Kiadó: Chrysalis Records
Megjelenés dátuma: 1976. 4. 23.
Produkció: Gentle Giant
Az album hossza: 36.47 perc
Műfaj: Progressive Rock /Jazz Rock
Értékelés: 8.5/10
Az „Interview” az eklektikus progresszív rock legendás mestereinek utolsó olyan albuma, amely figyelmet érdemel azoktól is, akik nem tartoznak a hűséges követőik közé. A zenekar nyolcadik stúdióalbuma egy szarkasztikus koncepciót tartalmaz: a számokat egy hamisra hangolt interjú fűzi egybe. Az album hangzásban és koncepcióban is bravúros paródia a zeneipar kisiklásairól és azokról az idegesítő interjúkról, amelyekben ugyanarra az unalmas kérdésre kellett újra meg újra válaszolni. A legtöbb zenekar tárt karokkal fogadta volna a körülrajongott „rocksztárok” státuszát, a Gentle Giant azonban mindig is egészen más fából faragódott: a progresszív és kísérletező zene aranykorának eszményeiből indult ki, az pedig a 70-es évek fordulóján lassan véget ért néhány kevésbé kalandos, de piaci szempontból jövedelmezőbb műfaj javára.
Az „Interview”-val, pontosabban a koncepciójával a Gentle Giant gyakorlatilag kereskedelmi öngyilkosságot követett el: a már korábban sem túl kegyes brit kritikusokat még jobban magára haragította, a kiadó illetékesei pedig – miután felismerték magukat a dalok üzeneteiben – tehetetlenül tépték a hajukat. A progresszív rock örök bohócai és tréfamesterei ezen csak huncutul somolyogtak, és megalkották az utolsó klasszikus Gentle Giant-albumot, amelyet az elejétől a végéig öröm hallgatni, még ha már érezhető is rajta néhány eltávolodás a győztes hangzásvilágtól. Utolsó „igazi” progresszív rock lemezüket az időnyomás miatt gyorsabban vették fel, mint bármelyik korábbi Gentle Giant-kiadványt, ezért néhol kissé hiányzik belőle a megszokott hangzásbeli kifinomultság és gördülékenység, bár ez alig vehető észre.
A zenekar szerzői és hangszeres hagyományaihoz híven most sem hiányoznak az ultrakomplex hangszeres szakaszok, a poliritmikák, az őrült improvizációk, a váratlan tempóváltások és a disszonáns többszólamúság, amellyel ezek a zenei nagymesterek a múltban is lenyűgöztek. Az aranyozások többsége, ahogy az illik, továbbra is a jazz rock fúzió, a folk rock, a szimfonikus zene és a kemény rock elemeiből táplálkozik. Helyenként még a reggae és a pop elemei is felbukkannak, vagyis a progresszivitást, azaz a hangzásbeli újdonságok folyamatos beépítését továbbra is nagyon komolyan vették. Az „Interview” hangulatában kissé elmarad a korábbi remekművektől, főleg mert nem tartalmaz annyi ritmikai huncutságot, és hiányzik belőle a játékos, trubadúros hangszerelés is, amelyből a fenomenális elődön, a „Free Hand”-en (1975) bőven akadt.
Ennek ellenére az albumon még mindig rengeteg ok akad az elégedettségre, és arra, hogy a progresszív rock minden gourmand-ja jóllakjon. A zene ismét kerüli a szigorú műfaji meghatározásokat és korlátokat. A hangulat egyes részeken még mindig elég pajkos és csintalan ahhoz, hogy könnyen megpillantsuk a lelki szemeink előtt a barátságos óriást és kalandjait. A címadó dal a jazzes improvizációk és a szokatlan tempóváltások változatos keveréke. Derek egyedi, paranoid éneke őrült billentyűs hangszerelést kap, kaotikus ritmusok támasztják alá. A motívumokat beszélt effektek kötik össze, amelyeket hangzásában eltorzított interjúrészletekből vettek, így csíphették meg csípősen a újságírói fantázia hiányát. A „Give It Back” szokatlan, de szórakoztató kísérlet, amelyen a reggae ritmikai hatása is több mint nyilvánvaló. Ezeknél a ritmikai sémáknál nem időznek sokat, hamar eljátszadoznak az elmaradhatatlan „óvodás” trükkökkel a vibrafonon. Az album dalai közül a ritmikai huncutságon túl itt van a legtöbb áthallás a védjegyüknek számító „barátságos óriás-mozgással”.
A kissé hátborzongató „Design” tele van védjegyszerű disszonáns vokális harmóniákkal, a „angyali” főszólamot kiválóan énekli a billentyűs Kerry Minnear. A dobos John Weathers közben úgy játszik a színes ütőhangszer-gyűjteménnyel, mint egy kisgyerek, és a lehető legfurcsább hangokat csalogatja elő belőlük. A gyors tempójú „Another Show” igazi csemege minden jazz rock fúzió-rajongónak, hiszen a kemény rockos gitárpasszázsokon rendkívül szellemes ritmikai díszítések törnek át. Derek dühös éneke a hatalmas gitárfrázisokkal párosulva szokatlan agresszivitást visz a dalba. Az „Empty City”, amely folytatja az egyedi többszólamúság hagyományát, az egész album egyik legjobb pillanata. Az elején nagyon szép pasztorális, kelta dallamot építenek fel akusztikus gitáron és „világűrös” billentyűkön, majd temperamentumos folk rockos hegedűszakaszok következnek. Mindezt Derek kaméleonszerű énekteljesítménye fogja össze.
A „Timing”-ból nem hiányoznak a ritmikai vakmerőségek, amelyek teljesen a Derek énekére épülő fő dallamon kívül zajlanak. A záró „I Lost My Head” az album egyik csúcspontja. Két egymással kontrasztos felből épül fel, amelyek a zenekar könnyed és ütős oldalát tükrözik. A nyitó rész finom, de virtuóz pasztorális-barokk hangszerelésre épül, amilyet az album nagy részében hiányoltunk. A záró rész ütős gitárfrázisaival, energikus éneklésével és masszív dobátvezetéseivel olyan hatást kelt, mint a mennydörgés a felhős égből. Ennek a különleges „nap” és „vihar” közti hangzásbeli kontrasztnak a végeredménye a csodálatos szivárvány, amely az album borítóján látható.
Az „Interview” annak ellenére, hogy a Gentle Giant itt már mutatta a sérülékenység néhány jelét, főleg a komponálást sújtó szoros időbeosztás miatt, nagyon jó album, amely sok örömöt kínál az eklektikus progresszív rock és a hangszerek magasfokú virtuóz használatának minden kedvelőjének. Igaz, nem sikerült vele újabb remekművet alkotni, de így is létrehozták utolsó érdekes lemezüket az eklektikus progresszív rock terén, még a melodikus rockra és pop rockra való drámai fordulat előtt, amellyel egy mohó kiadó javára feláldozták zeneszerzői és hangszeres intellektusukat. Ezért meglepő, hogy az albumot még ma is gyakran figyelmen kívül hagyják a zenekar rajongói is. Az „Interview” a zeneipar és kiszolgálóinak kompromisszumok nélküli, hang- és szövegszintű kigúnyolásával rendkívül bátor tett volt, de már ezzel elkezdték ásni azt a sírt, amelybe a következő években, a pophoz fűződő meglehetősen kínos tapasztalat után, békésen le is feküdtek.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Interview
2. Give It Back
3. Design
4. Another Show
5. Empty City
6. Timing
7. I Lost My Head
Felállás:
Derek Shulman – ének, szaxofon
Gary Green – gitár
Kerry Minnear – billentyűk, kísérőének
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű
John Weathers – dob, ütőhangszerek
