Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1970
Értékelés: 5/5
A hatalmas görög tengeristen, Poszeidón 1970-ben láthatóan alaposan megdobálta az eredeti King Crimson bárkáját. Alig ült el a por az első, fenomenális lemez, az „In the Court of the Crimson King” (1969) körül, amely egyebek mellett hivatalosan is kijelölte a progresszív rock születését, és kultstátuszt szerzett a zenekarnak, a King Crimson a következő évben máris újra sokkolta a zenei világot. Ezúttal nehéz feladat előtt álltak: meg kellett ismételniük a kivételes debütalbum sikerét, apró, de gyökeres felállásváltozásokkal.
Az első turné végén, 1969 végén ugyanis elhagyta a zenekart a zseniális multi-instrumentalista, Ian McDonald (később a Foreigner AOR-banda alapító tagja), míg a különc dobos, Michael Giles fél lábbal már a közös projektjükben, a McDonald & Gilesban volt, így ezen a lemezen csupán „alkalmi” zenészként szerepel.
A mindig kiváló énekes és basszusgitáros, Greg Lake sem tudott ellenállni Keith Emerson invitálásának, és ez volt az utolsó King Crimson-lemeze a legendás ELP megalakulása előtt.
McDonald távozása után az együttes úgyszólván a szétesés szélén állt, és igazi csoda, hogy sikerült együtt maradniuk, és egy olyan művet letenniük az asztalra, amely egyesek szerint még a legendás elsőnél is erősebb.
Az „In the Wake of Poseidon” általánosságban sok mindenben követi az első lemez hangulatát és sikeres receptjét. Zeneileg és stílusban, legalábbis a lemez első felében, nincsenek különösebb eltérések a debütálóhoz képest, ami ennél a zenekarnál tulajdonképpen szokatlan, a második részben viszont összefutunk néhány legavantgárdabb dalukkal, és épp ezek jelentik az érdemi különbséget az előző és ez a lemez között.
Az „In the Wake of Poseidon” tehát éppen az új, avantgárd elemeknek köszönhetően még kiszámíthatatlanabb lemez, mint az első, és ezért igazi csemege a zenei gourmand-oknak.
A sok nehézség után Frippnek, Sinfieldnek és Lake-nek, az eredeti felállás egyetlen megmaradt tagjának mégiscsak sikerült ragyogó „session” zenészeket találnia maguk mellé, és megszilárdítani a csapatot. Kiemelkedett közülük különösen a zseniális fuvolás és szaxofonos, Mel Collins (ex-Circus), aki már akkor is roppant keresett „session” zenész volt, és (Fripp és a szövegíró Sinfield mellett) az egyetlen, aki a lemez után is a zenekar tagja maradt. Fripp egykori iskolatársa, Gordon Haskell Lake helyett énekel a gyönyörű „Cadence And Cascade” balladában. Haskellt Fripp a harmadik lemezükön való közreműködésre is felkérte.
Három dal is a környezet emberiségre gyakorolt hatásával és fordítva foglalkozik („Pictures Of The City” (eredetileg „A Man A City”), „Cadence And Cascade” és „Cat Food”), míg a teljes „Peace” trilógia, a címadó dal és a „Devil’s Triangle” (eredetileg „Mars”) a békepártiságnak van szentelve. A zenekar tehát ismét remek lemezt hozott létre, amely sok szempontból továbbfejlesztése volt a megismételhetetlen elsőnek, csak kicsit avantgárdabb.
Frippre soha nem hatott semmilyen rockzenekar, talán a Beatlest leszámítva. Ezen a lemezen kezdte el először használni a mellotront, amely korábban a multi-instrumentalista Ian McDonald terepe volt. A hangzás kicsit kifinomultabb lett. Sok az akusztikus gitár is (a „Peace” trilógia). Fripp a lemez után majdnem a Yes tagja lett. Szerencsére mindkét félnek ez persze nem jött be.
Greg Lake, aki amúgy énekes és basszusgitáros, most csak énekel, mert akkor már az ELP-hez sietett. Basszusgitáros feladatait ezért Peter Giles vette át. Még egyszer bebizonyította, miért volt a zenekar történetének legjobb énekese. Az „In the Wake of Poseidon” az utolsó lemeze az ELP-hez való távozása előtt. De ha őszintén megmondom, kicsit sajnálom Lake-et, mert az ELP-ben, ahol Emerson orgonás bűvészkedései dominálnak, szerintem valahogy nem kapta meg azt a szerepet, amit egy ilyen kaliberű énekes megérdemelne.
Frippnek ezúttal sikerült meghívnia mindkét Giles fivért az első projektjéből, a „The Cheerful Insanity of Giles, Giles & Fripp” (1968) időszakából. Michael Giles, az eredeti dobos azonban itt csak session dobosként van jelen, mert Frippnek a lemez elkészültéig nem sikerült megfelelő helyettest találnia (jazzdobost keresett!). Újra bebizonyítja, miért volt a korabeli dobosok egyik legjobbja, annak ellenére, hogy széles körben mellőzték. Ez a sors hosszú ideig a legtöbb kiváló utódját is elkísérte. A felvételek idején Michael fél lábbal már a „Mcdonald & Giles” projektben volt, amely kevéssé ismert vállalkozás, mindössze egy lemezt adott ki, és két motorja ő meg a volt tag, Ian McDonald volt.
Michael testvére, Peter 1968-ban a legendás Giles, Giles & Fripp projekt tagja volt, mielőtt a King Crimson megalakulásakor Greg Lake leváltotta. Technikailag szerintem valamivel csiszoltabb basszusgitáros volt, mint Lake. Ma a 21 Century Schizoid Band tagja, amely régi King Crimson-dalokat játszik.
Mel Collins, aki a Cirkus nevű bandából érkezett, sikeresen pótolta Ian McDonaldot. Az utóbbitól eltérően az ő szaxofonjátéka a mélyebb futamok felé hajlott. Mel már akkor is az egyik legtehetségesebb alkalmi zenész volt, és minden bizonnyal nagy szerzemény a zenekarnak. Később Alvin Lee-vel, a Camellel, a Brand X-szel és Alan Parsonsszal való együttműködéséről is ismertté vált, ma pedig Peter Gilesszal együtt sikeresen viszi tovább a régi King Crimson örökségét a 21 Century Schizoid Band tagjaként.
A neves klasszikus zeneszerző, Keith Tippet, a Centipede szimfonikus zenekar fő alakja hivatalosan sosem volt a King Crimson tagja, mégis hivatalos tagnak tekintem, hiszen a következő két albumon is együtt dolgozott a bandával, miközben Fripp időnként az ő zenekarával működött együtt. Ő gondoskodott a címadó dal wagneri varázsáról, és a remek „Cat Food” zongorajátékával lucid, komplex hangulatot vitt a lemezre.
A basszusgitáros és énekes Gordon Haskell Fripp régi cimborája volt a zenei pályafutásuk korai napjaiból. Fripp azután hívta meg a zenekarba, hogy Lake 1970 közepén idő előtt otthagyta a bandát. Nem sokkal később ő lett az új énekes és basszusgitáros, és a következő lemezen, a „Lizard” (1970) című albumon is ő énekel. A hangja mélyebb és nem olyan dallamos, mint Lake-é, de remek munkát végzett a „Cadence And Cascade” dalban. A drámára teremtették, engem pedig időnként kicsit Peter Gabrielre emlékeztet. Később sikeres szólókarriert épített.
A zenekar szellemi atyja és a progresszív rock történetének legszokatlanabb és legintelligensebb költészetének szerzője, Peter Sinfield ezúttal is gratulációt érdemel. Minden elismerésem a rendkívüli lírai koncepcióért az emberiség új korszakának alkonyáról és felemelkedéséről, bár a többség a mai napig nem érti. A King Crimson akkoriban igazán megáldott volt egy ilyen kivételes szövegíróval, mint Sinfield. Az igazság az, hogy akkor ő és Fripp voltak az egyedüli tagjai a zenekarnak a szó igazi értelmében, a többiek inkább alkalmi zenészi státuszban voltak.
Az előző lemez az ő szavai szerint Zeusznak, ill. II. Frigyesnek volt szentelve, ez pedig Poszeidónnak.
A nyitó intró, a „Peace-A beginning” rövid, könnyed vokális nyitány Lake előadásában, Fripp akusztikus gitárkíséretével. A „Peace” afféle központi trilógia, három részre osztva, amely koncepcionálisan egybekapcsolja a lemezt. Hangulatában békeelégia, amely minden időkben aktuális.
Ezt hirtelen csapás követi, mintha derült égből, a „Pictures of a City”. Csodás, ütős nyitódal, és méltó szellemi és stílusbeli utóda az előző albumról a „21st Century Schizoid Man”-nek. Eredetileg „A Man A City” volt a címe, és a New York-i külvárosok és nyomornegyedek szennye ihlette, ahol a zenekar az első amerikai turnéja során kapta ezt az inspirációt. A szöveg a modern urbanizáció és a légszennyezés problémáiról szól. Ragyogó keveréke a rocknak, tulajdonképpen a korai heavy metalnak és a jazznek. Lake éneke itt végletekig kifeszített, és amint megérkezik Fripp remek szólója, amelyet Collins szaxofonjának és Giles dobjának igazi összecsapása követ, a különféle rezgések valóságos sebességbeli csúcspontja bontakozik ki, majd a dal közepén megint lecsendesedik, a végén pedig újra teljes erővel kitör. Kiváló dal, amely lenyűgözi majd az összes zenei gourmand-t, akit nem riaszt a kísérletezés, és rajong a jazz és a rock fúziójáért.
Gordon Haskell éneke a „Cadence and Cascade” balladában, aki e lemez után lett az utánozhatatlan Lake utóda énekesként és basszusgitárosként, rendkívüli melegséget áraszt. Ennél a dalnál eleinte észre sem vettem, hogy nem Lake énekel, ami azt jelenti, hogy Haskell kiválóan teljesítette a küldetését. Hogy milyen remek énekes, azt az In the Wake of Poseidon utódján, a „Lizard” albumon is megmutatja. A „Cadence and Cascade” gyönyörű ballada az előző albumról az „I Talk To The Wind” stílusában. Sok Fripp-féle akusztikus gitár, kiváló Mel Collins fuvolán, a háttérben pedig xilofon is hallatszik. Sinfield szövegében megint mélyebb jelentés rejlik. Valaki egyszer azt állította, hogy ez a szöveg csupán a rossz ízlés terméke, mert szerinte „groupie”-król szól, de amikor ellátogattam Sinfield weboldalára, megismertem a mélyebb jelentését. A jade ugyanis egy ritka türkiz kő neve, a cascade pedig folyami zúgót jelent. A természet érintetlenségéről, szüzességéről szól, ami összhangban van az egész albumot átható ökológiai hangulattal.
A címadó dal, az „In the Wake of Poseidon”, a zenekar történetének egyik legjobb dala (egyben a személyes kedvencem), ugyanakkor a legfigyelmen kívül hagyottabb dala is. Hogy miért nem szerepelt soha a koncertlistáikon, az mindannyiunk számára nagy kérdés. Valahányszor hallom, libabőrös leszek. A dal az új, eljövendő, fényes Vízöntő-korról szól, amelynek újjá kellene szülnie ezt a mi pusztuló és beteg világunkat. Ez a romantikus eposz szerintem a zenekar történetének legjobban elkerülő dala, és nagyon szeretném élőben hallani, bár tudom, hogy ez manapság gyakorlatilag lehetetlen. Itt minden hangszeres megmutatja, mit tud, különösen a zeneszerző Keith Tippet és a fuvolás Mel Collins, no meg persze Fripp a mellotronon, amelyből itt bőven van. Az ambient valóban olyan hatást kelt, mintha egy hideg, háborgó óceán közepén találnád magad, a legendás tengerkirály trónja előtt, aki háromágú szigonyával hasította ketté az óceán fenekét. Minden bizonnyal a zenekar történetének egyik legjobb eposza. A wagneri főmotívum a mellotron kiterjedt használatával kissé az „Epitaph”-ra és az előző lemez címadó dalára emlékeztet. Persze a „Libra’s Theme”-ről sem szabad megfeledkezni. Úgy tűnik, Wagner is Fripp egyik szellemi atyja volt.
A „Peace-A theme” rövid, egyszerű, de nagyon szép hangszeres Fripp-szerzemény, akusztikus gitáron játszva. Egyáltalán, Fripp mester ebben az évben szívvel-lélekkel az akusztikus gitárnak szentelte magát (ez a következő lemezükön a legfeltűnőbb), és bár manapság már nem nyúl hozzá, ami tulajdonképpen kár, akkoriban az egyik legjobb akusztikusgitárosként tartották számon.
A „Cat Food” minden bizonnyal a dal, amely a legjobban eltér mindattól, amit korábban az első lemezükön létrehoztak, és itt minden összehasonlítás az előző dalokkal értelmét veszti. A műanyag kajáról szóló, groteszk és groove-os jazzes „humoreszk”, amelyen a modern civilizáció él, kifejezetten szórakoztató, és kicsit oldja a lemez egyébként elég komoly hangulatát. Ez a dal jelenti a legnagyobb eltérést az előző lemezhez képest, és megmutatja, hogy a zenekar stílusa már akkor is folyamatosan változott, „evolválódott”. A dal a zenekar fekete humor iránti érzékét is megmutatja, és Zappás refrénje valóban gondolati kapcsot teremt az említett művésszel. Jazzfúzió tehát. Keith Tippet briliáns, helyenként lucid zongorája neked is mindig libabőrt fog okozni. Ragyogó dal, amely a leglátványosabban mutatja a zenekar fejlődését az előző lemezhez képest. A szerzők között szerepel a volt tag, Ian McDonald is. A „Cat Food” egyébként kislemezként jelent meg a „Groon” című b-side hangszeressel együtt (kiváló, groove-os improvizáció), jelentős kereskedelmi sikert azonban nem aratott, viszont ez a lemez legreprezentatívabb dala, és a legjobban mutatja a zenekar fejlődését. A dal kislemezverziója és a már említett „Groon” hangszeres a lemez legújabb remasterén található, amely tavaly jelent meg a Discipline GM kiadónál.
A hosszabb konceptuális opusz, a „Devil’s Triangle”, eredeti nevén „Mars”, a neves német klasszikus zeneszerző, Gustav Holst A bolygók című szvitjéből, a zenekar első stúdió-hangszeres darabja, az „ördögi háromszög” koncepciójával, egyúttal lényegében az egyetlen „feldolgozás” a zenekar történetében (ha egyáltalán feldolgozásnak nevezhetjük, mert a zenekar műve elég sokban eltér Holst eredetijétől, a „Mars the Bringer of War”-tól). Valódi, sötét, Dante poklához hasonló hangulatot idéz, és helyenként egyenesen gonoszul szól. A bevezetése után kissé eltér a dal eredeti verziójától, amelyet a zenekar „Mars” néven játszott a koncertjein a lemez megjelenése előtt. Ez az egyetlen dal a történetükben, amely három szegmensre van osztva. Valami hasonlót később a dalszerkezeteikben főleg a Yes gyakorolt nagy előszeretettel. Fripp először a „Merday Morn” nevű nyitórészben a mellotronon valamiféle katonai indulót „diktál”, amely a második részben, a „Hand of Scarion” címűben, amelyet valamiféle vikingkürt harci harsogása jelez, átmegy egy hosszú, sötét alagúton való utazásba a pokoli háború földalatti szakadékain át. A végén, az utolsó részben, a „Garden of Worm” alatt az egész hangulat már az őrület pillanatáig vezet, amikor hirtelen az összes feszültség felengedi. A dal hangulatában olyan sötét, hogy még a „sötét oldalról” érkező kortársak, a Black Sabbath is nevetségesnek tűnik mellette. Néhányat ez a dal az idegösszeomlás szélére tud sodorni, másokat meg szellemileg megtisztít. A King Crimson ezt a dalt a legkülönfélébb formákban sokat játszotta a korai időszakban. Mestermű, minden idők számára.
Az akusztikus téma „Peace-An end” néven a végén újra megismétlődik. A fény a sötét áttörés végén teljes erejével felragyog. A lemez lehető legjobb lezárása Lake remek refrénjével. Nekem pedig a legjobban a végső üzenet tetszik, amely egyben az egész lemez fő üzenete is: „you look everywhere but not inside you”. Az igazságot (a belső békét, a szerelmet, a szabadságot) mindenhol keressük, csak magunkban nem, ami általában az emberiség fő tragédiája.
Megemlítem még az egyik legjobb borítót, amit valaha láttam, a misztikus Taam De Jong alkotását. 12 emberi archetípust ábrázol, egyúttal ellentétpárokat is (mindegyiknek megvan a maga ellentéte). A borítón így látjuk (Sinfield koncepciója szerint) egyebek mellett a görög istent, Dionüszoszt (a szövegben „Madman”, mosolygós, vörös arcú hedonista), Démétér istennőt (komoly, sötét hajú nő holddal – ősi bölcsesség, természeti erők), Hádészt (szarvas, szakállas, sisakos férfi, (jelkép) az alvilág istene – háború és halál), a szőke kislányt kulccsal (a tisztaság, ártatlanság jelképe), a harlekint (bátorság), a fekete férfit (Slave), a szemüveges öregembert („Cold Plato Spawn”, a racionalizmus hideg magzata – tudós) és az öregasszony-kaszást (Harvest Hag, a régi tudás képviselője, konzervatív, ellenáll a haladásnak), Hekatét (Midnight Queen, boszorkány, kék hajú nő), a tenger istenét, Poszeidónt (koronás öregember), a bölcset vagy csillagászt (hegyes sapkás, csillagos férfi) és az Anyatermészetet (nyugodt, alvó arc a fűben).
Az „In the Wake of Poseidon” volt az első stúdióalbum a zenekartól, amit megvettem, és még mindig a kedvencem, közvetlenül a halhatatlan „In the Court of the Crimson King” után. Nagyon jó utód egy olyan albumnak, amelyet nehéz volt követni. A King Crimson joggal lehet büszke erre az albumra, amely sok szempontból még a kereskedelmileg jóval sikeresebb elődjét is felülmúlta. Zeneileg, stílusban és mondanivalóban. Az „In the Wake of Poseidon” egyben még egy mestermű, amely hűen és stílusában követi az elődjét. Sajnos egyúttal a zenekar egyik legelhanyagoltabb albuma is, amely láthatóan örökké a híresebb elődje árnyékában marad. Bármit mondjon is a kritikusok többsége, az igazság az, hogy tulajdonképpen soha nem voltak elégedettek egyetlen következő albumukkal sem, mert mindig azt várták, hogy olyan lesz, mint az elődje, ha meg nem, akkor azt vágták a fejükhöz, hogy ismétlik magukat, ami teljesen szokatlan ennél a zenekarnál. Az „In the Wake of Poseidon” állt ehhez az elvhez a legközelebb, mégsem tetszett a kritikusok többségének, bár a mai napig a kereskedelmileg legmagasabbra jutó albumuknak számít, hiszen a 4. helyen végzett az adott év legjobban szereplő albumainak listáján.
Felállás
Greg Lake – ének
Robert Fripp – gitár, mellotron, devices
Michael Giles – dob
Peter Giles – basszusgitár
Keith Tippet – zongora
Mel Collins – szaxofon & fuvola
Gordon Haskell – ének a ‘Cadence And Cascade’ dalban
Peter Sinfield – szövegek
Produkció
Robert Fripp & Peter Sinfield
Dallista
1. Peace – A Beginning (0:49)
2. Pictures of A City(including 42nd at Treadmill) (8:03)
3. Cadence and Cascade (4:27)
4. In the Wake of Poseidon (incl. Libra’s Theme) (7:56)
5. Peace – A Theme (1:15)
6. Cat Food (4:54)
7. The Devil’s Triangle (11:39)
a) Merday Morn
b) Hand of Scairon
c) Garden of Worm
8. Peace – An End (1:53)
Az album hossza: 40:56
Bónuszdalok a DGM újrakiadásán (2004):
9. Cat Food [Single Version][Edit]
10. Groon [Single B Side]
