Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Queens of the Stone Age
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 2007
Ohoho – a Haribo gumicukor új változata! Mióta Nick Oliveri kiszállt, a Queens Of The Stone Age csak lejtmenetben van. Homme igyekszik ezt tatarozni különleges vendégek meghívásával. Érezni a „kívülről” érkező ötletek hatását, reméljük, hogy a fertőzésükben van gyógyulási esély. Vitathatatlanul. A Queens Of The Stone Age hangzása az „Era Vulgaris”-on végletekig elvesztette a „Songs For The Deaf” (2002) egykor természetesen csengő, húsos tömörségét, helyét pedig egy olyan riff vette át, amely a csörgő bádog és a körfűrész visszafogott nyerítésének kozmetikai szintetikájából szabott konfekcióba öltözött. Persze arról van szó, hogy a zenekar hangzása ipari vizekre evezett.
Homme az „Era Vulgaris”-on gyakran effekten keresztül énekel, ami nem fedi el a „betépettség” elemét – azt, amely az ezredfordulón sikerre vitte a zenekart, és szép, méltóságteljes ellenpontot alkot az ipari módszerekkel összeeszkábált riffekkel. Csakhogy ezúttal a QOTSA-hangzás feletti kontroll egyszerűen zavaró.
A Queens Of The Stone Age-től egyszerűt, közvetlent és végletekig dühöset várunk. Mindezt kiherélte a stúdióbeli túlzott hangzáskontroll, amely elvette a zenekar spontaneitását, ezzel együtt a humort és a szikrázó, lázadó gúnyolódást is – pedig ez volt olyan jellemző Oliveri pozitívan kikattant, őrült korszakára, amikor a QOTSA meggyőző betépettséggel fegyverezte le a hallgatót az őszinte, azonnal felismerhető rock n’ roll energia lavinájával. Ennek ellenére az „Era Vulgaris” az első másodperctől az utolsóig meggyőzően sötét. A hangulat tehát bizonyos fokig működik, de nem tud a maga teljes terjedelmében életre kelni.
Az „Era Vulgaris” a „Lullabies To Paralyze” után, amely zeneileg tényleg teljesen megbénult kalandozás volt, és inkább Josh Homme személyes vallomásos mellékprojektjeként hatott, több adrenalint hoz vissza a QOTSA kifejezésmódjába. A nyitó Turnin’ On the Screw a hangzás újdonságaival egy pillanat alatt ráijeszt az emberre. A Battery Acid gyakorlatilag a riffjének azonos másolata, a két szám pedig e sablonok triviálissága ellenére is szép adag érdeklődést kelt, hiszen Homme énekeffektjei hatásosan, szándékosan retrósan viszik közelebb a hangját a rockabilly-produkciók éveihez és Elvis Presley birodalmához (ez utóbbi értelemszerűen illeszkedik a hollywoodi léhaság ábrázolásához). A River In The Road, majd a Sick, Sick, Sick rock n’ roll csomagolásban vágtat, de a zenekar egykori őrjöngésének kibontakozását a Bádogember konfekciója fékezi az „Óz, a csodák csodája” meséjéből.
Az egészet azonban az „Era Vulgaris” üzenetének átadása felől is meg kell nézni. Homme ezzel az új albummal Hollywoodra támaszkodik. Ebben a tekintetben a kibernetikus hangprotézisek kozmetikai korrekcióin keresztül megvalósuló fintorgás pontosan kimért helyet kap Kalifornia mekkájának jelenkori züllésének szemében, és teljesen igazolja is magát. Homme tehát a forró, déli betépett rock n’ roll randalírozás helyett betekintést kínál azoknak az embereknek az üres életébe, akik tele gatyával szerelik a világot. Az album sötét, nyomasztó atmoszférája ezúttal több mint helyénvaló, Homme pedig kitűnőre vizsgázik ennek megteremtésében a Run, Pig Run című számban. Homme éneke a maga „betépettségével” tökéletesen átadja annak az egyénnek az értékvesztését, aki egy halom pénzért már réges-rég eladta a saját identitását.
Érdekes, hogy amikor a legőszintébb rock n’ roll pillanatokat keressük, amelyekben megvan a „riffes drive” természetesen szikrázó színe, azokat ezúttal a lemez lelassult pillanataiban találjuk meg, mint az Into The Hollow, a Make It With Chu vagy a Suture Up Your Future. Érdekes, hogy az „Era Vulgaris” általános hangzásmodernizálása éppen ezeket kerülte el leginkább, ahogy a közepesen gyors rock n’roll tempójú 3’s & 7’s-t is. Talán szándékosan, hogy magára vonja a figyelmet, hiszen ez az album első kislemeze, amely még az „Era Vulgaris” előtt megjelent. De messze van az öt évvel ezelőtti QOTSA lázadó csaholásának őrjöngésétől és hatékonyságától!
Hadd zárjam így. Homme-nak sikerült hatásosan megmutatnia Hollywood ostobaságát, de ennek áraként feláldozta a Queens Of The Stone Age őserejét; személyesen azt javasolnám neki, hogy inkább maradjon annál, hogy a stúdióban a dühét fejezi ki Hollywood ostobasága ellen. Ehelyett a művész szó szerint a magas társadalom dekadens korcsának bőrébe bújt, ahelyett hogy megtámadta volna azt az egész arrogáns és tomboló tüzérséggel, amely egykor a zenekar híres stoner rock n’ rollját ékesítette. Mindenesetre a QOTSA más lemezzel, más hangzással rukkolt elő. Az „Era Vulgaris”-szal viszont egyre inkább csak Homme úr személyes vallomásos kiáltványának tűnnek. Reméljük, hogy hamar elmúlik a vágya a hangzás további kifinomítására. A Queens Of The Stone Age ugyanis mint zenekar, mint egység az „Era Vulgaris”-szal mindent átfogó fényben veszíti el az első három album szilárd alapjaira épített hitelét! Az „Era Vulgaris” erejétől megfosztott, kiherélt és nagyon lélekölő album.
Felállás
Josh Homme – gitár, ének
Troy Van Leeuwen – gitár
Joey Castillo – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Alan Johannes – basszusgitár, gitár, háttérének
Chriss Goss – billentyűk, orgona, zongora, háttérének
Julian Casablancas – gitár, háttérének
Serrina Sims – háttérének
Brody Dalle-Homme – háttérének
Liam Lynch – háttérének
Mark Lanegan – vokális harmóniák
Producer
Josh Homme & Chriss Goss
Számlista
1. Turnin’ On The Screw
2. Sick Sick Sick
3. I’m Designer
4. Into The Hollow
5. Misfit Love
6. Battery Acid
7. Make It Wit Chu
8. 3’s And 7’s
9. Suture Up Your Future
10. River In The Road
11. Run Pig Run
12. Running Joke
13. Era Vulgaris
Az album hossza: 54.42
