Kiadó: Transmission Records
Megjelenés dátuma: 1998. október 31.
Produkció: Arjen Anthony Lucassen
Album hossza: 104.47 perc
Műfaj: Progressive Rock / Space Rock
Értékelés: 10 / 10
A holland zenei zseni, Arjen Anthony Lucassen – aki multiinstrumentalista, énekes, zeneszerző, szövegíró és producer is egy személyben – a kilencvenes évek közepén ambiciózus projektjével (később zenekarával), az Ayreonnal újraélesztette a konceptuális rockopera ötletét, amelyről hosszú ideig úgy tűnt, hogy a 20. század hetvenes éveivel együtt a sírba szállt. Ennek a réges-rég leírt ötletnek a felélesztése a legnagyobb vívmánya, de korántsem az egyetlen: a progresszív rock és a progmetal – időnként folk-, klasszikus zenei és elektronikus elemekkel megspékelt – összegyúrásának ez a mestere az Ayreon bemutatkozó lemezével, a „The Final Experiment”-tel (1995) teljesen új mércét állított fel arra, milyen legyen a modern, koncepciózus rock/metal opera.
1998-ban azonban Arjen nem volt éppen irigylésre méltó helyzetben, mert a második Ayreon-album, az „Actual Fantasy” (1996) – az Ayreon mindmáig egyetlen nem konceptuális műve – a kitűnően fogadott debütálóhoz képest jókora kudarcot vallott. Lucassen nem titkolta csalódottságát, ezért a következő lemez felvétele előtt bejelentette, hogy újabb bukás esetén egyszerűen lezárja az Ayreon-történetet, és inkább más (szóló)projektekkel foglalkozik.
Elszántan, hogy megmutassa a zenei világnak, hogyan kell irigylésre méltó hangzású, atmoszférájú és koncepciójú (dupla) rockoperát csinálni, az ambiciózus zenei mester úgy döntött, hogy az „Into The Electric Castle” egészen más tészta lesz, mint a korántsem rossz előd, az „Actual Fantasy”. Először is eldöntötte, hogy az új stúdióprojekt sci-fi koncepcióra épül, de kevésbé komoly felhanggal, mint a „The Final Experiment”. Éppen ezért Arjen az „Into The Electric Castle” koncepciójához néhány B-kategóriás sci-fi filmből merített ihletet, miközben az alapötlet (akaratlanul) kissé emlékeztet a Marvel kultikus képregénysagájára, a nyolcvanas évekbeli „Secret Wars”-ra.
Az „Into The Electric Castle”-ön, amelyet Arjen egymaga írt, hangszerelt és producerelt, amelyen ő énekelt, és amelyen ő játszott gitáron, basszusgitáron és billentyűs hangszereken, valóban lenyűgöző vendégzenészi légiót gyűjtött össze, köztük elsősorban rangos énekes vendégekkel. Magától értetődő volt, hogy Arjen elsősorban holland barátait hívja meg, élükön Edward Reejkersszel (Kayak) a Futurista szerepében, Sharon den Adellel (Within Temptation) az Indián nőként, valamint Anneke van Giersbergennel (ex-The Gathering) az Egyiptomi nőként, miközben a kevésbé ismert énekesek, Edwin Balogh a Rómaiként és Jay van Feggelen a Barbárként szintén derekasan teljesítették énekes küldetésüket.
A legnagyobb fogása azonban az volt, hogy sikerült megnyernie a kultikus skót énekest, Fisht (ex-Marillion) és az angol énekes kiválóságot, Damian Wilsont (Threshold, ex-Landmarq). Az elismert angol szólózenész, Peter Daltrey (Kaleidoscope, Fairfield Parlour) a Hang (az űrlényé) szerepében remekelt. A hangszeresek közül kiemelkedett a legendás holland fuvolás/billentyűs/énekes Thijs van Leer (Focus), az angol billentyűs varázsló, Clive Nolan (Arena, Pendragon, Shadowland), valamint a holland billentyűs, Ton Scherpenzeel (Kayak, ex-Camel). A felsoroltak közül minden énekes Arjen sci-fi koncepciójának egy-egy szereplőjét kapta. A skót óriás, Fish (milyen találóan) kiválóan alakította a Felföldit, Damien Wilson pedig ugyanilyen remekül a Lovagot. Arjen személyesen a Hippit játszotta, hiszen pszichedelikus színezetű hangja kapóra jött ehhez a feladathoz.
Az „Into The Electric Castle” története nagyjából így szól: egy titokzatos erő különböző korokból és helyekről ragad magával embereket, és egy ismeretlen bolygón, egy másik dimenzióban megtestesíti őket. A furcsa társaság, amely nem győz csodálkozni új helyzetén, így a skót Felföldiből, a Lovagból, a Rómaiból, a Hippiből, az Egyiptomi nőből, az Indián nőből, a Barbárból és a Futuristából áll. Hirtelen különös hangot hallanak, amely végigvezeti őket a kalandon, és egyúttal figyelmezteti őket a számos veszélyre és megpróbáltatásra, amely a célig vezető úton vár rájuk. A megmenekülésük a titokzatos Elektromos Várban rejlik. Az első veszélyes próbát egy különleges fa, a Döntés fája jelenti, amely megjósolja a társaságnak, hogy egyikük el fog búcsúzni az élettől.
A Felföldi bukik el elsőként a csoportból, ezért a titokzatos, csábító fény felé vezető úton megáll, lefekszik és meghal. Miután rátalálnak az Elektromos Várat övező különös kertre, az Egyiptomi nő megpillant egy titokzatos fényt, és úgy érzi, hogy legfőbb istene, Amon Ré hívja magához. Így hát a fény felé indul, lefekszik és meghal. A különös csapat többi tagja közben végre belép az Elektromos Várba. Az Indián nő egy pillanatra óvatlan lesz, mert magával ragadja egy titokzatos fuvallat, ami végül a vesztét okozza, így ő is a Felföldi és az Egyiptomi nő útján a halálba megy.
Végül a Lovag, a Római, a Hippi, a Barbár és a Futurista az utolsó próba elé érkezik két kapu képében. Az egyik kapu pusztulásba és halálba vezet, a másik megváltásba és földi paradicsomba. A társaságnak ki kell választania a helyes kaput, amely megváltást hoz nekik. Az első kapu eltorzultnak, baljósnak és groteszknek látszik, a második viszont jóval csábítóbb, mert tiszta aranyból készült. A Barbár enged arroganciájának és büszkeségének, és belép az aranykapun, ami azonnali halált hoz neki. A megmaradt négyes, amely átvészelte az egész kaland legnehezebb próbáját, mielőtt belépne a helyes kapun, jutalmul végre megpillantja a titokzatos hang forrását.
Kiderül, hogy a titokzatos hang egy magányos űrlényé volt, aki csak azért hozta őket a bolygójára, mert unatkozott a vár falai között, és játékra meg izgalmakra vágyott. Ezután kénytelen visszaküldeni őket a különböző korokba és helyekre. Közvetlenül mielőtt a négyes belépne a megváltó kapun, az űrlény közli velük, hogy kitörli az emlékezetüket, így elfelejtenek mindent, amit a bolygóján átéltek.
Így a Hippi a saját idejében találja magát, és azon kezd törni a fejét, vajon csodás utazása pusztán a pszichedelikus szerek túlzott fogyasztásának következménye volt-e. A Futurista hazatérése után sem tud megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy valaki egy különleges szerkezettel kitörölte az emlékezetét. A Rómait ezzel szemben a különös élmény, amelyet álomként magyaráz, erősebb személyiséggé teszi. A Lovag pedig meg van győződve róla, hogy álmában elérte a lovagi eszmény csúcsát, a Szent Grált, ami hatalmas büszkeséggel és boldogsággal tölti el. A befejezés így nyitva marad a hallgató saját értelmezése előtt, hogy valójában mi is történt a különös kalandorokkal.
A lemez zenei világa a progresszív rock és a progmetal néhány legjobb elemét ötvözi, miközben nem hiányoznak a klasszikus zene zenekari elemei és a folk pásztori hangulatú árnyalatai sem. A kivételes műfaji és hangszerelési sokszínűség, az egyes zenészek kiváló virtuozitása és az összes énekes vendég remek alakítása ennek a konceptuális műalkotásnak a fő erényei, amely intenzív hangulatával végig „tűkön ülteti” a hallgatót, miközben a drámai és a békés pillanatok folyamatosan, harmonikusan váltogatják egymást.
Az „Into The Electric Castle” egyben Arjen és a hosszú ideje Ayreon-dobos Ed Warby első közös munkája, és majdnem két óra zenét tartalmaz (1 óra 45 perc, ha pontosak akarunk lenni), miközben egyetlen unalmas pillanat sincs rajta, ami újabb ékes bizonyíték arra, hogy Lucassen csak úgy túlcsordult a művészi lendülettől és az újító ötletektől. Tulajdonképpen felesleges is mondani, hogy az album kiváló produkcióval büszkélkedhet, ami Lucassennél nem volt szokatlan. Az első lemez a „Welcome To The New Dimension” című számmal nyit, amelyben a megzavarodott érkezőket az új dimenzióban az űrlény hangja fogadja Peter Daltrey előadásában, miközben a háttérben elektronikus minták és éteri gitárvariációk hullámzanak.
A tizenegy perces szimfoprog eposzon, az „Isis and Osiris”-en különösen a remek hangulatban lévő Fish tűnik ki színpadias éneklésével, valamint mindkét énekesnő operettes megközelítésével, miközben a billentyűk és az elektromos gitár harmonikus átfolyásai fenséges atmoszférát teremtenek. A hangszeres részekben nem hiányoznak az elmés variációk, amelyek tovább fokozzák a drámai hangulatot. Néhol határozottan érezhető néhány rocklegenda hangulatteremtő hatása, mint a Pink Floyd (gitár-billentyű harmóniák) és a Led Zeppelin (pásztori elemek). Arjen maximálisan kihasználta a hagyományos progbillentyűket, élükön a hammondorgonával, a mellotronnal és a minimoogal.
A kivételes hangulati kontraszt, valamint a hangszerelési és énekes sokszínűség már az elején beszippantja a hallgatót a koncepció szívébe. Az „Amazing Flight” újabb ambiciózus eposz fenséges hangulati dimenziókkal, amelyben a különleges vendég, Clive Nolan színes és egyedi szintetizátorszólóival nyűgöz le. A vokális harmóniák, amelyekben ezúttal minden részt vevő énekes remekel, Arjent is beleértve a Hippi szerepében, ismét külön fejezetet érdemelnek, és nem lehet eléggé dicsérni őket. Arjen gitárszólói végig szépen szövik és tartják fenn az epikus hangulatot, számos finom pillanattal. Van Leer is kitűnik szikrázó fuvolavariációkkal, miközben mindkét énekesnő jól gondoskodik az éteri többszólamúságról.
A „Time Beyond Time”, amelyben a szereplők saját titokzatos helyzetük valódi értelmén tűnődnek, megható, éteri bevezetővel indul, akusztikus gitár pásztori akkordjainak kíséretében, miközben Reekers a Futurista szerepében csodálatos hangszínével szépen segít megteremteni a hipnotikus hangulatot. Remek énekes ellenpontot Damien Wilson ad a Lovag szerepében, aki azon töpreng, nem a Szent Grál működésének mellékhatása-e ez a kozmikus élmény. Van Leer, a mester ismét kitűnik egy rövidebb fuvolaszólóval, Arjen pedig űrbéli improvizációjával újra bizonyítja, miért Európa egyik legnagyobb gitárosa.
A „The Decision Tree (We’re Alive)”-n, amely space rockos elektronikus árnyalatokat tartalmaz, Fish a Felföldiként enged a Döntés fája figyelmeztető szavainak, amelyek a társaság egyik tagjának közelgő haláláról szólnak. A hangszeres részekben dallamos gitárfutamok uralkodnak, amelyek szépen fenntartják a hatalmas hangulatot. Fish itt énekes melodrámájának csúcsán van, miközben a háttérben epikus többszólamúság kíséri. Különösen érdekes ebben a remek kompozícióban a Felföldi énekes vitája a hozzá filozófiailag hasonló Barbárral és Rómaival arról, ki lesz az, aki feláldozza magát, és kié lesz utána a posztumusz dicsőség. Néhány eszelős variáció a hagyományos billentyűkön, megzabolázatlan, metálos dobrohamok és kiszámíthatatlan remekek az elektromos gitáron ismét igazi fülmulatság a virtuóz zenék minden rajongójának.
A pásztori hangulatú ballada, a „Tunnel Of Light”, amelyben a társaság új veszélyes próbával találkozik a Fény alagútja képében, Fish (a Felföldi) búcsúdala az albumon, miközben pásztori, akusztikusgitár-dallam kíséri éteri női vokális harmóniákkal. A skót óriás remekül érzi magát ebben a hangzásvilágban, és felejthetetlen énekes alakítást nyújt. Az „Across The Rainbow Bridge” melankolikus bevezetővel nyit, amelyben leginkább Wilson ragyog megható hangjával, miközben a háttérben kiterjedt billentyűs függönyök és közbeékelt ritmikai variációk uralkodnak. Külön fejezet a szimfonikus progmetalra épülő, többszólamú, epikus refrén. A billentyűs rész ismét elektronikus textúrákkal játszadozik, az elektromos gitár pedig ezúttal kíméletlenül vágja a „metálos hangokat”. Arjen ezúttal remekül szórakozik a zavarodott Hippi pszichedelikus énekszerepében.
A második lemez a „Garden Of Emotions” kompozícióval nyit, amelyben a társaság új próba előtt áll, közvetlenül az Elektromos Vár bejárata előtt. A nyitórészt epikus hangszerelések és az elektromos gitár és a billentyűk közötti elragadó harmóniák jellemzik. Arjen ismét remekel a Hippiként, akinek zavarodott állapotában fogalma sincs, milyen veszély előtt állnak. Anneke van Giersbergen eközben meglátja az ókori egyiptomi napisten, Amon Ré illúzióját, és a halál útját választja. A középső részt a metálos szekció uralja brutális gitárfutamokkal és kíméletlen dobmenettel, miközben a váltakozó énekharmóniák a kompozíciót ismét éterikusabb szférákba tolják. Az egyik legmulatságosabb pillanat a Római és a Barbár énekes vitája a tekintélyért, mert hasonló elképzelésük van arról, milyen jutalom vár rájuk a kaland végén. A gitármester a hangszeres részben megint nem spórol szellemes variációival, miközben a drámai hangulat másodpercről másodpercre fokozódik.
A naiv Egyiptomi nő engedett legfőbb istene hangjának, és örökre elbúcsúzott a társaságtól, ez a központi témája a melankolikus, pásztori balladának, a „Valley Of The Queens”-nek, amelyben van Giersbergen kapja a főszerepet. A komor színezetű „The Castle Hall”-on, amely félelmetes, állati hangokkal indul, a társaság megmaradt tagjai végre az Elektromos Vár közepén találják magukat. Itt ismét az űrlény figyelmeztető hangja fogadja őket. Arjen ezúttal a space rock és a progmetal érdekes fúziója mellett dönt, amely lassú ritmikai elemeivel időnként már a doom metal felé húz. Különösen érdekes ezen a ponton Damien alakítása a Lovag szerepében, aki teljesen összezavarodva meg van győződve róla, hogy visszatért a középkorba, ahol a legendás Camelot vár falai mögött Merlin varázsló teszi próbára. Van Leer a záró részben bájos fuvolaszólóval remekel, amihez Lucassen csatlakozik ravasz gitárvariációkkal.
A „Tower Of Hope” újabb komor atmoszférájú szám, amelyben a társaságra új próba vár a Remény tornya képében. Arjen ezúttal a nyitórészben space rockos hangkollázzsal nyűgöz le, majd metálosabb vizekre evez, a különböző énekszerepek harmonikus váltogatásával. Különösen jól sikerült az érdekes, kissé pszichedelikus refrén. A záró részben váratlan, rövid hangszeres fordulat következik a jazz fusion világába, majd ismét a pszichedelikus-metálos hibrid motívum uralkodik.
A „Cosmic Fusion” baljós nyitórészt tartalmaz, ezúttal Sharon den Adelre kerül a sor, hogy búcsút vegyen az Indián nő szerepében, aki hirtelen megérzi a természet és a nap szellemeinek hívását, akik magukhoz hívják. Ez azt jelenti, hogy ez a melankolikus-sötét szám az ő elragadó hangja köré épül, miközben a háttérben titokzatos szintetizátorfüggönyök hullámzanak. A társaság többi tagja figyelmezteti, hogy ez hazugság, és halál vár rá, de intéseik süket fülekre találnak. Az Indián nő a halálba megy, amely ezúttal személyesen is megjelenik a színen Robert Westerholt (Within Temptation) és George Oosthoek morgó vokáljain keresztül. A hangszeres, szimfonikus fűszerezésű részben vad, de egyben dinamikus hangszertánc uralkodik.
A „The Mirror Maze”, amelyben a megmaradt ötös az utolsó vári próba közepén találja magát, zongoraaranzsmánnal és Arjen pszichedelikus énekével nyit a Hippi szerepében (ezúttal néhányszor alaposan John Lennonra hajaz). A fenséges szimfonikus hangszerelés az akusztikusgitár-akkordokkal és az éteri énekharmóniákkal együtt formálja meg az epikus refrént. Lucassen ismét nem spórol a finom gitárvariációkkal, miközben ennek a remek számnak a hangulata gyakorlatilag szüntelenül változik.
Az „Evil Devolution”, éles kritika az ellenőrzés nélküli, túl gyors technológiai fejlődésről, pszichedelikus bevezetőt tartalmaz bizarr, csobogó effektekkel, majd átmenet következik melodramatikus részbe epikus gitárvariációkkal. A záró részben rövidebb space rockos szakasz uralkodik disszonáns elektronikus textúrákkal. Az ütős „The Two Gates”-ben a megmaradt ötös két kapu elé kerül, és ki kell választaniuk a helyeset. A Barbár Edwin Balogh énekében végzetes hibát követ el, és belép az aranykapun, ami a halálát okozza. Ennek megfelelően ezúttal Balogh éneke kerül előtérbe. A szám drámai természetét, élén az epikus refrénnel, ütős, metálos gitárfutamok fűszerezik kompromisszumot nem ismerő ritmikai alapon.
A „Forever Of The Stars”, amelyben a négy túlélő az űrlénnyel való találkozás révén megfejti a rejtélyt, rövid space rockos közjáték elektronikusan manipulált narrációval Peter Daltrey előadásában, a Földönkívüli/űrlény szerepében. Az „Another Time, Another Space” az album epikus zárása drámai szimfonikus hangszerelésekkel, amelyben mind a négy túlélő szereplő, miután visszatért saját korába és helyére, kérdéseket tesz fel magának a közelmúlt élményéről, mert a részletekre egyszerűen nem emlékszik. Ez azt jelenti, hogy mind a négy megmaradt énekes dallamos háttér mellett sikeresen váltogatja egymást a fő vokálon, és ezzel gondoskodik a végső koncepcionális csúcspontról és a felejthetetlen hangulat diadaláról.
Az „Into The Electric Castle” kulcsfontosságú alkotás volt az egyetlen és semmihez sem fogható Arjen Anthony Lucassen munkájaként, amellyel teljesen új mércét állított a modern rock/metal operának, és segített újraéleszteni az érdeklődést a majdnem eltemetett konceptműfaj iránt. Párját ritkító konceptuális remekmű volt, amely az Ayreonnak nemcsak a zenei színtéren való nyugodt fennmaradást biztosította – hiszen sikere minden Arjen-várakozást felülmúlt –, hanem a modern progrock és progmetal legizgalmasabb képviselői közé lőtte ki őket a sztratoszférába.
Egyúttal Arjen ezzel rakta le az alapkövét az évtizedes Ayreon-hagyománynak, amelynek lényege a különböző vendégzenészek, élükön az ismert zenekarokból érkező híres énekes vendégek szerepeltetése. Munkájával sikerült különböző generációkból, országokból és műfajokból érkező zenészeket sikeres alkotói közösséggé kovácsolnia, és számos műfaji határvonalat elmozdított. Nehéz elhinni, de Arjen következő, (kétrészes) konceptuális projektjével, a „Universal Migrator”-ral nemcsak az „Into The Electric Castle” színvonalát éri el, hanem addigi zenei pályafutása legjobb művét alkotja meg.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
CD1: 47:25 perc.
1. Welcome to the New Dimension (3:05)
2. Isis and Osiris (11:11)
A) Let the Journey Begin
B) The Hall of Isis and Osiris
C) Strange Constellations
D) Reprise
3. Amazing Flight (10:15)
A) Amazing Flight in Space
B) Stardance
C) Flying Colours
4. Time Beyond Time (6:05)
5. The Decision Tree (We’re Alive) (6:24)
6. Tunnel of Light (4:05)
7. Across the Rainbow Bridge (6:20)
CD2: 57:10 perc.
1. The Garden of Emotions (9:40)
A) In the Garden of Emotions
B) Voices in the Sky
C) The Aggression Factor
2. Valley of the Queens (2:25)
3. The Castle Hall (5:49)
4. Tower of Hope (4:54)
5. Cosmic Fusion (7:27)
A) I Soar on the Breeze
B) Death’s Grunt
C) The Passing of an Eagle
6. The Mirror Maze (6:34)
A) Inside the Mirror Maze
B) Through the Mirror
7. Evil Devolution (6:31)
8. The Two Gates (6:28)
9. Forever of the Stars (2:02)
10. Another Time, Another Space (5:20)
Zenészek:
Arjen Anthony Lucassen – elektromos és akusztikus gitár, basszusgitár, minimoog, mellotron és billentyűk, ének (Hippi)
Edwin Balogh – ének (Római)
Sharon den Adel – ének (Indián nő)
Jay van Feggelen – ének (Barbár)
Fish – ének (Felföldi)
Anneke van Giersbergen – ének (Egyiptomi nő)
Edward Reekers – ének (Futurista)
Damian Wilson – ének (Lovag)
Robert Westerholt és George Oosthoek – ének (Halál)
Peter Daltrey – ének (Hang)
Ed Warby – dob
Roland Bakker – hammondorgona
Robby Valentine – zongora, szintetizátorszóló az „Isis and Osiris, I. Let The Journey Begin”, az „Amazing Flight, I. Amazing Flight in Space” és a „Tower of Hope” dalokban, mellotron a „The Mirror Maze, I. Inside the Mirror Maze” dalban
Ernő Oláh – hegedű
Taco Kooistra – cselló
Jack Pisters – szitár
Rene Merkelbach – szintetizátorszóló a „The Decision Tree (We’re Alive)” és az „Evil Devolution” dalokban, valamint zongora a „Valley of the Queens” dalban
Clive Nolan – szintetizátorszóló az „Amazing Flight, III. Flying Colours” dalban
Ton Scherpenzeel – szintetizátorszóló a „Cosmic Fusion, III. The Passing of an Eagle” dalban
Thijs van Leer – fuvola az „Amazing Flight, III. Flying Colours”, a „Time Beyond Time”, a „Valley of the Queens” és a „The Castle Hall” dalokban
