Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1991
Értékelés: 4/5
A „Holidays In Eden” volt a legendás brit (neo)progresszív Marillion első olyan albuma, amelyet az együttes az elejétől a végéig a még mindig viszonylag újonc énekessel, Steve Hogarth-tal rögzített. Az utóbbi nagyon sikeresen és drámai módon csatlakozott a zenekarhoz az előző, „Seasons End” (1989) című lemezen, amellyel már jelezték az új hangzásbeli irányt, amely kezdett eltávolodni a 70-es évek prog rock legendáinak hagyományos hatásaitól, amelyek minden neo prog rock formációra jellemzők voltak. Hogarth, akinek egyedi énektehetsége segített teljesen új dimenziókat feltárni a Marillion addigi hangzásában, kitűnően oldotta meg a lehetetlen feladatot: az eredeti énekes, a karizmatikus skót felföldi Fish pótlását, aki időközben szólókarrierbe kezdett. A rajongók többsége azóta érdeklődéssel követte mindkét tábor pályafutását, és bár eleinte úgy tűnt, hogy Fish lesz az, aki nagyobb sikert arat és minőségibb, ha már hangzásban nem is érettebb munkákat tesz le az asztalra, egykori társai voltak azok, akik több újító kísérlettel és stílusbeli sokszínűséggel álltak elő, és ezzel a progresszív rock becsületét a 90-es években is az élvonalban tartották. Hogarth (a rajongóknak H’ néven is ismert) erről az albumról kezdve nemcsak kiváló énekesként mutatkozott meg, hanem kivételes dalszerzői érzékkel és szolid kiegészítő billentyűsként is elektromos zongorán, ami nem meglepő, hiszen billentyűsként indult a zenei pályán. Pop rock hátterével egyúttal kulcsszerepet játszott a nagy hangzásbeli változásokban és egy gyakorlatilag teljesen új zenekar megszületésében.
A „Holidays In Eden”, amely kétségtelenül az egyik legegyedibb album a diszkográfiájukban, szinte radikális stílusváltást hozott a Fish-korszakra jellemző neo prog rockhoz képest, a Marillion pedig művészibb, olykor pop rockosabb vizekre evezett. Mondhatni, valamilyen értelemben egy teljesen új zenekar született, hiszen ettől az albumtól kezdve csak maroknyi olyan szerzemény készült, amely akárcsak kicsit is emlékeztetett volna a neo progresszív napjaikra. Bátor húzás volt ez, amely legalább annyi új rajongót hozott, mint amennyit elvett. A lemez kereskedelmileg elérhetőbb irányához kulcsfontosságú volt az akkori kiadó, az EMI vágya, amely mindenáron „Kayleigh”-stílusú slágereket akart, ez pedig eleve teljesen irreális elvárás volt. A Marillion ugyan teljesítette ezt három potenciális sláger kislemezzel is (a 80-as években biztosan nagy sikert arattak volna), de az ilyen pop rock/AOR slágerek ideje – főleg a grunge megjelenése után – drasztikusan leáldozott, így az album végül nem érte el a kívánt sikert. Annak ellenére, hogy sok ellensége van, főleg a Fish megkérlelhetetlen rajongóinak kemény magjából, akik nem tudtak megbékélni a zenekar logikus fejlődésével, a „Holidays In Eden” kiváló album. A Marillion ezen a máig kereskedelmileg legsikeresebb lemezén a legjobb dallamos pop rock szerzeményeik közül kínált néhányat. Főleg az album második felében pedig bebizonyították, hogy a prog rockos kísérletezés iránti érzékük ennek ellenére korántsem veszett el.
Az album viszont korántsem pop rockosan nyit. A kinetikus energiától szinte hajladozó, remek „Splintering Heart” azonnal megerősíti, hogy a Marillion nem vesztette el született drámai érzékét. A felvezetés fokozatosan építi a hangulatot H’ drámai éneke alatt, majd belecsap a jellegzetes, „síró” Rothery-gitárriffelés, amely valahová a hetedik mennyországba viszi a dalt, és ekkor beszáll a teljes zenekar. Közben folyamatosan váltakoznak az energikus és a nyugodt szakaszok, melankolikus hangszerelést építve Kelly billentyűi és Rothery gitárja között. A drámai gitárszóló után H’ szívszaggató énekteljesítményt nyújt, amely szövegében a magány pillanataira utal. Ezt követi a fenomenális pop rock szerzemény, a „Cover My Eyes (Pain And Heaven)”, valószínűleg a zenekar történetének legkereskedelmibb dala, amelyben számos asszociáció akad néhány U2-szerzeményre, főleg pedig a Pink Floyd klasszikusára/slágerére, a „Take It Back”-re, bár az három évvel később született. A klasszikus fő gyönyörűsége a rendkívül szexi dallamos refrén remek kiegészítő vokális harmóniákkal, valamint a misztikus, lovagló ritmus a kitűnő gitárriffelés mellett. Szövegében a populáris kultúra különféle szép és végzetes nőiről szóló fantáziákra utal. Szinte hihetetlen, hogy ez a kiváló dal nem lett sokkal népszerűbb, és nem hozott világsikert a zenekarnak.
A „The Party”, amely szövegében H’ gyerekkorának tinibuliira emlékezik, szolid szerzemény, amely nyugodt bevezető után energikusabb vizekre kanyarodik a hatalmas ének révén a billentyűk és a gitár dallamos szakaszai mellett. A második részben remek kontrasztot hoz a kiterjedt gitárszóló és Mosley drámai dobátvezetései, amelyek tovább fokozzák a hangulatot. Az AOR ízekkel fűszerezett „No One Can” a zenekar egyik legszebb balladája, és valószínűleg a legpuhább szerzeménye, amely hangulatában nagyon közel kerül az „Easter”-hez, bár ez inkább szerelmi vallomás. Fő varázsa az egyszerű és békés dallamban rejlik, a hatalmas dallamos refrénnel és kiegészítő kísérővokál-harmóniákkal. Az EMI egyik embere a megjelenéskor azt is kijelentette, hogy kiugrik az ablakon, ha ez a dal nem lesz nagy sláger. Persze hazudott. Következik a címadó, misztikus hangulatú „Holidays In Eden”, amely néhány instrumentális prog finomsággal is szolgál. A szövegen, amely egy lányról szól, aki elment a dél-amerikai esőerdőbe, és hazatérte után nehezen illeszkedett vissza a „civilizált” világba, H’ barátja, John Hemer működött közre, aki a zenekar néhány szövegében többször is közreműködött. A gitár és a tüzes billentyűszakaszok közötti interakció kiváló, a legnagyobb hatást viszont a melodramatikus refrén éri el. Közben vad és nyugodt ritmusok váltják egymást, akárcsak H’ énekének természete. Nagyon szolid szerzemény, bár ritmikailag lehetne még kicsit vadabb is, tekintve, hogy az esőerdei élményekről szól.
Az ambient pop rock szerzemény, a „Dry Land”, egy újabb potenciális pop sláger, amelyet H’ még korábbi, rövid életű zenekarában, a How Live-ban írt, az album egyik legjobb dala. A dal hangulata valamiféle különleges misztikus békét tükröz, amelyet bőven építenek H’ álmodozó éneke és a gitár, valamint a billentyűk melankolikus fogásai. Az egészet rendkívül finom ritmus támasztja alá. A hatalmas refrén a fő gitárriffen keresztül fenséges dimenziókat ad a kompozíciónak, és a hallgatót a felhők fölé repíti. A tökéletes szépség diadaláról pedig a záró, síró gitárszóló gondoskodik. A „Waiting To Happen” gyengéd szerelmi ballada melankolikus akusztikusgitár-bevezetővel és békés énekkel. Természetesen most sem marad el a drámai, lírai vallomásos refrén szívszaggató énekelőadással és Rothery sajátos gitárszólójával. Az album legjobb részét viszont a záró, prog rockos, egymással összekapcsolódó trilógia, a „This Town/The Rakes Progress/100 Nights” jelenti. Az album összes szerzeménye közül ez a három áll a legközelebb egykori neo prog rock hagyományukhoz, de nem ez a fő oka annak, hogy az átlagos hallgatóra általában a legnagyobb hatást teszik. A „This Town” szinte hard rockos lüktetésű, ütős riffelésű, dühös énekkel, amely két rokon lélek egymástól való elidegenedéséről szól a nagyvárosba költözés után, és összetett ritmikai váltásokkal. Ilyen ritmusok mellett nem nehéz elképzelni a városi bolondokházát. A „The Rakes Progress” rövidebb instrumentális szekció, amely előkészíti a terepet a záró „100 Nights”-nak. H’ éneke ebben a részben a lírai koncepció főszereplőjének cinizmusát tükrözi, aki a nagyvárosba érkezve megromlott, és úgy döntött, hogy saját önző céljaira használja fel azt. Az éjszakai hangulathoz melankolikus, rendkívül törékeny billentyűs és gitáros szakaszok járulnak hozzá, valamint Hogarth újabb remek énekteljesítménye, tele egymásnak ellentmondó érzelmekkel. A második részben drámai szekció következik orgazmikus gitárszólóval és hatalmas dobátvezetésekkel, amelyek a tajtékzó éneket kísérik. A végén pedig nyugodt, ismétlődő levezetés érkezik, amely megőrzi a „This Town” központi motívumát.
Az album 1998-as újrakiadása, a dupla kiadás számos bónusz finomságot tartalmaz. Az albumon megjelent dalok akusztikus, alternatív és demóváltozatai mellett van néhány szolid szerzemény is, amely nem került fel rá. Ide tartozik a „Sympathy”, amely remek feldolgozása a legendás prog rock csapat, a Rare Bird egyetlen slágerének, és amelyet az együttes szinte a sajátjává fogadott. A „How Can It Hurt” szolid, ütős hard rockos szerzemény vicsorgó riffekkel és drámai felhanggal. Az „A Collection” érdekes akusztikus ballada, amelynek szövege egy fickóról szól, Helmer ismerősről, akinek igen furcsa fétise volt, hogy (volt) nőiről a fényképeket mindig ugyanazon a helyen készítette, és sorrendben egy albumba rakta őket. E meglehetősen perverz téma ellenére a központi dallam rendkívül gyengéden és ártatlanul szól. A kiváló „I Will Walk On Water”, amelynek szövege H’ egy misztikus élményének szól az eső nézése közben, a szokásos Marillion-viszonyokhoz képest meglehetősen szokatlan szerzemény, hiszen heavy rockosan szökellő ritmust és számos Hammond-hangmintát tartalmaz a szintetizátorokon, amelyek erősen az Uriah Heepet idézik. A „You Don’t Need Anyone” egy újabb ritkaság befejezetlen szöveggel. Az „Eric” rövid instrumentális bemutató arról, hogyan használta Kelly a gitárhangmintákat a billentyűkön, amelyek a „This Town” központi motívumát hozzák létre. Ezeket Rothery szólója támasztja alá. Az „The Epic” pedig afféle kollázs néhány főbb motívumból az egyes dalokból, mielőtt azok önállóvá váltak, és a zenekar szokásos stúdiómunkafolyamatát mutatja, amikor hosszabb zenei ötlethalmazt hoz létre, majd később eldönti, mi illik össze és mi nem.
A „Holidays In Eden” kiváló és sajnos még mindig meglehetősen elfeledett album, amelyből nem sok hiányzik ahhoz, hogy Marillion-remekmű legyen. Úgy is lehet tekinteni rá, mint egy teljesen új, teljesen más zenei irányú zenekar sikeres megszületésére, amely (teljesen érthetően) már semmi közöset nem akart a neo prog rock műfajával/fogalmával. A történetük legpop rockosabb albumaként kétségtelenül különleges, és ezért sok neo prog Fish-korszakos purista megveti, néhányan pedig akkor még a hűségüket is felmondták a zenekarnak, mert meg voltak győződve róla, hogy a domináns pop rockos szerzeményeket még sokáig fokozni fogják. Ők nem tudták értékelni az új képességüket, amellyel túlléptek az addigi neo prog kereteken, és a logikus következő evolúciós lépést, amely viszont rövid életű volt. Általános meglepetésre – a hűséges és a csalódott rajongók számára egyaránt – ugyanis a „Holidays In Eden” kereskedelmi kudarca után megalkották a „Brave”-et (1994), egyik legérettebb munkájukat, és progresszív rock koncepcióalbum-remekművet a 70-es évek prog klasszikusainak kifejezett hatásai nélkül. Ezzel ismét magukhoz édesgették azokat, akik azt hitték, hogy végleg lemondtak az ambiciózusabb prog rock szerzeményekről, és szép sikert arattak vele a prog-ínyencek körében, de ez már egy másik kritika anyaga.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűk
Ian Mosley – dob
Producer
Chris Neil
Számlista
1. Splintering heart (6:54)
2. Cover my eyes (Pain and Heaven) (3:54)
3. The party (5:36)
4. No one can (4:41)
5. Holidays in Eden (5:38)
6. Dry land (4:43)
7. Waiting to happen (5:01)
8. This town (3:18)
9. The rakes progress (1:54)
10. 100 nights (6:41)
Az album hossza: 48:17
Bónusz CD (az 1998-as kiadásból):
1. Sympathy (single) (3:30)
2. How can it hurt (single) (4:41)
3. A collection (single) (3:00)
4. Cover my eyes (acoustic single) (2:34)
5. Sympathy (acoustic single) (2:30)
6. I will walk on water (Alternate ’98 mix) (5:14)
7. Splintering heart (live) (6:42)
8. You don’t need anyone (Moles Club demo) (4:04)
9. No one can (demo) (4:51)
10. The party (demo) (5:45)
11. This town (demo) (4:16)
12. Waiting to happen (demo) (5:31)
13.Eric (Video o.s.t.) (2:32)
14. The epic (Fairyground) (demo) (8:31)
