Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Megjelenés: 1976
Játékidő: 36:22
Értékelés: 4/5
Az „Interview” az eklektikus progresszív rock legendás mestereinek utolsó albuma, amely azok figyelmét is megérdemli, akik nem tartoznak a hűséges rajongóik közé. Nyolcadik stúdiólemezük szarkasztikus koncepcióra épül: az egyes dalokat egy elhangolt interjú fűzi össze. Az album hangzásbeli és koncepcionális tartalma bravúros paródia a zeneipar útvesztőiről és a bosszantó interjúkról, amelyekben újra és újra ugyanazokra az unalmas kérdésekre kellett válaszolniuk. A legtöbb zenekar tárt karokkal fogadta volna a körülrajongott „rocksztárok” státuszát, a Gentle Giant tagjai azonban mindig is egészen más fából faragtak: a progresszív és kísérleti zene aranykorának eszményeiből indultak ki, az pedig a 70-es évek fordulóján lassan kifulladt néhány kevésbé kalandos, de piaci szempontból jövedelmezőbb műfaj javára.
Az „Interview”-val, pontosabban a koncepciójával a Gentle Giant gyakorlatilag kereskedelmi öngyilkosságot követett el: a korábban sem túl jóindulatú brit kritikát még jobban felbőszítették, a kiadó felelősei pedig, miután felismerték magukat a dalok üzenetében, tehetetlenül tépni kezdték a hajukat. Az örök progrockos kópék és tréfamesterek ezalatt csak pajkosan somolyogtak, és megalkották az utolsó klasszikus Gentle Giant-albumot, amelyet az elejétől a végéig öröm hallgatni, még ha néhol már érezhető is az eltávolodás a győzedelmes hangzásvilági hagyományaiktól. Utolsó „igazi” progresszív rock lemezük az időnyomás miatt gyorsabban készült el, mint bármelyik korábbi Gentle Giant-produkció, ezért itt-ott kissé hiányzik belőle a megszokott hangzásbeli kifinomultság és gördülékenység, bár ez alig vehető észre.
Az ő szerzői és hangszeres hagyományukhoz híven ezúttal sem maradnak el az ultrakomplex hangszeres szekciók, a poliritmikus megoldások, az eszeveszett improvizációk, a váratlan tempóváltások és a disszonáns többszólamúság, amellyel ezek a zenei nagymesterek a múltban is lenyűgöztek. Az aranyzsemlék többsége – ahogy az illik – továbbra is a jazz rock fúzió, a folk rock, a szimfonikus hatások és a kemény rock elemeiből táplálkozik. Itt-ott még reggae- és popelemek is felbukkannak, vagyis a progresszivitást, az újabb és újabb hangzásbeli újítások beépítését továbbra is nagyon komolyan vették. Az „Interview” hangulatban kissé elmarad a korábbi remekművek mögött, főleg azért, mert nem tartalmazza a szokásos mennyiségű ritmikai szellemeskedést, és hiányzik belőle a játékos trubadúraranzsmánok nagyobb jelenléte is, amelyekből a fenomenális előd, a „Free Hand” (1975) bőven kapott.
Ennek ellenére az albumon még mindig bőven találni okot az elégedettségre, és a progresszív rock gourmand-jai most is jól lakhatnak vele. A zene ismét kerüli a szigorú műfaji definíciókat és korlátokat. A hangulat egyes részeken még mindig elég pajkos és vásott ahhoz, hogy a szellemünkben könnyű legyen meglátni a barátságos óriást és kalandjait. A címadó dal a jazzes improvizációk és a szokatlan tempóváltások sokszínű keverékét hozza. Derek egyedi, paranoid hangját eszeveszett billentyűs aranzsmánok gazdagítják, kaotikus ritmusok támogatják. A különálló motívumokat beszélt effektek kötik össze, amelyeket interjúrészletek hangzásilag eltorzított felvételeiből vettek, és ezzel csípős szatírával gúnyolták az újságírói fantázia hiányát. A „Give It Back” szokatlan, ám szórakoztató kísérlet, amelyen a reggae ritmikai hatása is több mint nyilvánvaló. Az ilyen ritmikai sémáknál nem maradnak sokáig, gyorsan elszórakoznak a nélkülözhetetlen „gyerekes” vibrafontrükkökkel. Az album dalai közül itt idézi fel a ritmikai játékosság a legtöbbször a védjegyüknek számító „barátságos óriás mozgását”.
A kissé hátborzongató „Design” tele van védjegyszerű disszonáns vokális harmóniákkal, a főszólam, az „angyali” ének szerepét pedig remekül tölti be a billentyűs Kerry Minnear. John Weathers dobos eközben úgy játszik a ütőhangszerek szivárványos gyűjteményével, mint egy kisgyerek, és a lehető legszokatlanabb hangokat csalogatja elő belőlük. A gyors tempójú „Another Show” igazi csemege minden jazz rock fúzió rajongónak, hiszen a kemény rockos gitárszakaszokon rendkívül szellemes ritmikai díszítések törnek át. Derek dühös éneke a hatalmas gitárfrázisokkal párosulva szokatlan adag agresszivitást visz a dalba. Az „Empty City”, amely folytatja az egyedi többszólamúság hagyományukat, az egész album egyik legjobb pillanata. Az elején nagyon szép, pásztoridillt idéző kelta dallamot építenek fel akusztikus gitáron és „űrbéli” billentyűkön, majd temperamentumos, hegedűs folk rock részek következnek. Mindezt Derek kaméleonszerű énekesi teljesítménye fogja össze.
A „Timing”-ban nem hiányoznak a ritmikai vakmerőségek, amelyek teljesen a Derek hangjára épülő központi dallamon kívül zajlanak. A záró „I Lost My Head” az album másik csúcspontja. Két, egymással kontrasztos félből épül fel, amelyek a zenekar könnyed és ütős oldalát tükrözik. A nyitó rész gyengéd, de virtuóz pásztori-barokkos aranzsmánokra épül, amilyeneket az album nagy részében hiányoltunk. A záró rész ütős gitárfrázisaival, energikus énekével és masszív dobátvezetéseivel olyan hatást kelt, mint a mennydörgés a felhős égből. A „nap” és a „vihar” e különös hangzásbeli kontrasztjának végeredményét az album borítóján látható gyönyörű szivárvány jelképezi.
Az „Interview” annak ellenére, hogy a Gentle Giant már mutatta rajta a sebezhetőség néhány jelét, főként a komponálás éles időtempója miatt, nagyon jó album, amely sok örömöt kínál az eklektikus progresszív rock és a magasan virtuóz hangszerhasználat minden kedvelőjének. Igaz, nem sikerült vele újabb remekművet alkotniuk, de mégis megcsinálták az utolsó érdekes lemezüket az eklektikus progresszív rock terén, a melodikus rockra és pop rockra való drámai fordulat előtt, amellyel szerzői és hangszeres intellektusukat egy habzsoló kiadó javára áldozták fel. Éppen ezért meglepő, hogy az albumot még ma is gyakran figyelmen kívül hagyják, a zenekar rajongói is. Az „Interview” kompromisszumok nélküli, hangzásbeli és szövegbeli gúnyolódásával a korrupt zeneipar és csatlósai ellen rendkívül bátor tett volt, de ezzel már elkezdték ásni azt a sírt, amelybe a következő években, a pop meglehetősen kínos megtapasztalása után, békésen le is feküdtek.
Felállás
Derek Shulman – ének, szaxofon
Gary Green – gitár
Kerry Minnear – billentyűs hangszerek, kísérő ének
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű
John Weathers – dob, ütőhangszerek
Produkció
Gentle Giant
Dalok
1. Interview
2. Give It Back
3. Design
4. Another Show
5. Empty City
6. Timing
7. I Lost My Head
