Előadó: Juvaliant
Kiadó: Limb Music Records
Megjelenés: 2010
Értékelés: 4/5
A salzburgi székhelyű Juvaliant szimfonikus progresszív metalt játszik, kiemelt power metal elemekkel. Ezt még a legsüketebb és/vagy a zenével leginkább hadilábon álló emberi fül sem képes elrejteni vagy elnyomni. A formáció 2003-ban Fallen Angel néven alakult, az egykori Edenbridge-gitáros, Robert Schönleitner és a dobos Sebastian Lanser hozta létre, később változtatták nevüket Juvaliantra. A zenekar egyébként nemzetközi felállású: az ötös három osztrák zenészből áll, a sort pedig a szlovén Sašo Gačnik (billentyűk) és a horvát Aleksandar Vasić (basszusgitár) egészíti ki. Idézd fel magadban az olyan bandákat, mint (elsősorban) a Symphony X, de a skandináv melodikus prog metal csapatok, például a Circus Maximus, a Vindictiv vagy a Seventh Wonder is eszedbe juthatnak, sőt még az olasz Rhapsody Of Fire is szóba jöhet (a Doomsday Machine című dal). Ha ezek a bandák bejönnek, a kritika olvasását innentől akár abba is hagyhatod, mert az „Inhuman Nature”-t azonnal, haladéktalanul meg kell hallgatnod.
A zenekar nem kínál zenei forradalmat, így az „Inhuman Nature” olyan lemez, amely a szimfonikus progresszív metal minden elkötelezett rajongóját a zászlaja alá gyűjti. Mégpedig abból a fajtából, amely tartja a vörös fonalat, és ahol a szerzemények feje és farka a helyén van. A pompázatosság az ultra műfajra jellemző módon egyértelműen előtérben áll, ezt a banda a billentyűs szimfonikus aranzsmák bombasztikusságával sikeresen meg is teremti. Ebben a Symphony X hagyatékát követik. Itt külön kiemelném a záró mini-epikus szvit, a Cold Distance Of The Universe egyes részeit, amely még a Symphony X 2000-es „V – The New Mithology Suite” című albumának mondanivalóját is felidézi. Ez egyben az „Inhuman Nature” csúcspontja is, és mindenben meggyőz arról, hogy a Juvaliant zenei kifejezésmódjának minőségével nem érdemes packázni. A srácok pontosan tudják, mit csinálnak és mit akarnak, és ezt magas fokú zenei felkészültséggel hatékonyan meg is valósítják. A Cold Distance Of The Universe egy olyan szvit, amely végig rendkívüli motívumgazdagságot tart, miközben megőrzi a kompaktságot ebben a változatosságban, a végeredmény pedig ultra dallamos, fülbemászó és könnyen befogadható. Ebből már magad is levonhatod a következtetést, hogy a lemez többi dala még könnyebben emészthető. A csapatnak ebben a záró mini eposzban egy csipetnyi kiszámíthatatlanságot is sikerült megragadnia, ami tovább ingerli a hallgatót, és elmélyíti az album e pontjának drámai, színházias jellegét. Minden tekintetben igazán szép szerzemény.
A produkció a tipikus hangképet követi. Domináns, tiszta, érthető és tekintélyt parancsoló ének, széles hangterjedelemmel, amely a legmagasabb vokális szakaszokat is sikeresen eléri, a középpontban kapott helyet. A hang megközelítése és színe további adag pompát és dallamosságot visz a zenekar művészi arculatába, ami ebben a műfajban tulajdonképpen elvárás. A gitárriffek hangsúlyosan ölelik körül az éneket, gondoskodnak a drámai színházról és a metálos végzetességről, és éles borotvaként vágnak. Szólók? Természetesen. Iskolás megközelítés, párosítva a gyors, pontos ujjak száguldásával a gitárnyakon a középső hangszeres részekben és/vagy a dalok motívumgazdagságát összekötő átvezetésekben.
A drámai tetőpontot a remek billentyűs aranzsmák mélyítik, amelyek valódi szimfonikus zenekar szerepét töltik be, a gitárok mellett gyakorlatilag teljesen egyenrangúan állnak, és egyik fontos alappillérei annak a zenei nyomvonalnak, amelyet a zenekar követ. A billentyűk hozta szimfonikus elem egyébként ismert a női énekesnős bandáknál is (Within Temptation, Delain stb…).
A zenei széttöredezettség ismeretlen a Juvaliantnak. Szép példa erre a szóló párbajok összekapcsolódása a Silent Agony középső részében, ahol a gitár- és billentyűszólók keresztbe váltogatják egymást, a zenekar pedig a kompaktságot és a dallamos hozzáférhetőséget helyezi előtérbe.
Vivaldit szeretnél torzított effekten és operai énekkel? Hallgasd meg az „Inhuman Nature”-t. De ahogy mondtam: az „Inhuman Nature” nem hoz új művészi forradalmat. Mégis tetszeni fog mindazoknak, akik a szimfonikus, epikus irányultságú metalt szeretik, kiemelt progresszív retorikával. Leginkább a skandináv megközelítéshez áll közel, és természetesen a Symphony X zenei alapjaihoz. A Juvaliant egyúttal az egyik legjobb metalzenekar, amelyet északi szomszédunk, Ausztria éghajlata a világra hozott (Ausztriához képest mindenképpen kiemelkedő teljesítmény a metalzenében), és ebben a tekintetben remek esélye van a nemzetközi áttörésre.
Felállás
Thomas Strübler – ének
Robert Schönleitner – gitár
Sašo Gačnik – billentyűk
Aleksandar Vesić – basszusgitár
Sebastian Lanser – dob
Produkció
Jan Vacik & Juvaliant
Dallista
1. Into The Abyss
2. Heroes (We Will Be)
3. Doomsday Machine
4. Live To Die
5. Hell’s Roundabout
6. Killing Child
7. On Wings Of Steel
8. Silent Agony
9. Cold Distance Of The Universe
