Előadó: Saxon
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1985
Játékidő: 77:47
Értékelés: 4.8/5
Nemrég remaszterelt kiadásban megjelent a „nagy” Saxon-albumok utolsó triásza is, amelyekkel az NWOBHM úttörői 1985 és 1988 között, a szigetországi hosszú évek királyi uralma után Amerika meghódítására is vállalkoztak. Ebből a célból már 1983-ban felvették a Power and the gloryt, de a menedzserük rossz stratégiája – aki az Iron Maidennel közös turné első szakasza után úgy döntött, hogy a Saxon érett az önálló egyesült államokbeli fellépésekre – nagyrészt megfojtotta ezeket a törekvéseket. A Maidennek, amelynek első két lemeze még a hatalmas Wheels of steel és Strong arm of the law árnyékában állt, ekkoriban már hatékony menedzsment-, promóciós-, ikonográfiai és kiadói gépezet volt a háta mögött, és magabiztosan elfoglalta az USA-t, Biffék önálló turnéja viszont csúfos kudarcnak bizonyult. Az sem tudta megváltoztatni az események menetét, hogy a Saxon végre aláírt a híres EMI-vel, és a nagy kiadóval kötött megállapodás a várakozásokkal ellentétben elsősorban a yorkshire-i csapat hanyatlásának kezdetét jelentette
Persze az Innocence, a Rock the nations és a Destiny hármasa még mindig megbecsült helyet foglal el a rock panteonjában, hiszen az albumok a nyolcvanas évek közepén milliós példányszámban keltek el. Bár epikus, kiváló produkciójú és minőségi ötletekkel megrakott lemezekről van szó, a gyenge pontjuk (főleg az elsőre és az utolsóra igaz) éppen az a probléma, amely már számos zenekart eltemetett: a trendekhez való igazodás. Az Iron Maiden és a Motörhead nem akart behódolni, így kiállta az idő próbáját, a Saxon viszont éppen ezért süllyedt lassan a feledésbe, és hosszú éveken át tartó vegetálásra ítéltetett valahol a hősi múlt többé-kevésbé sikeres felelevenítése és a metal szubkultúra határán.
Az amerikai piachoz való mérlegelés és alkalmazkodás folyamatát Paul Quinn gitáros sokféle parókája mellett talán leginkább éppen az Innocence is no excuse album mutatja meg. Az elődje, a Crusader a klasszikus, brit hangzású, minimalista és darabos produkciójú albumok sorának utolsó darabja, ezért még szembetűnőbb az ugrás a robbanékony, fényesre csiszolt hangzásra. Ehhez Simon Hanhart is hozzájárult, „Mutt” Lange védence, akivel Biff először azután vette fel a kapcsolatot, hogy látta, hogyan lőtte pályára sikerrel a híres producer a Def Leppardot és a Pyromaniát. Hanhart pedig több mint kiválóan végezte a dolgát. Az Innocence energiában, rugalmasságban és produkcióban felülmúlja a Saxon összes korábbi lemezét, és teljesen új hangzásbeli dimenziókat nyit meg a zenekar előtt.
A Rock n’roll gypsy, a Back on the streets és a Gonna shout valódi AOR-gyöngyszemek, a Broken heroes méltóképpen képviseli a power balladák kategóriáját, amely nélkül akkoriban nem lehetett sikeres hard rock albumot összeállítani. Az egyik legérdekesebb fejezet a Rockin’ again is, amelyről Biff így nyilatkozott: „A kiadó azt akarta, hogy ezzel a számmal nyissuk az albumot. Bár tetszik, nem alkalmas nyitányként, mert túlságosan »hangulatos«, és valahol középen jobban működne. Részben emiatt ragadt az Innocence-re a puhább és kísérletezőbb lemez híre.” Az Innocence azonban semmiképp sem puhább az elődeinél, hiszen borotvaélesen vág. Csak másképp felépített és főleg érettebb lemez, amelynek energiája a Crusaderhez képest teljesen más irányokban áramlik. A gond valószínűleg abban rejlik, hogy éppen ez az érettség és megfontoltság ellentmond mindannak, amit a Saxon az aranykorában létrehozott.
Az Innocence is no excuse 1985-ben jelent meg, és az angol lista 36. helyéig jutott, ami az előző öt albumhoz képest meglehetősen szánalmas eredmény volt. Az óceán túloldalán a hatás a nem túl irigylésre méltó 133. helyezés ellenére némileg szembetűnőbb volt, hiszen a zenekar máig ennek köszönheti legnagyobb amerikai sikerét. Az USA-beli halovány ismertségért azonban elsősorban a szigetországban fizettek meg: a Saxon a szolid, de kissé túl steril Destiny után csaknem két évtizedre szinte eltűnt a rocktérképről. A végleges visszatérést csak az utolsó két album, a The inner sanctum (2007) és az Into the labyrinth (2009) erősítette meg, amelyek rengeteg pozitív kritikát kaptak, valamint Biff önéletrajza a szimbolikus Never surrender (Or nearly good looking) címmel.
A legtöbb port viszont mostanában Byford kavarta saját kampányával, amellyel a Metal hammer magazin segítségével a heavy metalt vallássá igyekszik emelni: „Valójában a fennálló intézményekkel szembeni lázadás, és annak bizonyítéka, hogy a metal még mindig globális jelenség” – magyarázta a magas frontember.
– Biff, hivatalos himnusznak a Gonna shoutot javasoljuk, és add hírül, hol lehet beiratkozni.
Felállás
Biff Byford – ének
Steve Dawson – basszusgitár
Paul Quinn – gitár
Graham Oliver – gitár
Nigel Glocker – dob
Produkció
Simon Hanhart
Számlista
1. Rockin’ again
2. Call of the wild
3. Back on the streets
4. Devil rides out
5. Rock n’roll gypsy
6. Broken heroes
7. Gonna shout
8. Everybody up
9. Raise some hell
10. Give it everything you’ve got
Bónuszszámok (remaszter)
11. Back on the streets (12′ mix)
12. Live fast die young
13. Krakatoa
14. The medley
15. Gonna shout (live)
16. Devil rides out (live)
17. Back on the streets (live)
