Előadó: London Grammar
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 2013.09.09.
Játékidő: 43:35
Értékelés: 4.5/5
A minőségi zenét egy szempillantás alatt felismered: pár pillanatnyi hallgatás után kiderül, van-e az együttes magjában valami esszencia, vagy csak kölcsönvett tökökkel és jókora adag lapos ürességgel házalnak. Bevallom, a klasszikus hangzáshoz hű pop ambiens éteriessége, amely a jó dallamok mellett némi sötétséget, fanyarságot és keserűséget is kínál, optimizmussal és önkéntelen elmélyülési vággyal tölt el – legyen szó Lana Del Rey vagy Nadiah kaliberű előadókról, vagy arról a szigetországi újdonságról, amely teljesen váratlanul került a zenei radarom hatókörébe: a kiváló brit trióról, a London Grammarről. A debütáló If You Wait érzelmileg hatalmas töltete bennem is felébresztette a vágyat, hogy bemutassam, és őszintén elmerüljek egy meglehetősen álmodozó, fájdalmas sétában, amely a személyközi kiégés, az érzések és a veszteség útvesztőin vezet át. Az „ez lesz a következő nagy dolog” ígérete viszont olyasmi volt, amit alaposan meg kellett vizsgálni: nem túl korai-e a dicséret, és nem nehezedik-e túl nagy teher a fiatal trió vállára ahhoz, hogy az első kiváló lépés után bármi konkrétabbat várhassunk a továbbfejlődéstől és a zenei evolúciótól.
A elvárások mérgező dolgok tudnak lenni: egy újjászületést és az esztétikai kivirágzás magasabb szintjét ígérő mag teljes összeomlását is okozhatják, az alkotni vágyó zenészek pedig gyorsan elveszítik azt a varázslatos port, amelytől a dolgok egykor szenvedélyesen működtek és kellemes sugárzást árasztottak, aztán minden egyszerre kicsit erőltetetté és nagyon engedetlenné válik. Az érzelmi kormányosra bízott angol trió – Hannah Reid, Dot Major és Dan Rothman rendkívül rezonáns szövetsége – a hírnév és a siker édes illúziójának átadása helyett átgondoltabb munkával és a vakuvillanásoktól, a mohó közönségtől való visszahúzódással válaszol, ezért minősége ellenére joggal mondható: a London Grammar kétségkívül kevésbé ismert név a zenei világban, de olyan is, amelyet a jó zene szerelmesei még sokat fognak ismételgetni és emlegetni. Ez részben a központi figura, a markáns díva, Hannah Reid karizmájának és kivételes hangjának köszönhető, aki erős, sötét, nőies vokáljával az If You Wait minden szegletét megjelöli. Az élet első negyedének csalódásairól szóló elmélyült észlelés Hannah-nál éteri, sűrített és baljósan sötét formában árad. A nyitódal, a Hey Now jól fűszerezett zongorahanggal, visszafogott gitárral és az énekesnő rendkívül csengő, sötét vokáljának meditatív komorságával indul, amely rögtön Lana Del Reyt idézi Annie Lennox-os árnyalatokkal, a jól összehangolt gitárok, a programozott ritmikai minimalizmus és a zongora érzelmes ambientje pedig már az első hallgatásra csípősen a bőr alá kúszik. Hannah beleolvad az egészbe, és könnyedén, lágyan lép át egyik elbeszélésből a másikba, mintha hangzó átmenet, látomás, kísértet lenne. Az utóbbiak pedig meglehetősen megfoghatatlanok és kiszámíthatatlanok. A Stay Awake trip-hopos pillanata a rusztikus hatásokat a Massive Attack ritmikájával olvasztja össze, de érzéki, igen érzelmes tripen. A London Grammar szelíden fegyverez le minden ellenvetést és kritikát; ebben a csábító múzsa mellett szerepe van a tehetséges, de visszafogott gitáros, Daniel Rothman álmodozó gitárjának és a kiváló multiinstrumentalista, Dot Major kifinomult fogásainak is. A minimalizmust a kontemplatív versszakok után erős, a tudatalattiba vésődő refrének hangsúlyozzák, minden zenei pillanat gondosan megtervezett, és csak a fájdalom erősebb rezonanciájának pontjáig merészkedik, a jó ízlés és a asztrális nyugalom, a veszteséggel és fájdalommal való megbékélés határát azonban nem lépi át – ez határozza meg az együttes hangzásvilágát.
A Shyer, ez a félelmetes elbeszélés az érzésekről, a megadásról és az érzelmi drámáról, majdnem következetesen, lényegi eltérések nélkül ugyanazt a receptet követi. A füstös hangvizuálok és a földöntúli vokál, a sámánian felszabadult Reid hangja az érzelmek kompozícióját a fokozatos leégés és a viharos felszabadulás felé viszi. Az album egyik legfontosabb száma, az elveszett szerelemről szóló, kivételes történet, a Wasting My Young Years meditatív versszakok után bontakozik ki, ahol Reid szaftos folk hanggal énekli el a fájdalmat, az egészbe pedig szépen beleszövődnek az álmodozó, kissé kiégett szintetizátorok, a zongorahangok és a pont jó adag élénkségű ritmika, amelyet Dot érzéki egyensúlyérzékkel lehel bele, megerősítve Reid önbizalmát és hitét csengő hangja erejében. „Don’t you know that it’s only fear/I wouldn’t worry, you have all your life/I’ve heard it takes some time to get it right” – énekli Hannah, és elbúcsúzik a múlttól. Az érzelmi búcsú balladai tájképe a Sights című számban folytatódik. Reid tündéri vokálja és a két férfi zeneisége között a tökéletes esztétikai egyensúly szándékosan visszafogottan épül fel, összhangban a magány, a fájdalom és a vérző szív súlyos terhével. A megtörtség, a törékenység és az elmúlás metamorfózisának sebezhető tánca szépen folytatódik a Strong című számmal, amely rendkívül textúragazdag, de korábban már sejtetett módon mondja ki a teljes bevallást a magányról, a padlóról, a depresszióról és a vérző vágyról, hogy a csalódás hamvaiból a túlélés, majd az élet, az elengedés, a felejtés és a most már nyilván lehetetlen boldog mosolyok szintjére emelkedjünk. A Strong lényegében az egész album elbeszélését összefoglalja, amely tompán dörög a hipnotikusságtól, a sötétség mágnesességétől, valamint a sebzettség, a fájdalom és az elmenés ihletettségétől. A Nightcall alapanyagként Kavinsky, a francia house-előadó dalának körvonalait kölcsönzi, csak éppen a Kavinsky London Grammar-féle változat életszerűbb, organikusabb, és megszabadul a szintetikus jellegtől. A melankolikus zongora, Reid szublimis vokálja és Dot pont jó adag táncos ritmikai fogásai olyan egyéni kifejezést adnak a számnak a brit melankolikus pop triónak, amely szenvedélyével és az érzelmek csípősségével mélyen a szív pórusaiba és kapillárisaiba mar.
A szonikusabban szétszedett Metal & Dust a háttérben megszólaló zenekari betétekkel megenged magának egy kis táncos oldódást, hogy aztán az élőben játszott Interlude-dal a London Grammar bebizonyítsa: a gyönyörű zongora organikusan előadott akusztikus alapjai és az énekesnő markáns éterisége minden kiegészítés nélkül is szépek. Hannah a fájdalom, az álmodozás, az érzelmek, olykor az édes reménytelenség papnője, aki meri énekelni a szerelem végtelenségéről, a rosszul választott utakról, a hibákról, az evolúció fázisairól, és arról, hogy miközben mások tekintetében keressük önmagunkat, a végén mindig csak magunkra maradunk, vigaszunk pedig a remény és a kábító érzés lehet, hogy talán egyszer a kisiklő másik szemében meglátjuk a valóság és önmagunk teljes képét. Az illúziók ezután gyökeresen szétfeslenek a kifejezetten provokatívan optimista Flickers című számnál, amelyet mormoló zúgás, kézzel ütött ritmusok és elhaló reverbek töltenek meg; ezeken át Reid mesterien szárnyal a fény és az optimizmus magasságaiba egy pozitívan zümmögő táncban, amely a fény rövid, sugárzó érintéseit Sting és társai módjára hangsúlyozza, az egészbe pedig némi szentimentális keleti beütést csalogat, Reid pedig a magány sivatagi papnőjeként a pozitivitás kissé könnyedebb szivárványába önti esszenciáját, hogy ne csak a magány és a passzív megrekedés ólomszürke érzése maradjon a szánkban. Ennek az optimizmusnak ellenére az album záró felvonása a címadó dallal fájdalmasabb, kontemplatívabb, balladaibb és szándékosan fékezett. A címadó If You Wait az összes elbeszélést a keserűség és a megváltás utolsó gyöngyszem könnyébe sűríti, amellyel Reid megengedi magának, hogy a jövőben új fejezeteket nyisson, és pontot tegyen a múlt végére – ez az epilógus utolsó hangja, amelyet remélhetőleg nem szándékozik újra felnyitni, hogy újra beleolvadjon a teljes önvesztés állapotába.
A London Grammar a rendkívül erőteljes debütalbummal bebizonyította, hogy fiatal kor ellenére is hamar rátalálhat valaki a saját, öntörvényű kifejezésmódjára, amely talán valóban kölcsönöz körvonalakat a nevesebb, már befutott pályatársaktól, de az elbeszélés esszenciája mindig csakis és kizárólag az övék. Az If You Wait a sötét, érzelmileg feltöltött pop gyönyörű példánya, amely sokkal többet nyújt, mint az önmagunk gyógyítására szóló magazinos tanácsok lapos ismételgetése. Ahhoz, hogy megválthassuk magunkat, időnként el kell érnünk a keserű mélypont teljes sötétjét, és éppen a mélyen átélt és megfogalmazott magány, fájdalom, elveszettség és megváltás utáni vágy mélységeibe való alászállásból születhet valami gyógyítóan gyönyörű. Segít ebben a zene is, amely bizsergető elektromos áramokat indít a tarkón át egészen az átélés központjáig, ahol a lemez mind a 11 briliánsát őszintén értékelni és tisztelni kezdhetjük, a fiatal triónak pedig őszintén kívánjuk, hogy az ötletek minőségi kivirágzása a jövőben is folytatódjon. Reméljük tehát, hogy az If You Wait album olyan potenciál jelzője, amely a következő lemezeken csak fejlődhet és épülhet tovább, a rövid meditációkba pedig a jövőben még több dinamikát, robbanékonyságot és érzelmi kitörést lehelhetnek, amelynek köszönhetően az érzések és a létezés elbeszélését még összeszedettebben lehet majd hallgatni, követni, és a hipnotikusság édes tinktúrájában még teljesebben el lehet olvadni a teljes Zen állapotáig, megszabadulva az élet gravitációs béklyóitól.
Felállás
Hannah Reid – ének
Daniel Rothman – gitár
Dot Major – billentyűs hangszerek, programozás, dobok, ritmusgép
Vendégzenészek:
Prágai Filharmonikus Zenekar – kísérő zenekari hangszerelés
Produkció
Tim Bran, Roy Kerr & London Grammar
Számlista
1. Hey Now
2. Stay Awake
3. Shyer
4. Wasting My Young Years
5. Sights
6. Strong
7. Nightcall
8. Metal & Dust
9. Interlude (live)
10. Flickers
11. If You Wait
