Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Symphony X
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2011
Játékidő: 63:10
Értékelés: 5/5
A Symphony X-albumokat mindig súlyos várakozás előzi meg. Őszintén szólva a Symphony X nem éppen naponta ad ki lemezt, hiszen zenei perfekcionisták. Igaz, a progresszív metal aranykora, amikor a tömegek fokozottan figyeltek a zenekarok kiadványaira, valahogy már mögöttünk van, de a Symphony X, az Angra, a Vanden Plas, a Threshold és a Shadow Gallery (ők az éllovas Dream Theater mellett a kilencvenes évek második felében erősítették a műfajt) új, ihletett kiadványaikkal rendkívüli koherenciát tartanak fenn magában a műfajban. A progresszív metal mint olyan ma is sikeresen asszimilál újabb és újabb formációkat (főleg Skandináviából), amelyek az előbb említett zenekarokat követik, például a Circus Maximus, a Vindictiv, a Seventh Wonder stb… szóval elég volt a bevezetőből.
Az „Iconoclast” hihetetlen album. Minden ponton megtartja az előző kiadvány, a „Paradise Lost” teljes minőségét, amely „par excellence” album, a zenekar művészi fejlődésének csúcspontja: egyrészt új mérföldkövet jelentett a műfajban, másrészt végleg meghatározta az új Symphony X hangzását és vonalát. Az „Iconoclast” megtartja ezt a magas minőségi, kifejezésbeli szintet, produkciós szempontból pedig magának a hangzásnak a pusztító erejében még intenzívebben hat. Ezt az érzést erősíti az is, hogy az albumon tulajdonképpen nincsenek közepes tempójú vagy „balladisztikus” számok. Ezek a részek összetetten felépített dalok passzázsaiként vannak jelen. Az egyetlen ilyen vérvonalú szerzemény, ahol a nyugodtabb részek kerülnek túlsúlyra a témaváltások gyorsabb fűszerezésével szemben, az egyébként fantasztikus When All Is Lost.
Ha az „Odyssey” a tökéletesre csiszolt dallamalkotás és az orkesztrációk metálriffel való összekovácsolásának átmeneti albuma volt a „V: The New Miythology Suite” felé, vagyis keményebb, sötétebb szférák irányába, amelyeket a metal az alműfajaiban ma is ismer, akkor a „Paradise Lost” mindkét elemet tökéletesen kiegyensúlyozott keverékké tudta egyesíteni. A „Paradise Lost” nagyon sötét album, az „Iconoclast”-tal viszont a Symphony X még mélyebbre merészkedik a saját sötét világába. Michael Romeo a riffelésben még kíméletlenebb, mint valaha. A thrash metalból ismert féktelen riffelés elemeit már a „Paradise Lost” riffelős részei is magukba szívták, az „Iconoclast” azonban ezt még tovább fokozza. Előttünk áll tehát az eddigi legfelhúzottabb és legmérgezőbben riffelő Symphony X-album!
Az „Iconoclast” emellett fenntartja a változatos hangszerelés kivételes (és a prog metal világában általában ritka) minőségét, jól érzékelhetően megspékelve a kiszámíthatatlansággal és a sokféle hangulati állapot hirtelen fordulataival, amit a zenekar már rutinból űz, hiszen öt sokoldalú hangszeresük van, akik tollpihe-könnyedséggel eljátszanak bármit. Bármit, amit kitalálnak. Ezzel semmiképp nem esnek túlzásba, és a dalok kompaktsága tartja a vezérfonalat. Ezért becsülik a Symphony X-et különösen: a progresszív metal legjobb „kombinátorai” közé tartoznak, ha a komplexitás és a csábító dallamok világosan kijelölt, pontosan meghatározott szerkezetének egyesítéséről van szó.
A zenekaron belüli munkahangulat kivételes, a tagok egymás érzékelése és megértése mindenben optimálisan kompatibilis, és a Symphony X mint kvintett az „Iconoclast” esetében is zenei éleslátásával és műveltségével testesíti meg a zenei test azonos hullámhosszon hangoló összehangoltságát. Ez azt jelenti, hogy a zenekarban egészséges alkotói klíma uralkodik, amelyben számos ötlet hatékonyan kamatoztatható. Ezért szinte felesleges hozzátennem, hogy az „Iconoclast” esetében is az egyének hatásai és ötletbeli-kivitelezési hozzájárulásai minden megmutatkozó komplexitás mellett egy tökéletes kirakós darabjaiként állnak össze többrétegű egyveleggé, amely az album során egy pillanatra sem szűnik meg lenyűgözni a zenei információ és energia közvetítésében. Csak éppen a lemez hallgatása közbeni érzések hatásában ezúttal is érezhető az érettségbeli előrelépés, amit a zenekar tagjainak fejlődése, tanulása és tapasztalatszerzése okoz.
Russell Allen már a „Paradise Lost”-on is sikeresen keresztezte az „Odyssey”-n kísérletezni kezdett agresszív, torokhangú éneklést a „szokásos” ultradallamos, „Dio-szerű” megközelítésével, ami tulajdonképpen a progresszív metal egyik legkiválóbb énekesévé teszi. Ilyenként Russell a dallamos hard rock terén is általánosan használható lenne. És az is. Ezt bizonyítja a több mint sikeres Lande/Allen projektben való közreműködése. Russell ismét felforrósodott, megingathatatlanul dühös, amikor ez szükséges és elvárt, ami olyan számokban, mint például a Bastards Of The Machine, az agresszió és a sötétség javára billenti a mérleget a hangulatok egymás utáni felvillantásával szemben. A két megközelítés kombinálásával ismét az agresszió és a pompás ünnepélyesség ideális keverékét testesíti meg, a legtöbb dalban a versszak–refrén viszonylatban elérve a torokhangos és a tiszta éneklés kontrasztját. Ez különösen hangsúlyos a címadó Iconoclastban (az album egyik legragadósabb refrénjével), a Children Of A Faceless God című dalban és a Light Up The Night című számban! Ugyanakkor akadnak pontok, ahol a dallamosan tiszta megközelítés veszi át az abszolút dominanciát, mint a When All Is Lost című dalban. Russell gyakran tágítja az érzések kifejezésének mozgásterét azzal, hogy a versszakokat úgy kezeli, hogy az egyiket dallamosan, tiszta falsettóval vezeti, a másikat pedig agresszív torokhanggal támadja (Heretic), és ezt a megoldást végig tartja a dalokon keresztül.
Bár Russell Allen kivételes énekes, az album főszereplője természetesen a hangszerelés. A billentyűk és a gitár rendkívül kompatibilis párbeszédének egyedülálló áradása, a szólópasszázsok sorjázása, amelyeket a billentyűk és a gitár adogatnak egymásnak, teljes mértékben fokozza a dalokban zajló események intenzitását, és ez a váratlan fordulatokkal teli menet végig feszültségben tartja az album hallgatóját: ez adja az „Iconoclast” különleges báját is, ami e zenekar kezében ismét egyedülálló. A billentyűk továbbra is hatékonyan testesítik meg a zenekari jelleget. Pinnella ugyanis egy személyben egy teljes zenekar. Ez már nem különlegesség a Symphony X-nél, de olyan sajátosság, amelyet a zenekar mesterien uralt, és ismét az új dalok és az album magasfokú dallamos fülbemászóságának egyik fő hordozója.
A dalok dallamosan kicsiszolt, kompakt, kerek refrénekkel rendelkeznek. Ebben a Symphony X ismét ihletetten változatos, a személyes kedvenceidet pedig neked kell megtalálnod. Az album végig erősen vibráló hangulatokban hullámzik. Feltétlenül fejhallgatón hallgasd, mert csak úgy mászik a bőröd alá teljes hatással. Több körre van szüksége, mert összetetten felépített tartalommal van dolgunk, zsúfolásig tele zenei információval. A drámai színpad a rendkívüli sötétség irányába tolódott, mint egyetlen eddigi Symphony X-albumon sem. A hangulatok hullámzása viszont ezúttal az agresszió nagyobb hangsúlya felé tolódott, ami összességében egyértelműen elsőbbséget szerez az orkesztrális, ultradallamos pompával szemben, amelynek a zenekar teljes figyelmet szentelt a „V: The New Mitholoy Suite” albumon. Az új lemezen a múlttal kapcsolatot tartó reliktum a When All Is Lost.
Érdemes megemlíteni, hogy az „Iconoclast” két verzióban jelent meg. Az első a lecsupaszított, szigorúan kereskedelmi lépés a Nuclear Blast Records részéről, egyszeres CD formájában. A második mennyiségileg limitált, dupla CD-ként jelent meg. Ez az a verzió, amilyennek a zenekar a saját elképzelése szerint megálmodta. Tehát ebből a szempontból ez a releváns. Az igazi.
Az „Iconoclast”, ez a lírai szempontból koncepciózus mű, amely a gépek emberiség feletti uralmáról szól, tehát olyan album, amellyel a Symphony X-nek ismét sikerült a nagy dobás. Hangzásukat a pusztító erő terén intenzívebbé tették, a sötét atmoszféra kontrasztja még bőségesebb, mint eddig. Egyúttal stílusuk minden jellegzetes elemét, védjegyét úgy vitték át az új albumra, hogy azok egyértelműen jelen vannak és kifejeződnek. Ezért új fejlődési lépést tettek előre. Az „Iconoclast” olyan album, amelyre több mint megérte teljes négy évet várni. Ahogy ez a „Paradise Lost”-ra is igaz volt, igaz az „Iconoclast”-ra is. Egy újabb tökéletes Symphony X-album!
Felállás
Russell Allen – ének
Michael Romeo – gitár
Michael Pinnella – billentyűk
Michael Lepond – basszusgitár
Jason Rullo – dob
Produkció
Michael Romeo
Számlista
normál kiadás (egyszeres CD):
1. Iconoclast
2. The End of Innocence
3. Dehumanized
4. Bastards of the Machine
5. Heretic
6. Children of a Faceless God
7. Electric Messiah
8. Prometheus (I am Alive)
9. When All Is Lost
különleges kiadás (dupla CD):
CD 1.:
1. Iconoclast
2. The End of Innocence
3. Dehumanized
4. Bastards of the Machine
5. Heretic
6. Children of a Faceless God
7. When All is Lost
CD 2.:
1. Electric Messiah
2. Prometheus (I Am Alive)
3. Light Up the Night
4. The Lords of Chaos
5. Reign in Madness
