hall” című számokban
Produkció
Arjen Anthony Lucassen
Számlista
CD1: 47:25
1. Welcome to the New Dimension (3:05)
2. Isis and Osiris (11:11)
A) Let the Journey Begin
B) The Hall of Isis and Osiris
C) Strange Constellations
D) Reprise
3. Amazing Flight (10:15)
A) Amazing Flight in Space
B) Stardance
C) Flying Colours
4. Time Beyond Time (6:05)
5. The Decision Tree (We’re Alive) (6:24)
6. Tunnel of Light (4:05)
7. Across the Rainbow Bridge (6:20)
CD2: 57:10
1. The Garden of Emotions (9:40)
A) In the Garden of Emotions
B) Voices in the Sky
C) The Aggression Factor
2. Valley of the Queens (2:25)
3. The Castle Hall (5:49)
4. Tower of Hope (4:54)
5. Cosmic Fusion (7:27)
A) I Soar on the Breeze
B) Death’s Grunt
C) The Passing of an Eagle
6. The Mirror Maze (6:34)
A) Inside the Mirror Maze
B) Through the Mirror
7. Evil Devolution (6:31)
8. The Two Gates (6:28)
9. Forever of the Stars (2:02)
10. Another Time, Another Space (5:20)
