Előadó: Vaughan, Stevie Ray
Kiadó: Legacy Recordings
Megjelenés: 1989
Értékelés: 4.6/5
Mit kapunk, ha összeeresztjük Hendrixet és Albert Kinget? Stevie Ray Vaughant. A texasi blues új messiása 1982-ben mutatkozott be a világnak a Montreux Jazz Festivalon, egy évvel később pedig a „Texas Flood” albummal hódította meg, amelyet a zenekarral együtt Jackson Browne stúdiójában vett fel mindössze három nap alatt. Minimalista remekműről van szó, amelyben kiemelkedik Stevie Stratocasterje, az szinte már fekete énekhangja, mögötte pedig Hendrixhez hasonlóan a basszusgitáros és a dobos megbízható ritmusszekciója dübörög. A kezdeti siker, a Bowie-val való együttműködés (a szóló a Let’s Dance-ben), és számos elismerés után még két nagy visszhangot kiváltó stúdióalbum és rengeteg turné következett, aztán Stevie mélyen belesüllyedt a drog- és alkoholfüggőségbe. Kedvenc bódítószere a Crown Royal whiskyvel teli pohárban feloldott kokain lett (ezt Dimebag Darrell is imádta), ami erősen megviselte a máját és a gyomrát, és idővel a halál széléig juttatta. Az 1986 novemberi európai turnén, amikor összeesett a londoni színpadon, Vaughant végleg padlóra küldte a dolog, és hamarosan bele kellett egyeznie egy hosszú és szigorú elvonókúrába.
Ezek fényében jelent meg a nyolcvanas évek végén negyedik albuma, az „In Step”. Stevie ebből az alkalomból a Guitar World magazinnak azt mondta, hogy ez az első lemeze, amelyet józanul vett fel, és a stúdióban a megszokott támasza nélkül rendkívül furcsán érezte magát. Ez a bizonytalanság persze az albumon egyáltalán nem érződik. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy a megtisztult Stevie szerzőként is teljesen új szintre lépett, és Doyle Bramhall segítségével, akivel főként a „Soul To Soul” albumon dolgozott együtt, minden szempontból kiforrottabbá tette a dalszövegeit. A változatos „In Step” kínál mindent: a The House Is Rockin’ és a Scratch-n-Sniff egyenes rock ‘n’ rollját, a Wall of denial és a Tightrope személyes vallomásait, valamint a Riviera paradise-hoz hasonló érzéki, mollhangulatú instrumentálokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Stevie túllépett az egyszerű „12 bar bluesen”. Van még három feldolgozás is: Willie Dixon Let Me Love You Baby-je, Howlin’ Wolf chicagói „shuffle”-je, a Love Me Darling, valamint a Leave My Girl Alone, amelyet Buddy Guy 1967-ben vett fel „Left My Blues In San Francisco” című lemezére. Vaughannak tehát sikerült megőriznie a korábbi albumok hangulatát és hangzását, amelyeket szokatlanul vastag húrkészletek (11–16), a megszokottnál fél hanggal lejjebb hangolás, valamint Fenderes, illetve Dumble-os „csöves” erősítők jellemeztek, és azt megfelelően továbbfejlesztenie egy új, érettebb és általában érzékenyebb költőiséggel. Az eredmény második Grammy-díját hozta meg neki a legjobb kortárs blues album kategóriában, valamint egy amerikai turnét Jeff Beckkel.
Stevie a gitárért élt. A felesége éjszaka gyakran figyelte, ahogy szenvedő arccal alvás közben begörbíti a bal kezét, később pedig hallgatta, ahogy álmában találkozott Hendrixszel, aki állítólag megmutatott neki néhány titkos akkordot. Jimi mellett Albert Kinget is imádta, és minden alkalommal meghallgatta, amikor a mississippi blueslegenda „repülő” Gibsonjával fellépett Austinban. A „Texas Flood” sikere után 1983-ban a kanadai CHCH tévé stúdiójában először hivatalosan is találkoztak, és felvettek egy oldott jam sessiont, amely után King ünnepélyesen a saját utódjává nevezte ki. „The better you get, the harder you work”, hangzott az első tanácsa, és Vaughan egész életében ehhez tartotta magát. Gyors ujjai ellenére a zenéje, a korabeli gitárosok jó részével ellentétben, nem a technikán alapult, hanem a finom érzéken és a tévedhetetlen ösztönön. Ő maga is azt mondta, hogy a zenéjét sosem a fejével írta, hanem Hendrixhez hasonlóan, aki szintén nem tudott kottát olvasni, mindig a szívével. A gitáros számára pedig a szív a legfontosabb.
Az „In Step” Vaughan utolsó stúdióalbuma volt a Double Trouble-lel. 1990-ben öccsével, Jimmie-vel még felvette a „Family Style” albumot, majd nekivágott utolsó turnéjának. Ugyanazon év augusztus 26-án Wisconsinban az Alpine Valley Music Theatre amfiteátrumának színpadán osztozott Claptonnal, Robert Cray-jel, Buddy Guyjal és a testvérével, és miután a Double Trouble-lel megtartotta a saját koncertjét, ebben a remek társaságban még eljátszotta Robert Johnson klasszikusát, a Sweet Home Chicagót. Guy később megjegyezte, hogy ez volt Stevie legjobb fellépése. A koncert után kétórás autóút várt rá Chicagóig, ezért nagyon megörült a hírnek, hogy a Clapton stábja által bérelt helikopteren még akad egy szabad hely. Valamivel hajnali egy óra előtt a helikopter öt utassal felszállt, és néhány pillanattal később ismeretlen okból összeroncsolódva lezuhant a közeli sípályán. Túlélők nem voltak.
1999-ben napvilágot láttak Vaughan összes Double Trouble-lel készült albumának remasterei. Az „In Step” új kiadása a régi számok és egy rövid, Stevie-vel készült beszélgetés mellett a The House Is Rockin’, a Let Me Love You Baby, a Texas Flood és a Life Whitout You „live” előadásait is tartalmazza.
Felállás
Stevie Ray Vaughan – gitár, ének
Reese Wynans – billentyűs hangszerek
Tommy Shannon – basszusgitár
Chris Layton – dob
Produkció
Jim Gaines & Stevie Ray Vaughan and Double trouble
Számlista
1. House Is Rockin’
2. Tightrope
3. Leave My Girl Alone
4. Wall Of Denial
5. Love Me Darling
6. Crossfire
7. Let Me Love You Baby
8. Travis Walk
9. Scratch ‘n’ Sniff
10. Riviera Paradise
BónuszSzámok:
11. SRV Speaks
12. The House Is Rockin’ (live)
13. Let Me Love You Baby (live)
14. Texas Flood (live)
15. Life Whitout You (live)
Az album hossza: 70.11
