Előadó: Revenge
Kiadó: Osmose Productions
Megjelenés: 2008
Agresszió, fájdalom, pusztítás és halál – ezek a szavak írják le a legjobban az Infiltration, Downfall, Death című album zenéjét és témavilágát. A kanadai black metal csapat, a Revenge legújabb munkájáról van szó, akik 2000 óta sikerrel borzolják a kedélyeket és az élő társadalmat.
A Revenge a legújabb mesterművével is hű marad a koszos hangzáshoz, a közepesen gyenge produkcióhoz és a kifejezetten fantasztikusan agresszív zenéhez, amely még a legkomorabb, legdepressziósabb napot is felélénkíti, és állandóan emlékeztet rá, hogy lehetne ez még rosszabb is. Ritkán szól egy lemez ennyire intenzíven és agresszívan, mint az Infiltration, Downfall, Death, különösen a valóban ropogós, nem teljesen érthető, előtorzított gitároknak köszönhetően, amelyek a szólórészekben sem szólnak tisztán – ezekből pedig bőven akad az albumon, hiszen mind a nyolc dalban felbukkannak. Ezek a szólók önmagukban a korai death és thrash metal zenekarok riffjeinek keverékére emlékeztetnek, azokéra, amelyek az előző század 90-es éveinek elején álltak a reflektorfényben. Vagyis dallamosságról nem igazán beszélhetünk, de kiemelhetjük a sebességet és egyfajta ritmikai összevisszaságot, amely a lemezt viszonylag összetetté és nehezen hallgathatóvá teszi.
Az album legnagyobb ütőkártyája kétségkívül az ének, amely valahol a sikoltozás és az még hangosabb sikoltozás között ingadozik, atonális érzetet keltve. Ezeket a vokális trillákat általában gyors, éles és rövid szóló követi, közben pedig végig erősen jelen van a nehéz basszusgitár, ami helyenként kicsit túl sok is, mert elnyomja a szólógitár ritmusát. Nem túl bonyolult dolog ez, de ha beleéljük magunkat a felvételbe, tiszta és extrém black metalt kapunk, minden szépítés nélkül.
Az extrém szó áll a legközelebb az album lényegéhez, amely a legapróbb részletig szélsőséges. Extrém az ének, a dobok és a gitárok, és mindezt egybefogva ezek az elemek a dekadencia és a széthullás háborús himnuszait teremtik meg – azét a széthullásét, amelyet az emberi ego hoz magával, amikor háborús övezetben megnyilvánul. A militarizmus minden dalban jelen van, és megismételhetetlen mészárlás- és vérengzésérzetet teremt, ami egyébként elég gyakori téma a black metal színtéren.
Technikai szempontból az album nem kínál valami kiforrott, csiszolt játékot, de jó produkciót sem, pedig ezt sok média és kiadó hangsúlyozza a lemezzel kapcsolatban. A hangzás valahogy ősi, nyers, és olykor a rokon noise műfajra emlékeztet, amely szintén az extrém zenei ötletek előadásáról ismert. Lehet, hogy éppen ez a kicsit gyengébb produkció segít az album eredetiségének megőrzésében, amely a durva, megmunkálatlan hangokra építve dalról dalra fokozza az intenzitást.
A gyenge produkció miatt valószínűleg csalódnak majd a technikailag igényesebb rajongók, akik az olyan zenekarokra esküsznek, mint a Rhapsody of Fire, a gyűjtők és az audiofilek viszont jobban fognak örülni neki, akiket nem riaszt vissza egy kicsit gyengébb produkció. Végül is az előadás számít, nem pedig a felvétel közben becsúszott hibás hangsorok szoftveres kijavítása.
Felállás
James Read – dob, stúdióének
Pete Helmkamp – basszusgitár
Dallista
1.Death Heritage (Built Upon Sorrow) (04:30)
2.Blood Noose (Hog-tied like Swine) (03:40)
3.Sterilization (Procreation Denied) (04:41)
4.By Force (The Only Option) (04:24)
5.Barbed Anti (No Remorse) (04:55)
6.Survival (The Absolute Truth) (03:40)
7.Final Doctrine (Push Forward) (04:24)
8.Cleansing Siege (Take Them Down) (05:03)
