Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Nightwish
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2011
Játékidő: 74:56
Értékelés: 4.3/5
Az „Imaginaerum” a finn Nightwish eddigi legambiciózusabb és legeklektikusabb hangzású stúdiómunkája. A zenekar összesen hetedik stúdióalbuma az azonos című film forgatókönyvének koncepciójához igazodva született. A kanadai–finn koprodukciót a finn kormány több mint fél millió euróval támogatta az állami költségvetésből. A forgatókönyv megalkotója természetesen a Nightwish vezére, Tuomas Holopainen.
Miközben a film még nem látott napvilágot hivatalos premieren, a Nightwish teljes egészében a kiválasztott koncepcióra építve készítette el új albumát. Az lemez afféle „musicalként” működik, vagy egyszerűbben fogalmazva: a zenekarnak hatásosan sikerült életre keltenie a koncepciót. Ez teljesen logikus is, hiszen az album zenéje a film kísérőzenéjébe (zenei alapjába) is bekerült. A történet alapötlete nem éppen forradalmi. Egy súlyos demenciával élő, idős zeneszerző utolsó óráiról szól. A férfi a kómájában egyre mélyebbre süllyed, az felnőtt élet nyomai, a családi kötelékek, minden, amit felnőtt férfiként átélt, lassan elhalványulnak. A szellemi elmúlás állapota egy képzeletbeli párhuzamos világba szippantja, olyanba, amilyet a gyermeki fantázia teremt, és a környezet ingereire már csak 10 éves kisfiúként reagál. A lánya, aki az utolsó óráit tölti apjával, elveszíti vele a kapcsolatot, a történet végére azonban rájön, hogy ha találkozni akar az apjával, el kell indulnia annak utolsó kalandján, és meg kell fejtenie az apja titkát.
Holopainen ezúttal tényleg mindenre gondolt. Az új album minden ötletét addig forgatta, amíg ki nem csiszolta belőle a tökéletes kifejezésformát. Az „Imaginaerum” ezért rendkívül változatos lemez, gazdagon és szerteágazóan hangszerelt anyag. Rengeteg „külsős” zenész vendégeskedik rajta: filharmonikus zenekar, énekkar, fúvósok egész sora, kiegészítő ütősök, és persze nem hiányozhat az elmaradhatatlan Troy Donockley sem a népzenei hangszereivel, köztük a bouzoukival, a síppal és a dudával. Tuomas jó sokáig dolgozott azon, hogy ezeket a hangzásbeli és kifejezésbeli építőköveket a lehető legjobban elrendezze, és minden dalból kihozza a lényeget. A Nightwish lényege pedig – azoknak, akik talán elfelejtették – a szimfonikus power metal alapvető lendületének és a klasszikus zenének az ötvözése. Ennél jobb együttélését az összetevőknek, és ennél hatásosabb ütköztetését a metal és a klasszikus zene elemeinek, mint amilyet az „Imaginaerum” ad, szinte lehetetlen elérni. Természetesen a Nightwish zenei „nyomvonalán” belül.
A Nightwish mögött hatalmas, pénzes gépezet áll. Az ambiciózusan megtervezett projekt célját valószínűleg könnyebb volt elérni, mint gondolnánk. Egyszerű a képlet: a Nightwish olyan zenei megközelítést művel, amelyet azok támogatnak, akiknél a pénz van, és szívesen fektetnek a Nightwishbe, mert abból még többet fognak kihozni. Ez egy előre bevált sikertörténet, biztonságos befektetéssel. Klasszikus zene tehát, és a nyugati világ. A Nightwish rajongótábora széles generációs skálát fog át: a tejfogas kölykökön, akik a Slayer előtt előbb a Nightwisht ismerték meg, egészen a képzett zenetanárokig, akik nem bírják a „fura” kísérletezést, amely akár csak távolról is az avantgárd, kihívó, új, még feltáratlan zenei dimenziók felfedezésére a klasszikus sablonokon túl. Végül is a Nightwish mögött álló, anyagilag jól megtámogatott gépezet épp most hozott létre és dobott piacra négy számítógépes játékot (amelyek egyebek mellett a telefonodon is futnak) az új albumhoz és a filmhez kapcsolódóan, az album promóciójának fokozására, ami már enyhe fanatizmussal határos. A Nightwish ma tehát szilárdan álló cég, amelyből sokan profitálnak.
A lényeg viszont az ötletgazdagság! Csak ez számít. És hatásos zenei megoldásokból ezúttal tényleg nem volt hiány. A nyitó Taikatalvi a zenekartól ritka húzás. Instrumentális felvezetés, finn nyelvű narrációval, amilyet egy ilyen koncepció egyszerűen megkíván, és ami szintén nem gyakori a zenekarnál. Ez hirtelen, de várhatóan, élesen átvált a bombasztikus, lendületes Storytime-ba (ez kislemezként is megjelent). A tömör, kompakt dal hatásos, fokozatosan épülő hangulatával, „crescendójával” és kiváló refrénjével az album egyik legfertőzőbb száma. Hasonlóan megragadó vezérdallamokkal dolgozik a Storytime mellett az I Want my Tears Back, a Rest Calm és a Last Ride Of The Day is.
Sajnos már a Storytime megerősíti, hogy Anette Olzon túl gyenge énekes a Nightwishhez. Hiába hat magabiztosabbnak és öntudatosabbnak, mint a „The Passion Play” (2007) lemezen, a hangjából mégis hiányzik a karizma, az a bizonyos pont az i-re, amely a szimfonikus power metal műfaj sok női énekesének megvan, pedig vitathatatlan, hogy Anette igyekszik, és bizonyítja, hogy van tehetsége, tudása és érzéke. Itt már nem Tarja hiányáról van szó, hanem bármilyen női hangról, amely felismerhető, többletmélységet hordoz, azt viszont csak az egyéniség hozza, és Anette-ből ez sajnos hiányzik. Anette hangszíne egészen hétköznapi, olyan, amilyet az utcán az első lánynál is megtalálsz. Ráadásul az angol nyelvhasználat is kissé darabosan hat a versszakokban. A zenekarnak komolyan el kell gondolkodnia egy másik énekes karakter bevonásán a felállásban. Nem. Anette Olzon nem rossz énekes, csak a Nightwishhez egyszerűen túl gyenge figura. Szerencsére az album nagyon változatos, ráadásul Marco Hietala sokszor egyenrangúan, sőt helyenként dominánsan veszi ki a részét a vezetőének-szólammal, így a női ének hiányossága legalább részben „el van fedve”.
Az album a Ghost Rider után bontakozik ki igazán. A Slow, Love, Slow meglepő kísérlet: a jazz és a blues szólamát ötvözi a Nightwish klasszicizmusával, és közel áll azokhoz, akik ismerik George Gershwin Porgy And Bess című művét. Beindul a dolog, és ez a lényeg. Közvetlenül utána az album ismét bombasztikusan robban a remek I Want My Tears Back-kel, amely a második kislemez esélyes jelöltje. A dal Anette és Marco Hietala basszusgitáros egyenrangú énekduettjében bontakozik ki, majd a közepén tipikus népzenei forgatagba csap át, ahol újabb hegedűk, sípok és kiegészítő ütősök csatlakoznak a Nightwish hangzásához. A Scaretale a Ghost Rider tragikus, jeges leheletét eleveníti fel, hasonló kombinációban, mint a Storytime: „Metallica”-riffet bújtat zenekari hangszerelésbe, a figyelmet viszont az operettes-népzenei középrész ragadja el, amelyet polkaritmus támaszt alá. A második felében kiemelkedik a remek akusztikus The Crow, The Owl, The Dove, gyönyörű dallamos megoldásokkal a vezérdallamokban és hatásos énekduettel Marco és Anette között. Utána a Last Ride Of The Day emeli vissza az albumot a nyitány (Storytime) metalos lendületére. Beindító, csábító refrénű dal, amelynek a koncepció szerint egyszerűen itt a helye, hiszen utána következik az album legösszetettebb alkotása, a Song Of Myself, amely számos tempóváltásból, vezérmotívum-váltásból és hangulatváltásból épül fel. Egy csipetnyi kiszámíthatatlansággal bontakozik ki, a zenekar mégsem veszíti el a hangszerelésben a vezérfonalat, és ez a miniatűr epikus szvit a magas feszültségű drámai hangulatával, amelyet sikerül kibontania, önmagában is az „Imaginaerum” csúcspontja. Az albumot egy instrumentális darab zárja, amely az előző 12 szám vezérmotívumait fogja össze, tiszta klasszicista tartásban megírva. A film zárlatának zenei alapjául szolgál, amikor lepörögnek a stáblisták.
Az „Imaginaerum” kétségkívül a Nightwish pályafutásának legjobb albuma, ami az elért kompozíciós érettséget illeti. A zenekarnak ismét sikerült az, amiért a legjobban értékelik: a metal és a klasszikus zene egyenrangú árnyalatokban, ideális szimbiózisban való összeházasítása. Az album emellett nagyon szervesen is hat, hiszen szintetizátorok nélkül vették fel, csak énekkar, filharmonikus zenekar és további vendégzenészek közreműködésével, akik hegedülnek, húrt penget, az általuk választott hangszerbe fújnak, vagy egyszerűen csak tapsolnak.
Ha a „The Passion Play” nagyon óvatos album volt, amellyel a Nightwish elsősorban a helyes út megerősítését kereste a Tarjával való hajótörés után, akkor az „Imaginaerum” szükséges fejlődési lépés, amelyet a zenekar a megfelelő pillanatban tett meg, és eggyel feljebb lépett vele a ranglétrán. Megőrizték minden felismerhető védjegyüket, és bebizonyították, hogy képesek megcsinálni a maguk „The Wall”-ját (főleg, ha a filmet is beleszámítjuk), vagy a maguk „A Night At The Opera”-ját. Természetesen nem forradalmi úttörő léptékben.
Sajnos az album nem tudja optimálisan kibontani a kívánt hangulati állapotokat és benyomásokat! Sajnos egy igazi, karizmatikus énekes hiánya miatt, aki megadná a hangszerelésnek azt a nélkülözhetetlen érintést, a teljesen meggyőző hangulatot, amely teljes lendületből beszippant a választott koncepció kalandjába. Mégis, a dolog enélkül is működik. Nem tökéletesen, de a tettek mezején a zenekar pályafutásának legérdekesebb, legmerészebben kihívó, kompozíciós szempontból legérettebb teljesítményeként áll. Ezzel a bátran kimért lépéssel a Nightwish az új album eklektikus tartása mellett megtartotta a felismerhetően mámorító mennyiségű, erősen dallamos hallgathatóságot. Ezért érdekes lesz ez az album mindazoknak is, akik Tarja távozása után leírtátok a Nightwisht azon zenekarok listájáról, amelyek új lemezeit rendszeresen követitek. És ez kétségkívül számít valamit, nem igaz?
Felállás
Anette Olzon – ének
Tuomas Holopainen – gitár, zongora
Emppu Vuorinen – gitár
Marco Hietala – basszusgitár, ének (1., 3., 4., 5., 6., 9., 10., 11., 12. szám)
Jukka Nevalainen – dob, ütősök
VENDÉGZENÉSZEK:
Troy Donockley – duda (az 5. és 13. számban), síp (az 1., 8. és 10. számban), háttérének (a 10. és 12. számban), bodhrán, bouzouki
Dermot Crehan – síp
Dirk Campbell – szorna
Guy Barker – trombita
Paul Clarvis – ütősök
Stephen Henderson – ütősök
Pekka Kuusisto – hegedű
Énekkar: „Metro Voices”
Zenekar: The London Philharmonic Orchestra
Pip Williams – zenekari és kórusátiratok
Produkció
Tuomas Holopainen
Számlista
1. Taikatalvi (2:35)
2. Storytime (5:22)
3. Ghost River (5:28)
4. Slow, Love, Slow (5:50)
5. I Want My Tears Back (5:07)
6. Scaretale (7:32)
7. Arabesque (2:57)
8. Turn Loose the Mermaids (4:20)
9. Rest Calm (7:02)
10. The Crow, the Owl and the Dove (4:10)
11. Last Ride of the Day (4:32)
12. Song of Myself (13:37)
13. Imaginaerum(6:18)
