In the Absence Of Truth

 Az Isis negyedik nagylemeze az, amire ti, post-rock-rajongók mind türelmetlenül vártatok, de hangosan kérni nem mertétek. LA – A bostoni hangszámánok társasága a számos kevésbé ismert kiadóval folytatott igen gyümölcsöző együttműködés után az Ipecac Recordings biztonságos ölelésében keresett menedéket, és Patton pártfogása egyelőre sikeres receptnek bizonyult a nem éppen hétköznapi ritmusok és dallamok népszerűsítésére.

Nem az Isis hibája, hogy a zenélés e hosszú évei alatt, saját hangzásuk örökös újradefiniálása közben meglehetősen felismerhetetlenné váltak a korai Isis-korszak minden rajongója számára. Napról napra nő azoknak a zenekaroknak a száma, amelyek annyira lelkesedtek az Oceanic albumon, valamint a két éve megjelent Panopticonon hallható, újító szellemű, egész tájképet felvillantó hangzásért, hogy maguknak is létre kellett hozniuk valami hasonlót. Az Isis hangzásának továbbfejlődési mintáját, vagy inkább vezérelvét éppen ez a két kulcsalbum rakta le, ezekhez mérhetjük a mostani munka minőségét. A hosszú, a kibontakozásra, az inert révület állapotaira türelmesen váró szerzemények állandósultak. A ritmusok szervesek. Turner vokálja folyékony és álmodozó, a tematika pedig fiktív. „Nothing is True, Everything Is Permited” – ez az album alapgondolata, felhangja.

A TOOL-féle meditatív mozgalmak posztapokaliptikus változata, vagy a lelkizős, szelíd „lenyugodtaknak” inkább való Massive Attack megkapta a metálos megfelelőjét. Jeff Caxide basszusgitáros, Michael Gallagher és Aaron Turner gitáros, a másik Aaron (Harris, az Isis dobosa), valamint az ambient elektrogitár-guru, Bryant Clifford Meyer az új lemezen sem hagynak titeket bizonytalanságban várni, hanem a zenei tökély legtisztább formájával szolgálnak, par excellence. Az Isis még mindig a maga sajátos módján szól. Az egyetlen újdonság a még mélyebb dinamika, Turner vokálja pedig egyenesen tisztább, nyugodtabb és a rá jellemző melankolikus módon még dallamosabb.

Az album a „Wrist Of Kings” című számmal nyit. Finom intro. Orgonasípok hasogatják az utolsó csata felperzselt mezője fölött izzó eget. A gitárok úgy színezik a tájat, ahogyan nemrég a Red Sparowes koncertjén is hallottuk, azét a zenekaréból, amely az Isis mellékágon született, házasságon kívüli gyermeke. A tempó és a hangerő fokozása úgy van beállítva, hogy csak a legtürelmesebbek bírják végig. Három hang egymásutánja és ismétlése a gondolati megszabadulás alapmantrájává válik. Úgy két perc után szinte jazzes ütem lopózik a sémába, amely könnyebben elétek vetíti Turner álmainak képeit. Egy zenei lángelme ragyogása, ahol a zenekar hatásai egyetlen egésszé olvadnak!

Következik a „Not In Rivers, But In Drops”, ahol a TOOL-intró folyó ritmusát még sokkal élesebben idézhetitek magatok elé. Beszivárognak a Deftones-os ambientek és a mormoló vokálok, amelyek még következetesebben lopják ki a lábatok alól a valóság szilárd talaját. A teljesen tiszta tudat melletti elszállt állapot már belevésődött az Isis nevű meditáció alapintenciójába. Caxide folyékonyan színez, a három gitár és a jazzes dobok párbeszéde pedig már életszükséglet, nélküle a következő lélegzetet sem bírnátok ki. Az Isis úgy borul rátok, mint távoli, mégis mindig jelen lévő istenek, akik minden kételyt lemosnak azoknak a káromlóknak a vérével, akik azt állítják, hogy ami a hangszórókból árad, az nem tökéletes érzés, zene és matematizált szenvedély.

A „Dulcinea” folytatja az árnyak és a fény kisjátékát, amelyet szándékosan takarnak el, nehogy túl korán meglássátok a tökéletes ürösség és kiüresedettség lényegét. A forma kifinomítása ez, amely igazolja a tartalom hamisságát. A hallgató egy álmodozó, fiatal kígyó hátán találja magát, az pedig a tér és az idő meghatározó keretein túlra viszi. Minden káprázat. Minden a tiszta ész posztulátuma. Minden a gondolatok játéka önmagukkal. Idő és tér nem létezik. Csak egy végtelenül hosszan tartó többszörös orgazmus van. A düh kitörése csupán visszhang a lázadó szellem legtávolabbi zugaiból.

„Over Roots and Thorn” a csend meglehetősen démoni éneke és feszültségfokozás. Vártok a támadásra, de csak nem jön. Valahol két és fél perc táján ébredezni kezd a fenevad. A riffek úgy szólnak, mintha kristályvíz sugaraiból fonták volna őket. Az ambient folytatódik, és nincs észrevehető határ ég és föld között. Megnyíltak az egek, és álmában a világra terítették hosszú, hideg ujjaikat a sors átlátszó angyalai. Füstből szőtt, szilárd test nélküli jelenések. Tökéletes illúzió. Az emberek összevarrt szemmel álmodják magukat végtelen álomba, az Isis pedig Hüpnoszt pótolja, aki a halál édes állapotába és a valóság megsemmisítésének végtelen folytatásába csalogat. Egyes részeknél az Isis arra emlékeztet, amit a Mastodonnál éltetünk, azzal a különbséggel, hogy az alapáramkörbe beleszőtték a rájuk jellemző vehemenciát, amellyel áttörik a rádióbarát számhosszt.

„1000 Shards” az univerzum boltíveit töri szét. Azért, hogy az evilág dekonstrukciója után elrepüljetek a csillagközi térbe, és csillagporral hintsétek be magatokat. Az „All Out Of Time, All Into Space” a szétszóródás plasztikus ábrázolása, amelyben az Isis még azt is elveszi az embertől, amihez annyira lángolóan ragaszkodik. Marad a testtelenedés csikorgása és a bágyadt álmok, amelyek állítólag az életet jelentik. Hideg és lappangó düh érezhető, amely ezúttal a pusztítás után valami újjá építi a szerkezeteket.

A „Holy Tears” valószínűleg a lemez legdallamosabb pillanata, amelyben az istenek közvetlenül beszélgetnek veletek, és a hangzásbeli hatalom falán át megmutatják megalkuvást nem ismerő erejüket. Kiemelkedik a hangszerek párbeszéde. Az analóg egészen természetes módon kacérkodik a digitálissal, az anyag és a megsemmisítés bináris kódja mögött pedig az az üzenet marad, hogy a valóság újraalkotása csak játék. Ez csupán egyike a lehetőségeknek, amelyre úgy várunk, mint egy szupernóva-robbanásra.

Az elmével és a fülekkel viszont a „Firdous E Bareen” gonosz keveréke játszik, amelyben az ütősök ugratnak, a gitárok pedig végzetes felhangot adnak. Csak néhány visszatartott hang. A kényelmetlenség és a posztapokaliptikusság hideg érintésének tökéletes összeolvadása az Isis-féle szuszpensz alapeszköze. A zenészek Hitchcock szerepében vannak, aki akkor akar megrázni titeket, amikor a legkevésbé számítotok rá. És a játék szórakoztató. Nem tagadható, hogy percről percre egyre jobban bejön ez a glamúros eposz-ének, még ha a szöveget nem is jegyeztétek meg.

És máris az utolsó felvonásnál tartunk. A „Garden Of Light” mint az album záró felvonása ott zár, ahol a kezdet az első mély vágást ejtette. Xilofon, lebegő dobok és gitárok varázsolnak elő egy világtájat, amely fölött ködfoszlányok terülnek szét. A felismerés kézenfekvő. Bravó! Elkaptátok a saját farkatokat, amelyet olyan sokáig hiába kergettetek a fogaitokkal. Deus Sive Natura, a teremtő isten csupán annak az önáltatásnak a gyümölcse, hogy mindent megfejtettetek, pedig nem így van. Semmi sem annyira szent, hogy ne lehetne kételkedni benne. A szolipszista felismerés után pedig úgy tehetjük jobbá a világot, ha mentálisan kigondoljuk belőle magunkat, és abbahagyjuk a gondolatokkal való teremtést – csak ezután köszönt be a béke és a nyugalom.

Az In the Absence Of Truth nem az az album, amelyet dallamokkal és fülbemászó refrénekkel kötnétek össze. Olyan sem, amelynek számcímeit magatól ledarálnátok anélkül, hogy a borítóra pillantanátok. Viszont olyan album, amely az emberiséggel egyidős kétségeket és az istenség kérdéseit nyitja meg. Opciós megoldásokat kínál, amelyek egy az egyben sosem lennének teljesen kedvünkre valók. A kilenc szám pedig, amelyek mind túllépik a nyolc percet, fekete lyukat váj a fejetekbe és a gondolataitokba, amelyet mindenáron bármivel be akartok tölteni, de ez sosem fog teljesen sikerülni. Ebből a szempontból az album érinthetetlen. És ebben tökéletes a mű. Bármi megváltoztatása tönkretenné a belső egyensúlyt. Itt a báj, és itt a lényege az Isis varázsának. Hagyjátok figyelmen kívül az egyéneket, és hagyjátok a felismeréshez vezető rövidítéseket. Az út epikusan hosszú, és éppen az úton járás ad értelmet. Fenomenális lemez, amely megérdemli a figyelmeteket, mint olyan emberét, aki képes egészében hallgatni, és közben bekapcsolni a belső intuíció oly elfeledett iránytűjét. Az In the Absence Of Truth olyan lemez, amely könnyedén felveszi a versenyt a TOOL-lal is, sőt talán még túl is szárnyalja őket!