Előadó: Rush
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1993
Játékidő: 54:12
Értékelés: 5/5
Miután a Rush visszafordította csillagközi hajóját a természetesebb hangzások felé – amelyeknek értelmet már a „Presto” (1989) és a „Roll The Bones” (1991) is jócskán adott –, a „Counterparts”-szal szilárd alapot rakott le ahhoz a hanghoz, amelyet tulajdonképpen még ma is ez szól a stúdióalbumaikon. Őszintén szólva: a „Counterparts” után 2008-ig már csak három lemez jött, és bár köztük hosszabb szünetek voltak, stílusban és hangzásban forradalmi ugrást egyik sem hoz, többet nem nyújtanak annál, mint amit a zenekar a hetvenes és nyolcvanas évekbeli albumai. Érdekes, hogy a stúdiómunkához visszatér Peter Collins producer is, a „Power Windows” (1985) és a „Hold Your Fire” (1987) „megvetett” hangzásának megalkotója. Már remegnek a lábaid?
A „Counterparts” a Rush bibliája a szexről. Ha tudod, hogyan működik a csavar és az anya a borítón, az albummal való szót értés nem fog komolyabb fejtörést okozni. A dalszövegíró Neil Peart (agyafúrtan, kifinomultan, rejtélyesen) az összes számban érinti – közvetve vagy közvetlenül – a férfi–női háborúkat, az egymás melletti létezés alapelveit, az élvezeteket és a szenvedést ebben a kölcsönös elviselésben. Feltárja előttünk a béketűrés és az együttélés képletét: két azonos fajhoz tartozó lény, akik csupán egyetlen kromoszóma alakjában különböznek. Amikor meghallod az Animate soraiból a „Man must learn to gently dominate” sort, kirázhat a hideg, ha eszedbe jut a szlovén matriarchátus és a nők uralma. Tényleg lúzerek vagyunk mi, szlovén férfiak, vagy a szlovén nők lettek férfiasabbak magánál a férfinál, és elfelejtették, hogyan kell nőnek lenni?!?? Nyomorult dolog, de ezek mögött a néhány igazmondó mondat mögött, amelyek egy vérbeli burleszk forgatókönyvének is megfelelnének, kilátások nyílnak arra, hogyan szítja az album üzenete a hallgató fantáziáját, hogy az egymás után kezdjen asszociációkat felsorakoztatni, sőt talán választ is találjon valami évek óta gyötrő rejtélyes kérdésre, és abbahagyja a viagrakúrát. Nincs mit tenni. A „Counterparts” sok szempontból még a születésszámot is megnövelheti, vagy épp ellenkezőleg: növelheti a fogamzásgátlással valamilyen módon összefüggő termékek eladását. Hihetetlen.
Rátérjünk a zenére? Mehet. A „Counterparts” olyan album, amelyet az anyag zömének minőségi és kifejezésbeli kiegyenlítettsége ékesít. Ennek ellenére nem nehéz kiemelni a számok közül hármat, amelyek minőségben kimagaslanak a lemezen, és ez előtt a tény előtt nehéz lehunyni a szemünket.
Az első közülük a nyitó Animate, amely megdöbbentően egyszerű alapdallammal sokkol, amelyet a gitár, a basszusgitár és a snare dob robbanékony csattanásának hangsúlyos zörgése visz. A riffekre épülő hangkulissza szilárdan átöleli Lee szokásos, a „Hemispheres” utáni énekstílusát. Rockosan felturbózott hangzás, közepesen gyors tempó, vitathatatlan drámai hatás, és a Rush-zene alapelemeinek (nulladik) kalibrációjú, kiváló elosztása.
Az album második csúcspontja a félig balladisztikus Nobody’s Hero, ahol a sorok zseniálisan megindító módon szövődnek át két történeten! Az első egy melegről szól, saját egyedi lényének áldozatáról, amely elválasztja őt a konformizmustól. A második egy lányról mesél, aki pontosan ugyanebből az okból, saját lénye feláldozásából árulja a testét. Mindketten „hősök” abban az értelemben, hogy feláldozzák magukat saját egzisztenciájuk banális és csupasz védelmének keresése érdekében, amelyet a tömeg nem ért, és üldöz. A vég elkerülhetetlen. Ezeket a két ember személyes armageddonjának elkerülhetetlen önpusztításáról szóló sorokat Lee érzéki éneke, a billentyűk ünnepélyes ölelése (vonószenekari hatású hanggal) magasztosítja fel – teljesen a háttérbe húzódva, de pont jól ahhoz, hogy hatásosan ingerelje és szítsa a melankólia pillanatát. E „mély” dal érzékeny vibrálását a pokolian átélten éneklő Lee mellett Lifeson egyszerű akusztikus pengetésének teljesen természetes hangja szövi tovább. Erős vezérmotívumok, kivételesen kommunikatív kapcsolat a refrén és az előrefrén között. Valójában a Rush életművének legmagasabb minőségi kategóriájába tartozó dal.
Az album harmadik kiemelkedő pillanata az instrumentális Leave That Thing Alone. A szám úgy van felépítve, hogy a szólók hiányából arra lehet következtetni, mintha a zenekar eredetileg énekeset szánt volna belőle. Itt is remekül kiemelkednek a vezető gitármotívumok, a dal legnagyobb vonzereje pedig ismét a Lee–Peart ritmusvonal dinamikusan kavargó, szellemes kommunikációjában rejlik. Peart az áramforrásra kapcsolt kiegészítő ütőhangszerek kiváló használatával erősíti a számok ritmikai hangsúlyát. A dal olyan, mint egy folyékony sodródás, amely újra bizonyítja a trió kiváló stúdióbeli összhangját, amelyet a hosszú ismeretség és a közösen letekert, trilliónyi koncertkilométer köt össze.
Mind a három leírt szám, bár egymástól nagyon eltérő felépítésű, nagyon egyszerűen mutatja be a Rush kifejezőerejű művészetét. Egy lélegzetvételre ötvözik a kifinomult pillanatok hangsúlyozásának választékosságát (Nobody’s Hero), az agilis rockos tartást (Animate), valamint azt, hogy a zenekar kreatív ihletforrásai kiapadhatatlanok (a Leave That Thing Alone szabadszelleműen váltogató, a spontaneitás szellemével átitatott motívumai). Egy zenekar, akinek a zenei expresszionizmus nagy tehetségét egyenesen a bölcsőjébe tették.
A Stick it Out és a Cut to the Chase azok a számok, amelyek a folytatásban újra felfedezett, közvetlenebb rockos tartással örvendeztetnek meg. A Between Sun And Moon is, amely a férfi–női princípium kettősségével bűvöl el, éppúgy, mint az előrefrén és az erős refrén közötti kapcsolat élesen felmagasztalt, mégis egyedülállóan értelmes szétválasztásával, vagy az Alien Shore, amely már szinte tébolyultan tör fel, és a belső beteljesülést keresi mindkét nem szexuális függésén keresztül – ebben egyik sem okoz csalódást. A Rush rendkívül szerencsésen fűzi egymás mögé a kifejezésben telt, ugyanakkor a vezérmotívumok kiemelésében rendkívül sokszínű számokat. Az egyenértékűség és a dinamika a „Counterparts”-on is teljes mértékben megvalósul.
Ha ebben a stílusban folytatjuk: a Double Agent szó szerint megrázóan igaz a kettősség, az egyén megosztott belső világa és az utat illető döntéskényszer terhének keresésében. Lee éles énekérzéke kiváló adag pszichedelikát visz a számokba, ami a „Counterparts” sötét hangulatát egészen különleges helyre teszi a Rush teljes életművében. A Cold Fire, amely egyszer több mutatja meg a rockosan megélesített fogsor élét, a sorokban a férfi és a nő közötti viszony tipikus kialakítása körül forog, amely az elvárások sikeres teljesítésén alapul, ágybéli akrobatikával megtámogatva. Peart eközben egyértelművé teszi, hogy a nők bonyolult és igényes lények, és figyelmeztet arra a veszélyre, hogy a nő önmaga átadásával bábuzsinórra fűzheti a férfit, majd hirtelen („as a special bonus surprise”) a végén még számlát is nyújt be neki. Rendkívül agyafúrt szójáték a sorokban, amely nem szűnik meg lenyűgözni! Kegyetlenek ezek a mi pókasszonyaink, de nélkülük nem megy. Hormonjaink rabszolgái vagyunk (Alien Shore)!
A The Speed Of Love és a záró Everyday Glory az album rockos tehermentesítéseként funkcionál, ahol a természetes akusztikus és félakusztikus hangzások kiváló összjátéka és Lee érzéki éneke emelkedik ki, a dallamosságban gazdag, feloldó vibrálásban. Remek lemágnesezése az albumnak!
A Rush zenéje az 1993-as „Counterparts” megjelenése és a 2008-as „Snakes And Arrows” között élte át a legkevesebb stílusbeli változást. Ugyanakkor a „Counterparts” egyértelműen hangsúlyos rock-momentumával határozottan eltávolodott a „Roll the Bones” (1991) és a „Presto” (1989) albumoktól. A billentyűk hangzásban most a minimumra vannak csökkentve, és ezt a szerepet a jövőben is megtartják (a „Vapour Trails”, 2002 kivételével). Az art-komponens tehát a „Counterparts”-on alárendelt helyzetben van. Az instrumentális Leave That Thing Alone-ban tobzódik, valamint az egyes számok nyugodtabb átvezető, középső vagy bevezető részeiben, ahol a „jammelés” mesterei csipetnyi erős hangszeres virtuozitást adnak hozzá, amely nélkül a Rush zenéje elképzelhetetlen.
A „Counterparts” különleges Rush-album. Ez az ő „Szexkönyvük”, amelynek csattanójaként a trió remekül szót értett, és így felsorakoztatta egyik legkifejezőbb, 1989 utáni albumát, ha nem egyenesen a legerősebbet. A hangsúlyos rockos feszesség, amely ezúttal először uralja az art-jelleget, egybeesik az album elsősorban szexológiai üzenetének kiemelési igényével. Bennünk minden kémia, amely uralja ösztöneinket, képzeletünket, álmainkat, az irracionálist és a racionálist. Hol találjunk szilárd pozíciót a dacra és a függetlenségre mindezek közepette? Végtelen a kérdések és válaszok lánca. Kivételes album, amelynek érdemes teljesen átadni magunkat. Mindenkinek szól, kivéve természetesen a szigorú „Rush-gyűlölőket”!
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, basszuspedál, szintetizátorok
Alex Lifeson – gitár
Neil Peart – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
John Webster – billentyűk
Produkció
Peter Collins
Számlista
1. Animate (6:03)
2. Stick It Out (4:30)
3. Cut To The Chase (4:48)
4. Nobody’s Hero (4:54)
5. Between Sun And Moon (4:37)
6. Alien Shore (5:45)
7. Speed Of Love (5:02)
8. Double Agent (4:51)
9. Leave That Thing Alone (4:05)
10. Cold Fire (4:26)
11. Everyday Glory (5:11)
