Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Glass Hammer
Kiadó: Arion
Megjelenés: 2010
Játékidő: 66:47
Értékelés: 4/5
Az „If” volt az első Glass Hammer-album Jon Davisonnal mint frontemberrel, és a sok hullámvölgyet megélt prog-újjáélesztők számára sok szempontból egy új korszak kezdetét jelentette. Davisonból két évvel később az angol progrock-legenda Yes tagja lett, vagyis a Glass Hammer eddigi történetének legismertebb zenésze, amit amikor az amerikai szimfoprog-veteránokhoz csatlakozott, a legvadabb álmaiban sem képzelt volna. Davison érkezésével a Glass Hammer a korábbinál is szimfonikusabb lett, és közben jó néhány új hívet is szerzett. Ugyanakkor soha addig nem emlékeztettek ennyire a Yesre, főleg Davison hihetetlen vokális hasonlósága miatt Jon Andersonnal, ami a zenekarnak egyszerre volt jó és rossz, hiszen ők sosem voltak éppen a zenei eredetiség mintapéldányai.
Azt az érzést, hogy a Glass Hammer az „If”-en teljesen a Yes hatása alá került, tovább erősítette az új logó és Tom Kuhn borítója, aki a legendás brit grafikus, Roger Dean munkáiból merített. A Yes, az Emerson, Lake & Palmer, a Kansas és a Genesis mellett amúgy is a Glass Hammer kulcshatásai közé tartozott, de ez most még nyilvánvalóbbá vált, mégsem zavaró, mert az album összes szerzeményét csúcsminőségben és szórakoztatóan játszották el, közben pedig bőven ‘belecsempésztek’ saját hangzásbeli finomságokat is. Az „If” egyben az új gitáros, Alan Shikoh bemutatkozása is volt, vele a két alapító, Fred Schendel (billentyűs/vokál) és Steve Babb (basszusgitár/billentyűs/vokál) újabb kivételes tehetséggel erősítette a bandát, aki tovább nemesítette a szimfonikus progrockhoz való dallamos hozzáállásukat.
Davison már az „If”-en is elérte azokat a rendkívül magas hangfekvéseket, amelyekre Jon Anderson már nem volt képes, és ez is egyike volt azoknak az okoknak, amiért a Yes később meghívta a zenekarába. Szerencsére a Glass Hammer hangszeresei Shikoh kivételével, aki gitározásával olykor valóban Steve Howe-ra emlékeztet, nem szólnak úgy, mint a Yes tagjainak szénmásolatai, így nem fenyeget a veszély, hogy a banda véletlenül újabb Starcastle-lé változzon. A Glass Hammer szövegei, amelyek már korábban is tele voltak fantasy-, kozmológiai és spirituális üzenetekkel, Davison érkezésével még ‘yes-esebben’ átlelkesültek.
Az „If” egyes daloknak a címe is úgy hangzik, mintha csak Jon Anderson ‘kertjében’ teremhetett volna. A „Beyond, Within” csaknem tizenkét perces eposz szimfoprog- és jazz fusion-elemekkel, ahol briliáns dallamos hangszerelés és összetett ritmikai árnyalatok uralkodnak. A billentyűs-sokszínűség végig kivételesen gazdag, Rick Wakeman is büszke lehetne rá, Davison énekének belépésével pedig a szám erősen a szimfoprog felé tolódik, és az egész a hetvenes évek első felének Yesére emlékeztet. Szikrázó improvizációs pillanatokból nem fogy ki egyhamar, de a Glass Hammer közben szépen ápolja a szimfonikus kifinomultságot.
A „Behold, The Ziddle” ambientes, rejtélyes bevezetője szórakoztató jazz fusion-elemekkel keveredik, egészen addig, amíg el nem indulnak a vad gitár- és billentyűs-improvizációk, amelyek végig a kilencperces, ambiciózus eposz dallamos szerkezetének vannak alávetve. Éppen a közbeékelt jazz fusion-pillanatok miatt nem emlékeztet a Glass Hammer túlságosan a Yesre, ha már Davison egy kiköpött fiatal Jon Anderson, Shikoh pedig folyton Steve Howe gitárstílusát követi. A középső részben meglepően sötét és kissé kaotikus szakasz érkezik, amely nem éppen illik Davison hangjához, de a banda idővel gyorsan visszatalál, és ezt a ritmikailag összetett dalt pozitív, epikus vizekre vezeti, miközben a hatalmas ütős szekcióval a folytatásban maximálisan kitöltik a hangzásukat.
A bőségesen orgonával ízesített „Grace The Skies” című számban, amelyben ragyogó vokális harmóniák uralkodnak, Davison különösen kitesz magáért ünnepélyes ‘gügyögésével’, hiszen a központi szimfonikus hangszerelés rendkívül jól illik a hangja karakteréhez. A pajkos hangulatú „At Last We Are”, ahol az angyali énekhangok mellett ismét a billentyűs-sokszínűség dominál, szórakoztató minimoog- és elektromosszitár-hangokat tartalmaz, ezúttal pedig a közbeékelt pásztori pillanatok is nagyobb hangsúlyt kapnak.
Az „If The Stars” valamivel több mint tízperces eposz lassú kezdéssel, ahol minimalista gitár- és zongoraszólamok, valamint drámai vokalizálás uralkodik, míg át nem vált egy fenséges és pompázatos szakaszba, amelyben Davison ‘égi’ éneke a mellotron nosztalgikus hullámain úszik. Az „If” a huszonnégy perces szuperepikus „If The Sun” című dallal zárul, amely hosszát, szerkezetét és hangulatát tekintve az album legambiciózusabb és legérdekesebb műve, számos agyafúrt ritmusváltással, intelligens improvizációval és fenséges szimfonikus pillanattal. Itt Davisonnak a vokálokkal Schendel és Babb is a segítségére siet, akik valaha a banda vezető énekesei voltak. Az összehasonlítás néhány Yes-szuperepikus számmal magától adódik, bár a hangszerelés természetét és az egyes harmóniák felépítését tekintve az „If The Sun” egyikükre sem hasonlít.
Igazságtalan lenne azzal vádolni a Glass Hammert, hogy az „If” révén csak egy nagyon jó, de lélektelen amerikai Yes-klónná lettek: az album hangszeres szempontból sok más szimfoprog és jazz fusion hatás keveréke, tele teljesen saját improvizációs dallamokkal, az egész pedig igazi hallgatói élmény, amelyben egyetlen unalmas pillanat sincs.
A korábbi csalódásokhoz, főleg az előző két albumhoz képest (az elődöt, a „Three Cheers For The Broken-Hearted”-et (2009) a banda valószínűleg minél előbb el akarta felejteni) az „If” nagy lépés előre egy olyan csapatnak, akit sokan már leírtak. Eredetiséget, pláne újítást a Glass Hammertől már rég nem lehet várni, és amíg ilyen jól játszották azt a zenét, amilyet a Yes öregkorára már kissé elvesztette az igazi érzését, addig ezzel semmi baj nem volt. Ráadásul a Glass Hammer az „If”-en és a következő, rokon albumon, a „Cor Cordium”-on (2011) jóval jobban szólt, mint a Yes a „Fly From Here” (2011) korszakában.
Felállás
Jon Davison – ének
Fred Schendel – billentyűs hangszerek és steel gitár, háttérvokál
Steve Babb – basszusgitár és billentyűs hangszerek, háttérvokál
Alan Shikoh – gitár
Randall Williams – dob
Produkció
Fred Schendel és Steve Babb
Számlista
1. Beyond, Within (11:44)
2. Behold The Ziddle (9:11)
3. Grace The Sky (4:29)
4. At Last We Are (6:46)
5. If The Stars (10:25)
6. If The Sun (24:02)
