Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: King Kobra
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 64:24
Értékelés: 4.5/5
King Kobra! Bár közel 25 év telt el a nyolcvanas évek nagy korszaka, a „Ready To Strike” és a „Thrill Of A Lifetime” óta, az ember nehezen marad hideg, valahányszor felidézi magában a klasszikus King Kobra arcát és munkásságát.
2011-ben a King Kobra új albummal tért vissza az élők sorába. Címnek a lehető legegyszerűbbet választották: „King Kobra”. A zenekar számára ez afféle újjászületést, új kezdetet jelentett. Azon a lemezen kezdtek kacérkodni a retro rockkal, érezhető blues-os beütéssel, és érezhetően eltávolodtak a nyolcvanas évekbeli hangzásuktól. Az új album folytatja az újjászületés-gondolatot, hiszen a fiúk „II” címen jelentették meg, mintha csak a pályafutásuk második albuma lenne, a nyolcvanas évek meg sosem léteztek volna. Elmondhatom, hogy mindezt jó okkal tették.
A „II” ugyanis tovább mélyíti az elődje kijelölte stilisztikai irányt. A „II”-n a King Kobra még határozottabban halad vissza az időben, ahol szemrebbenés nélkül kószál számos rockpionír vívmányai között. Nyitásként rögtön a Rainbow jut eszünkbe a Joe Lynn Turnerrel az énekmikrofonnál töltött korszakból: a lemez a Hell On Wheels című számmal indul, amelynek rendkívül emlékezetes, markánsan megvágott gitárriffje mesterien megtestesíti a dalcímet. Felépítésben és energiában erősen közelít hozzá az album későbbi szakaszában felcsendülő Running Wild. Paul Shortino hangszíne és előadásmódja kísértetiesen közel kerül Joe Lynn Turnerhez; ez a hasonlóság Shortino korábbi produkcióiban (pályafutása különböző albumain) sosem jött elő olyan erővel, mint az új King Kobra-lemezen. A Don’t Keep Me Waiting simán ott lehetne Joe Lynn Turner valamelyik régebbi szólólemezén.
Még fontosabb észrevételekkel a folytatásban találkozunk. Az album igazi retro rock monumentum. Energiájában részben a The Lizards közvetlenül retro hangzású munkásságára emlékeztet, azokra a korán feloszlott klasszikus rockcsodákra, akik ennek az ezredfordulónak az előző évtizedében működtek, bár a produkció nem ennyire nyers. Ehhez bizonyára hozzájárult a legendás, „amerikai Led Zeppelinként” emlegetett Cactus újraaktiválása is, abban a zenekarban pedig a King Kobra főnöke, Carmine Appice ősidők óta püföli a dobokat. Appice mégsem az egyetlen a King Kobra csapatában, akinek joga van megszabni, merre fejlődjön a zenekar zenei karaktere. Mint tudjuk, a feltámasztott King Kobra gyakorlatilag ugyanabban a felállásban működik, mint a nyolcvanas évek végi feloszlás előtt; csak Shortino cserélte le Mark Free-t az éneknél. Tehát a mai King Kobra tagságának legalább négyötödének egyetértésére volt szükség ahhoz, hogy a „King Kobra” (2011) megjelenése után a zenekar a dalszerzésben még mélyebbre ásson a retro rockkultúra hangzásvilágában!
A folytatásban a Knock Them Dead megint a nyolcvanas évek korai iskolájának, például az Y&T riffjeinek mintájára faragott szerzeményre emlékeztet, vagyis a riff alaposan át van itatva a retro, blues-os és rock n’ roll-os kultúrával. Aztán itt a Have A Good Time, amely a Bad Company energiájával tart rokonságot, míg a The Crunch az Aerosmith és a Cactus keresztezéseként is felfogható, ahol pedig Cactus van, ott persze a Led Zeppelin sincs messze. Itt a The Ballad Of Johnny Red, amelyben a zenekar egyenesen a „boogie blues” vizeire evez. Az új King Kobra arcát a legszebben talán a leghosszabb szám, a Deep River mutatja meg. Ez a fent említett zenekarok minden hatásának mozaikszerű keresztmetszetét adja. Az album legösszetettebb kompozíciója. Nyugodtan nevezhetjük mini epikus szvitnek, amely mégis mesterien végig megtartja a vérbeli rock ‘n’ roll koherencia vezérfonalát, ami tovább igazolja, hogy a King Kobra kiváló hangszerelő!
A „II” remekül megfaragott, bulizós, retro hangzású hard rock és rock ‘n’ roll album, amelynek mindössze egyetlen „szépséghibája” van: végig valamelyik történelmi rockriffre emlékeztet. Sajnos. De azért megbocsátható. Ha Carmine Appice-t összekötjük a legendás Vanilla Fudge-dzsel, a King Kobra felállása közvetlenül kap egy olyan zenészt, aki a hatvanas évek végén úttörőként új zenei dimenziókat tárt fel a földlakók előtt. A King Kobra egyébként rengeteg szívvel oldja meg „a már kitalált dolgokra emlékeztetés problémáját”. A „II” valóban átéléssel és szenvedéllyel szól, amit egyrészt Shortino visz bele kiváló énekexpressziójával, Joe Lynn Turner, Bryan Adams és Jon Bon Jovi színes keverékeként, másrészt a csapat többi tagja, akik élettel szikrázó gitárszólókkal és ütős ritmikus lüktetéssel szolgálnak! Az album tele van igazságos lélegzettel, és ezt senki nem veheti el tőle, de a tény elől sem érdemes véletlenül sem behunyni a szemünket. Ettől a stúdiós „groove-olástól” (a csapatban rendkívüli munkakémiának kell uralkodnia) a számok hossza is megnőtt, így az album játékideje több mint 67 percre rúg, ami egy átlagos hard rock lemeznél nem éppen szokványos. De higgyetek nekem: a „II” rock ‘n’ roll robbanékonyságával és szívével nem hagy cserben titeket. A „II”-vel az újjászületett King Kobra zenei kifejezésmódja is kikristályosodott! A hangzásban és stílusban újradefiniált King Kobra így teljes művészi lendülettel vághat neki a „II” utódjának. A kérdés csak az, mi lesz a címe, hiszen „III” címmel már kiadtak egy albumot a nyolcvanas években.
Felállás
Paul Shortino – ének
David Michael-Philips – gitár
Mick Sweda – gitár
Johnny Rod – basszusgitár
Carmine Appice – dob
Produkció
David Henzerling, Carmine Appice & Paul Shortino
Dalok listája
1. Hell On Wheels
2. Knock ‘Em Dead
3. Have A Good Time<
4. The Ballad Of Johnny Rod
5. Take Me Back
6. When The Hammer Comes Down
7. Running Wild
8. The Crunch
9. Got It Comin’
10. Deep River
11. Don’t Keep Me Waiting
12. We Go Round
