Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Father
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 2005
Amikor először betettem ezt a lemezt a CD-lejátszóba, csak összerogytam, magam elé bámultam, és a sokktól nem tudtam magamhoz térni. Milyen friss, milyen élő, milyen sokrétű és bátran vakmerő a kísérletezésben, mennyi hang tombol itt korlátlan mennyiségben, és ennek köszönhetően mennyire érezni ezt a kielégíthetetlen vágyat a tökéletesség, a legjobb tálalása iránt! Ez a Father az elsőlemezével (!), az „Inspirita” című albummal. A Father pedig nem holmi szteroidoktól felfújt, halagyú amerikaiak, hanem derék szomszédaink, a riekaiak! Rijeka mindig is a rock’n’roll mekkája volt!
Kezdjük hát kibontani és bekategorizálni a Fathert is. Tévedés azt hinni, hogy az album „Miatyánkkal” nyit. Az alap egy masszív riff, amely abból a generációból érkezik, amely a kilencvenes évek elején-közepén az Alice In Chains-szel, a Machine Headdel, a végén pedig a Slipknottal tombolt. Már e három zenekar alapjaiban is kirívóak a műfaji eltérések. Ha ehhez hozzávesszük, ahogy az album fátylai másodpercről másodpercre lehullanak, és előbukkannak az egész mozaik további darabkái, a dolog műfaji szempontból hamar besorolhatatlanná válik, és rájövünk, hogy a Father teljes zenei arculata sokkal, de sokkal több ennél. Átlagon felüli, valami más, valami teljesen új.
Maradjunk először a gitároknál. A Father kerüli a gitárszólókat. Minden a legkézenfekvőbb megoldásra megy, az egyenesen a két szem közé érkező csapásra. Egyszerű, de áthatoló riff, amely azonnal felpumpálja a vért az ereidben, ráadásul még nagyobb nyomás alatt! Ezt az egyszerűsített gitármunkát és riffminimalizmust viszont kiegyenlíti a rendkívüli ritmusszekció, amely pillanatokra egyenesen funkos – jazzes – progrockosan kísérletező. A ritmusszekció végig teret keres a szabad önkifejezésnek. Progresszív a szó legtisztább értelmében. A ritmustörések annyira tömegesek és az egész lemezen át szüntelenek, hogy helyenként szinte azt mondhatjuk, a dobok végigszólózzák az egész albumot. Ez a kezek folyamatos sétája a dobfelszerelés egész erődítményén, különféle ritmikai kombinációk kicsalogatása, amelyek egyszer sem zavarják, egyszer sem szakítják meg az album vezérfonalát. Az egyszerű és az összetett ideális egyesítéséről van szó, a lemez pedig rendkívül alacsony viszkozitási együtthatóval pereg végig a játékidején, vagy pontosabban: úgy zúg, mint egy megvadult folyó, mámorító turbulenciával telve, amely az igényes hallgatót ugyanúgy megörvendezteti, mint azt, aki „groove”-ot keres, ami mélyen és visszavonhatatlanul a bőr alá fúródik, és első hallásra beleivódik a fülbe. Dallamos minimalizmus és ritmikai komplexitás. Mondhatjuk, hogy alternatív progresszív metal zenekarról van szó, azzal a megjegyzéssel, hogy a metal szó itt időnként egyenesen zavaró, hogy ne mondjam, sértő!
Minden pillanatban rendkívül expresszív ének, kiváló angoltudással: ideális választás, a Father kifejezésmódjának koronája, és kiegészíti az album drámáját! Az album belefullad az ének érzelmeibe, olyan valódian forrnak benne. A dalok kompakt, egymástól elkülönülő történetek. Mindegyik teljesen más zenei élményt kínál. Tulajdonképpen az elemzés káros, mert a műfaji sokrétűség minden egyes hallgatásnál új érzetekkel tölti el a hallgatót a hallottak észlelésében. Ugyanazt a történetet többszöri hallgatásra másként érzékeled, ami azt jelenti, hogy sok történet van benne! Röviden: olyan csont ez, amelyet nagyon-nagyon sokáig rágcsálhatsz. És ilyen csonttal általában csak azok az albumok dicsekedhetnek, amelyek mesterművek, és az „időtlen” zenei alkotás pecsétjét viselik.
A Father átkozottul más, mint bármi, átkozottul át van itatva az alkotás frissességével és szellemességével. Lehetnek egyszerre arrogánsak és szentimentálisak, élesek, a következő pillanatban pedig megdöbbentően kifinomultak. Az album számos hangulaton hullámzik át. Az intenzitás és a magas dráma pecsétje ez, amely nagyjából egy órányi anyagon át kanyarog. Akár arrogancia van itt, akár puha törékenység, melegség és érzékiség, akár igazi agressziós orkán. Az albumot végig áthatja a sötétség és a dráma intenzív érzése.
A Cynosure ideális választás az album megnyitására. Masszív hangfal, elmosódott riff, amely a hang zömét lefedi, produkciósan különválasztott és terjedelmesen kiemelt ritmusszekció, fémes dobzörgés – kontrasztos hangzásbeli kiegyenlítettséget visznek a dologba, és kiemelik a mélységet, a dinamikát és magát a hangzásbeli frissességet. Középen a férfiének, aki az egész történést rendkívül intenzíven és átélten éli meg. A dinamika felugrik a refrén dallamos drámáján, amely egyszerűen, de szemtelenül fertőzően van összerakva. Olyan refrén, amit egy pillanat alatt fütyülni kezdesz, vagyis olyasmi, ami nagy sláger potenciálját hordozza. Higgyétek el, ha a Father befutott MTV-s név lenne, a Cynosure sláger lenne. Ugyanilyen potenciált hordoz a nyomában a Machina és a terrorisztikusan szilaj Emon. A negyedik szám elég alaposan a feje tetejére állítja a dolgokat. Itt értelemszerűen belépnek azok a további darabkák, amelyek a „metal” jelzőt szétfújják, mint a szappanbuborékot. Most egy lövésnyire sem vagyunk az igazságtól, hiszen a Fathernél jazz elemeket is találtok, sőt a hetvenes évek disco funkját is, amelyek nemes fűszerként, kis adagokban nagy zenét építenek! A Lost In Words akusztikusan kifinomultan indul, a háttérben fémes dobok teremtenek hangulatot, a feszültség körről körre fokozódik a masszív torzítású kitörésig, majd a dallamosan tragikus refrénig, amely ismét egy ászokból álló pókerkezetnyi fertőzően hallgatható mámort hoz, és újabb kör kezdődhet. Rendkívüli dinamikahullámzás! A Seashore klasszikus példája az ilyen pillanatoknak: a légkör másodpercről másodpercre nő egészen a forráspontig. Itt közvetlenül csodálhatjátok, hogyan növekszik a dobok hangja. A tűz ropogásának marginális gyengédségén és a hegedűk pasztorális kíséretén át az egyesített alritmusok igazi, záró, törzsi ünnepléséig, amelyek gondoskodnak a spontán fejlődésről és a kiszámíthatatlanság rendkívüli mértékéről. Igen! Az „Inspirita” egyik rendkívüli ismérve az album nagyfokú kiszámíthatatlansága. Mihael Prosen színes énekdallam-választása szellemesen megválasztott dallameltérésekkel itt-ott üdvözlendő mértékű disszonanciát visz a zenébe, ami tovább fokozza az album drámai atmoszféráját.
Az „Inspirita” lemezen az összetettség és az egyszerűség elemei gyönyörű párbeszédben ömlenek egymásba, és a zenekar finom érzéke a szubtilitás és a lágyság iránt is elállítja a lélegzetet, amely egy pillanat alatt képes elszabadulni a mérgező riff vicsorgó agyarain át, egészen más hangulati állapotba. Modern, rendkívül divatos megközelítésről van szó, és a Father ebben a tekintetben rögtön megfogta a világszínvonalat. A modern, „groovy” produkcióban és a friss másságban. Olyan zenekar, amelynek felismerhető stílusa, egyedisége, saját, felismerhető lüktetése, saját Father-hangzása van! Zenekar, amely szűzföldet tör, és feltáratlan mezőket fedez fel. Hogy ez hogyan lehetséges 2007-ben, amikor úgy tűnik, már minden el lett mondva, azt a Father mutatja meg a legszebben. Igazi zenei gyöngyszem, és olyan zenekar, amely még sok izgalmas pillanatot fog hozni nekünk! Világra irányuló zene, és a Father ezzel a világra irányultsággal bátran bizonyítja, hogy Horvátországban elsőként nőtték ki a nemzeti komplexusokat.
Felállás
Mihael Prosen – ének
Davor Tomič Pinky – gitár
Dario Pazanin – gitár
Franjo Jardas – basszusgitár
Saša Vukosav – dob
Produkció
Father
Számlista
1. Cynosure
2. Machina
3. Emon
4. Lost In Words
5. Vasaii
6. Never Come Back
7. Sayana
8. Sun
9. Ultimate Selfrighteous Army
10. Chigla Pegla
11. Inspirita
12. Seashore
Az album játékideje: 60.21
