Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Cullum, Jamie
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2014. 10. 06.
Értékelés: 4/5
A brit énekes-dalszerző, jazzzongorista és zeneszerző, Jamie Cullum új, hivatalosan kiadott zenei dokumentummal tér vissza. Mindössze egy évvel a hatodik stúdióalbuma, a „Momentum” (2013) megjelenése után. Cullum ezúttal nem saját dalokat írt, hanem legnagyobb példaképei életművéhez nyúlt vissza: azokhoz, akik művészi érése során inspirálták, és így hatottak arra a zenei stílusra is, amely Cullum stúdiómunkáit meghatározza.
Az „Interlude” megalkotásához Cullum a Nostalgia 77 nevű, rendkívül tehetséges zenészcsapattól kért segítséget, amelyet két rutinos jazzaranzsőr, Benedic Lamdin és Riaan Vosloo vezet. Lamdint egy rádióműsorban ismerte meg vendégként (a BBC Radio 1 műsorában). Amikor később arról beszélgettek, hogy jam sessionök keretében együtt zenélhetnének a stúdióban, minden új zenére vonatkozó szándék nélkül, tulajdonképpen ekkor vetődtek el az „Interlude” csírái. A lemez lenyűgöző, mert hangzásban teljesen meztelen, csupasz, és épp ezért hiteles lenyomata a régi időknek, amikor a jazz még fiatal és ártatlan volt. A Frank Sinatra, Bing Crosby és Dean Martin énekhangján örökké ámuló Cullum például a „vintage” hangzás minél hívebb elérése érdekében egy régi mikrofont használ, amelyre hangfogót húztak.
A 12 feldolgozásból álló album rusztikus értékű jazzklasszikusokat vonultat fel, és egyenesen a kabaréjazz-klubok esti hangulatába illik. Jamie Cullum lefújta a port ezekről a klasszikusokról, új hangszerelésekkel friss leheletet adott nekik, mindenekelőtt pedig lenyűgözően karizmatikus hangja az ő nyerő ütőkártyája, amely az album minden zugára rányomja a bélyegét, így az egyértelműen „az övé”! Cullum olyan odaadással közelít a jazzklasszikusok énekes újraértelmezéséhez, hogy közben kiváló összhangban a briliáns jazzzenészek társasága végig támogatja, így a lemez egy pillanatra sem veszíti el alapvető fókuszát. Olyan előadók műveit feldolgozni, akik annyira lenyűgöznek, hogy épp csak annyira nyúlsz hozzájuk, hogy látszódjon, kié az eredeti, és ki változtatott rajta, ráadásul úgy, hogy a stúdiómunka során rengeteg felszabadult szórakozásban legyen részed. Cullum az érzelmek és a szenvedély megidézésének mestere. Olykor fiús hangja meleg, bársonyos és rendkívül színes kifejezésű, amihez Cullum pontszerűen hol nagyobb, hol kisebb adag füstös rekedtességet kever, és ezzel mesterien kontrasztba állítja az érzelmeket. Az olyan dalokban, mint a Lovesick Blues vagy a Sack O’ Woe, csibészesen csipkelődő tud lenni, a My One and Only Love balladában pedig kifinomultan csábító.
A lemez csúcspontjai természetesen a kitérői. Az első a The Seer’s Tower, Sufjan Stevens szerzeménye, amely a többi dalhoz képest fiatalabb eredetű. Ez gyökeresen eltér a legtöbb számtól, amelyeket jellemzően kabaréhangulatú swing és smooth jazz formák hatnak át. Ebben a dalban a háttérben megszólaló vonósaranzsmánok titokzatosságot, sőt a sötétség fátylát lopják a zenébe, Cullum énekmódja pedig sóvárgó érzékiséget lehel a dalba. Itt van a Good Morning Heartache (az eredeti szerzője Dan Fischer), amelyben Cullum szándékosan mélyebben intonált melegséggel közelít, hozzá pedig csatlakozik a színesbőrű énekesnő, Laura Mvula lenyűgöző soulhangja, a duett pedig előkelő énekbeli kontrasztot bontakoztat ki. A Don’t Let Me Be Misunderstood klasszikus újraértelmezéséhez is, amelyet először Nina Simone énekelt, majd 1965-ben újra népszerűvé tett The Animals, különleges vendéget hívott meg Cullum. Az elismert énekes Gregory Portert, akit szintén a Radio 1-es műsorának vendégeként ismert meg. Porter rendkívül erőteljes, domináns soul-blues énekbélyeget visel, ami újabb lenyűgöző kontrasztot visz Cullum hangjához, és két színes énekmegközelítés újabb lenyűgöző összefonódását hozza létre.
A Nostalgia 77 csapatának hatását semmiképp sem lehet megkerülni! A fiúk néhány kiváló jazzbravúrral szolgálnak a dalokon belül (zongoraszóló a My One And Only Love-ban, altszaxofon-szóló az Out of this World-ben), a hangszerelések pedig érzéki finomsággal és csiszoltsággal simulnak a dalokhoz.
Az „Interlude” olyan album, amely megerősíti Cullum kivételes zenei tehetségét énekes-interpretként és jazzzongoristaként, és pályájának az a pillanata, amikor Cullum teljesen megszabadulhatott a saját dalszerzés „béklyóitól”, és élvezhette a stúdiózást kiváló, jazz-iskolázott zenemesterekből álló csapat támogatásával. Az eredmény a jazzklasszikusok hatásosan megformált újraértelmezése, amelyen világosan átsüt Cullum felismerhető zenei kifejezésmódja.
Felállás
Jamie Cullum – ének, zongora
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Ross Stanley – zongora
Riaan Vosloo – basszusgitár
Tim Giles – dob
James Alisopp – klarinét
Tomas Challenger – szaxofon
Fulvio Sigurta – trombita
Lucy Hamilton – cselló
Aisha Craznajeva – hegedű
Emma Smith – hegedű
Producer
Benedic Lamdin
Számlista
1. Interlude (3:26)
2. Don’t You Know (2:55)
3. The Seer’s Tower (3:55)
4. Walkin’ (2:42)
5. Good Morning Heartache [feat. Laura Mvula] (3:31)
6. Sack O’ Woe (3:45)
7. Don’t Let Me Be Misunderstood [feat. Gregory Porter] (2:57)
8. My One And Only Love (4:31)
9. Lovesick Blues (3:06 )
10. Losing You (3:23)
11. Out Of This World (5:49)
12. Make Someone Happy (3:28)
