Bang Your Head!!! 2008 – Operation: Balingen (első nap)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik

A koncert dátuma: 2008. 06. 27.
Látogatók száma: 2706
Jegyár: 15000

Az idei hagyományos Bang Your Head!!! fesztivál, amelyet Balingen városka szélén, Baden-Württemberg tartományban, Németország délnyugati részén, a Schwarzwald természeti park közelében rendeztek meg, immár tízéves lett! Mint minden évben, idén is lenyűgöző program várta a közönséget: fellépett néhány legendás banda, de a legfrissebb, legmenőbb újoncok is. Ez a fesztivál mindig vonzó, mert gyakran előfordul, hogy egy-egy régi együttes évek szünete után csak azért áll össze újra, hogy itt játszhasson. Ez bizonyítja, hogy a Bang Your Head!!! nagy tekintélynek és megbecsülésnek örvend a zenei világban és a heavy metal iparágban.

A földi paradicsom mindazoknak, akik azért jöttek, hogy tisztelegjenek a heavy metal előtt, már a hivatalos nyitás előtti napon, 2008. 06. 26-án bemelegítéssel kezdődött: a 15 km-re lévő Hechingenben a Forbidden, a Firewind, a Breaker és a No Creeps lépett színpadra. Mi ezen a napon érkeztünk Balingenbe, de csak késő este. Így nyugodtan felállítottuk a sátrat, és a fárasztó utazás után végre emberi módon kialudtuk magunkat. Másnap reggel fél tízkor már a Bang Your Head!!! színpada előtt posztoltunk. Előttem a hatalmas színpad, mögöttem a hatalmas „bevásárlóközpont”, az olcsó CD-k metal bazárjával az élen…

CONTRACRASH: 9.30-10.05
A fesztivál talán legvitatottabb bandája kezdett, elsőként. Újoncok a színtéren, helyiek, akik az előválogatón a legtöbb szavazatot kapva jutottak be a fesztiválra. A gondok, amelyek még májusban is gyötörték őket, amikor énekesük, Andi Rohrer hivatalosan bejelentette a kilépését, az utolsó pillanatban megoldódtak: a Band Diversion énekese, Philo ugrott be. A srácok persze nem titkolták, hogy még zöldfülűek, az ötös pedig megmutatta, hogy szereti a trendi alternatív hangzásokat, amelyeket a amúgy könnyedebb rockjába szőnek. A meglehetősen színtelen, statikus fellépés unalmasnak hatott, bár ez az érzés csalóka lehet. Ennek az egyébként láthatóan ambiciózus fiatal bandának mindenesetre ez a karrier szempontjából az egyik legfontosabb esemény. Közel hozták a zenét a hallgatóhoz, kicsit félénken, sőt túlzottan szerényen, amit viszont hallottunk, annak nem sok köze volt a heavy metal hagyományához, úgyhogy a koncert az egyik fülünkön be, a másikon ki alapon lezajlott.

TYR: 10.15-10.55
A vikingmetalosok, akik a Feröer-szigetek folklórját tuszkolják a metal riffekbe, elsőként keltették fel igazán a népet a színpad előtt. Félmeztelenül, derekukra tekert bőrökkel, hiteles feröeri nyelven adtak elő, és igazán érdekes színfoltot jelentettek a délelőttben. A metal hagyomány általuk látott, féktelen, vidám és nagyon mozgalmas változatát határozott, magabiztos játékkal és kiváló zenekar–közönség kommunikációval tették hitelessé. Az első sorokban különösen sok fiatal állt, ami azt bizonyítja, hogy a banda nagyon népszerű. A Tyr kétségkívül különc a színtéren, és ebből a szempontból nagyon vonzó, főleg mindazoknak, akik úgy rajongtok mindenért, ami a skandináv klasszikus metaliskola szagát árasztja, kiegészítve hagyományos folk elemekkel. Kompakt, összeszokott produkció, nagyon egyszerű dallamos változattal, amely rögtön a bőrünk alá kúszik, könnyedebb metal lendületekkel, amelyek szélesebb tömegek számára is befogadhatók, nem csak a metalosoknak. Érdekes új északi metal diszciplína. Nézzetek utána!

AGENT STEEL: 11.05-11.45
40 perc a floridai old school speed metal legendáknak egy igazi metalhívőnek határozottan kevés. „Old school is back!” – állt Bruce Hall énekes pólóján, aki a magas regisztereit érintetlenül megőrizte, pedig már 10 éve csatlakozott az Agent Steelhez. A banda nagy visszatérésekor, a kilencvenes évek végén 2000 januárjában Ljubljanában is megnézhettük a srácokat először. Az Agent Steel fellépései mindig intenzívek és megalkuvást nem ismerők. Most is kiváló volt a sebesség és a pontosság elegye. A két gitáros, Bernie Versailles és Juan Garcia vad szólóit nemes riffgörgetésbe ágyazták, igazi lakoma volt szemnek és fülnek, az egészet pedig megtámogatta Bruce Hall már említett remek éneke és a gigantikus ritmusszekció.

A banda meglepetésre a kiváló, sötét, középtempós 'It's Not What You Think' című számmal nyitott az „Omega Conspiracy” (1999) albumról, majd veszélyes fordulat jött, amikor a Bleed For The Godz mérgező napalmként zúdult a színpad elé, aztán a Children of the Sun következett. A banda műsorába bekerültek a kötelező klasszikusok is: az 'Unstoppable Force', az 'Agents Of Steel' a kettős tercharmóniák és a többszólamú szólók egymásnak adogatásának monumentális kivitelezésével, és a 'Mad Locust Rising', amellyel lezárták az élességtől szikrázó, apokaliptikus produkciójukat, amelyet a mesterien megírt gitárfrázisok izzó, félhangos gépfegyvertüze öntött formába. Kicsit meglepő volt, hogy a bandát ilyen korán tették fel a fesztivál színpadára, hiszen legendákról és magas pedigréről van szó, amelyet az Agent Steel az igényesebb, igazhitű és eredeti speed/thrash metal tisztelői körében élvez, ahol a zaj tonnái és a hiteles agresszió a legközvetlenebbül szabadulnak el. Az Agent Steel (a Forbidden mellett) a veszélyeztetett fajta igazi attrakciója volt, és a fesztivál első napjának első csúcspontja.

KORPIKLAANI: 11.55-12.40
Az erdei klán, akit Jonne Järvelä gitáros-énekes vezet, a mérleg nyelvét megint a dallamos lágyság hívei felé billentette, világosabb színezetű gitárriffekre építve. Järvelä fiatalkorában kétségkívül szilárd és visszavonhatatlan kapcsolatba került a Jethro Tullal. A fiúk ugyanis úgy öltöznek, mint az említett banda a koncertjein valamikor réges-régen, a hetvenes évek közepén. Ha ehhez hozzávesszük a hagyományos finn népi elemek beszövését, a kép még világosabb. Jonne szellemességének és szikrázó fellépésének, amely tele volt életvidám lendülettel és színpadi bohóckodással, se vége, se hossza nem volt – és otthonról ő sem felejtette el a kötelező szarvasagancsot, amely a mikrofonját díszítette. Az északi bohócok színpadi karizmájukkal és energiától duzzadó produkciójukkal nevetésre fakasztják a közönséget. A banda rendkívüli népszerűségét – a koncerten legújabb stúdióalbumukat, a „Korven Kuningas”-t mutatták be – a Beer, Beer és a Happy Little Boozer című, ivós-randalírozós dalok igazolták, amelyek nem hiányozhatnak a repertoárból. A sörhimnuszok, sörtestvéreknek, remekül felhevítették a színpad előtti tömeget. „Még egy sört, kérem!”

FORBIDDEN: 12.50-13.35
A legendás, újra összeállt kaliforniai (USA) bay area thrash metalosok, a Forbidden gyakorlatilag az eredeti felállásban léptek fel: Russ Anderson (ének), Craig Locicero (gitár), Glen Alvelais (gitár), Matt Camacho (basszus), és az új taggal, Mark Hernandezzel, aki korábban a Heathenben, a Defiance-ben, a Re:Ignitionben, a Vio-Lence-ben, a Torque-ban, a Technocracyben és a Social Unrestben játszott. A három nappal korábbi maribori ŠTUK-os koncert alapján a pokol földre szállására lehetett számítani.

A Forbidden a hosszú szünet alatt, amikor eltűntek a thrash metal színtérről, elég sok kilót szedett magára. Különösen Russ Anderson énekesen vannak felesleges kilók, szinte alig ismerni fel a 20 évvel ezelőtti fotókhoz képest, és tömegben egyáltalán nem maradt le mögötte (a mára masszív) gitáros, Glen Alvelais sem. Mindettől függetlenül a kilók nem okoznak különösebb gondot a Forbiddennek, amikor kézbe kell venni a hangszereket és színpadra kell lépni.

A Forbidden egy szikrát sem veszített! A három nappal korábbi maribori setlistet, amelyet a BYH!!! Warm up shown is játszottak előző nap a közeli Hechingenben, meg kellett nyesniük. A Forbidden a műsorában csak az első két album számait játszotta: a „Twisted Into Form” (1990) és a „Forbidden Evil” (1988) anyagát. A Locicero/Alvelais gitárpáros továbbra is jól megolajozott gépezet, amely lenyűgözően megformált, többrészes szólókkal árasztja el a hallgatót; ezeket végig részletgazdag kidolgozottság jellemzi, és sehol nincs üres hangzabálás. Mindkét gitármester csodálatos érzékkel tudja, mikor kell „ráakaszkodni” a tremolóra, vagy mikor kell végighúzni egy csikorgó „lick”-et a nyakon, így végig kísérték a szólókat, és a laza stampedómenetben még egészen spontánnak is hatottak. Russ Anderson még mindig szuperformában van, minden fekvésben meggyőző, így megcáfolt néhány üres szóbeszédet, miszerint már nem tud úgy énekelni, mint régen. Russ a produkciójával alaposan felhergelte a már amúgy is felhevült fejeket a színpad előtt, pedig a német közönséget a koncerteken való mozgás tekintetében meglehetősen passzívnak és érdektelennek tartják.

A banda turnéja egyébként igazi csemege minden thrash nosztalgikusnak. Különleges élmény, hogy kizárólag az első két albumot játsszák, amelyekkel a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek küszöbén új mérföldköveket állítottak a Forbidden. A Forbidden már új lemezt jelent be, ezt a koncerten nem mondták ki hangosan, de később elhangzott a banda egyik tagjának szájából a sajtósátorban. Üdv újra köztünk, srácok! Köszönjük a fesztivál első napjának egyik legmeggyőzőbb fellépését.

Forbidden setlist:
1. March Into Fire
2. Forbidden Evil
3. Off The Edge
4. Follow Me
5. One Foot In Hell
6. Step By Step
7. Through Eyes Of Glass
8. Chalice Of Blood

ENSIFERUM: 13.50-14.45
Újabb finn hódítók, epikus támadó metal változattal. A growl ének ellenére nehéz volna ezt death metalnak nevezni, valami itt határozottan nem stimmelne. Az ötös, Markus Toivonen (gitár), Petri Lindroos (ének, gitár), Sami Hinkka (basszusgitár), Janne Parviainen (dob) és Meiju Enho billentyűs, nagyszabásúan mutatta be a színpadon az új albumot, a „Victory Songs”-ot. Ahogy a banda szelleméhez illik, a fiúk most is megmutatták a mellkasukat, amelyen már szépen kirajzolódtak a izomzatot borító sörpocak-rétegek, a derekukon pedig a finn zászló színeiben pompázó szoknyák voltak. Meiju ezt persze nem engedte meg magának, viszont Pamela Moore mellett, aki később a Queensryche-val lépett fel, ő volt az egyetlen gyengébbik nembeli, aki az első napon színpadra lépett, ami külön megtiszteltetés. Ez a banda kicsit túl nyugodtnak és mozdulatlannak tűnik. A growl ének egyáltalán nem különleges, ha összehasonlítjuk az igazi death énekkel, mondjuk az Obituaryével. Ha szemtelen vagyok, vagy sem, a banda lágy, dallamos kifejezésmódját felületesen könnyen össze lehetne téveszteni a Children Of Bodomával, ha elvennénk tőle a billentyűs szólókat. A riffek ugyanis power metalos irányt sugároznak, a brutális ének ugyan más, de különösebb báj és fennhéjázás nélkül. A banda színpadi magabiztosságáról nem is érdemes beszélni. Ez vitathatatlan, annak ellenére, hogy a nagy színpad a fellépésük alatt nagyrészt kihasználatlan maradt. A pagan metal, amelyet a banda műve, rendkívül népszerű a németek körében, és a zenekar komoly támogatást kapott a színpad előtt.

RAGE: 15.00-15.55
Hogy én valaha délután háromkor fogom nézni a Rage-et, hehehe… Nem is nagyon van mit hozzátenni erről a híres, legendás német (immár majdnem 10 éve megint) power metal triról. A Rage szokványos, és a színpadon is szokványosan megtörhetetlen maradt az új dobossal, Andre Hilgersszel (a fickó az Axxis német power metal együttesének is tagja). Milyen jó nézni mindössze három embert, ahogy óriási hangzást építenek a színpadon, és olyan tollpehely-könnyedséggel viszik a fellépésüket, hogy az egész már a tökéletességgel határos. A banda szokás szerint kiváló hangzást nyújtott. Peter „Peavy” Wagner most sem tagadta meg jellegzetes, szikár, mélyebb hangfekvésű, de áthatoló énekét. Victor Smolski messze Peavytől, a színpad jobb oldalán tombolt, és szórakozott az extrém gyors, ördögien kidolgozott szólókon, amelyek a védjegyei, Hilgers pedig teljesen méltóképpen töltötte be a Mike Terrana távozása után maradt űrt. Terrana távozásával a Rage elvesztett egy kicsit a vonzerejéből, de az anyaguk élőben egy szemernyit sem veszített a nemes Rage-metalból.

Az egyetlen, ami kicsit zavaró, hogy a banda rendkívül nehezen lepi meg a közönséget a setlisttel. A Rage a tavaszi „Carved In Stone” turné lerövidített setlistjét játszotta. Ebben a listában megmaradt az „End Of All Days” (1996) albumról az Under Control nevű csemege, egyébként pedig olyan setlistet kaptunk, amelyen az új „Carved In Stone” album számai majdnem a felét teszik ki.

A Rage kiváló kivitelezésben hozta az anyagát, a végén pedig egy összeállítással hergelte fel a közönséget, amelyet az új Long Hard Road című számmal kezdtek és zártak, közé pedig a vasrepertoár alapmotívumait szőtték, amelyekhez a Higher Than The Sky és a Don't Fear The Winter számítható. A trió remek hangulatban volt, kiváló produkciót nyújtott, és így boldoggá tette a színpad előtt állók nagy többségét, akik a délutáni tűzés ellenére vidáman kurjongattak és rázták a fejüket a bandával.

Rage setlist:
1.Carved In Stone
2.Drop Dead!
3.Under Control
4.Soundchaser
5. Refuge
6. No Regrets
7. Lost In The Void
8.Down
9. Long Hard Road (incl. Higher Than The Sky & Don't Fear The Winter)

WHITE LION: 16.10-17.10
És végül valami a glam hard rock szerelmeseinek! Itt vannak újra működő White Lion! Mike Tramp, az ausztrál útlevéllel rendelkező dán, az együttes egyetlen még meglévő eredeti tagja, két évvel ezelőtt még új bandaként, Tramp's White Lion néven mutatkozott be, de láthatóan hamarosan megszerzett minden szerzői jogot, hogy a White Lion nevet a banda egyik alapítótagja, Vito Bratta egykori gitáros nélkül is használhassa. A White Lion aranykorának eredeti felállásából már csak Mike Tramp énekes maradt. Erősen meghallatszik a hangzáson, az energián, a banda lényegén, hogy nincs benne Vito Bratta, aki a nyolcvanas évek végének kiváló hard rock gitárosokból álló aranygenerációjának igazi gyöngyszeme és a White Lion alapítótagja volt. Főleg tapping szólóiról volt ismert, amelyek nagyon dallamosak voltak, és gyorsan megragadták a fület.

A White Lion a „Pride” albumról származó, odacsapós riffekre épülő Hungry-val kezdte a műsorát, és ehhez szorgalmasan tartotta is magát, amikor a Little Fighterrel tovább fokozta a hangulatot. Mike az egész fellépés alatt nagyon laza volt, a tetoválásaival és a fejére csavart kendővel olyan volt, mint egy kis virgonc kanári. Rendkívül imponáló volt a színpadi jelenléte: a fickó kifejezetten karizmatikus, kíváncsi és megnyerően szájas. Rögtön belopta magát a közönség szívébe, amikor a nyelvet is megfeszítve németül szólt az emberekhez, természetesen szóba hozta a 2008-as labdarúgó-Európa-bajnokságot is, hiszen a németek másnap Spanyolországgal játszottak a döntőben, és sok szerencsét kívánt nekik. A White Lion koncertje persze a klasszikusok jegyében izzott: az első lemezről az El Salvador és az All the Fallen Men következett, aztán az MTV-slágerrel, a Wait!-tel borították lángba a színpad előterét. A White Lion tavasszal új albumot is kiadott „Return of the Pride” (2008) címmel, arról a remek új balladát, a Dreamet vették elő, ami dallamosságával is azt bizonyítja, hogy Mike Tramp még mindig tökéletesen érez rá a legnehezebb dalok megírására, már ha balladáknak nevezhetem őket (már amíg zsánerileg a hard rock keretei között maradunk).

A White Lion kiváló, egyórás koncertjét a záró részben az aranykor slágereivel, a Lady of the Valley-vel, a Broken Heart-tal és a Tell Me-vel vitte a csúcsra, a közös ünneplést pedig a legutóbbi albumról érkező, változatos és elnyújtott Sangre de Cristóval zárta.

Mike ugyan már nem üvölt úgy, mint az aranyévekben, de még mindig remek frontember, jó érzékkel találja meg a hangot a közönséggel, a vezéri habitusa és a karizmája pedig pillanatok alatt rávesz egy egész tömeget, hogy együtt énekelje a White Lion-dalok verseit. És még egy megjegyzés mellékesen: a billentyűs Henning Wanner, aki egyébként a német melodikus hard rock csapat, a Jaded Heart tagja, láthatóan a White Lion állandó felállásának részévé vált. „Keep the White Lion roaring!”

White Lion set lista:
1. Hungry
2. Little Fighter
3. El Salvador
4. All the Fallen Men
5. Wait
6. Dream
7. Tell Me
8. Lady of the Valley
9. Broken Heart
10. Sangre de Cristo

GREAT WHITE: 17.25-18.25
A fehér oroszlán után megérkezett a nagy fehér cápa is, és a Call It Rock’N’Roll klasszikussal rögtön egyenesen támadásba lendült. Újabb nagy visszatérőről van szó: az amerikai rockveterán Great White-ról. Nyolc év telt el azóta, hogy utoljára Európában léptek fel, és a Jack Russell (ének), Mark Kendall (gitár), Michael Lardie (billentyűk, gitár), Sean McNabb (basszusgitár) és Audie Desbrow (dob) összetételben újjászületett banda újra nyeregben van. Tavaly ősszel új albumot adtak ki „Back to the Rhythm” (2007) címmel. Nehéz volt elhinni, hogy ez még valaha megtörténhet azután a felfoghatatlan katasztrófa után, amely 2003. február 20-án történt az Egyesült Államokban (Rhode Island): a koncertjük közben tűz csapott fel a teremben, és a lángokban 100 ember lelte halálát, köztük a Great White gitárosa, Ty Longley is.

Mindenki szeme az énekesen, Jack Russellen volt, aki az egyórás játékidő alatt alaposan kiizzadta magát. Russell hihetetlenül pörgős fickó, szó szerint pattogott a színpadon ide-oda, mint egy flipperlabda. A többiek közel sem pazarolták annyi energiát a fellépés alatt, ami elég meglepő volt a zenekar hírhedt glam attitűdjét ismerve. Glam már nincs. Russellt leszámítva a srácok a színpadon teljesen „normálisak”, nem érzik szükségét, hogy magukra vonják a figyelmet. Kiváló repertoárt nyomtak le, amely klasszikusokból és az új albumból állt. A Great White megmutatta, hogy új alkotóerőre és lendületre lelt, és hogy újjászületett. A remek koncert és az énekes, Jack közönséggel tartott kapcsolata mindenkit boldoggá tett, aki azt hitte, hogy a Great White a szerencsétlen 2003-as február után végleg le van írva. A Great White az alábbi dalokat játszotta: Call It Rock’N’Roll, Face the Day, Back to the Rythm, On Your Knees, Save Your Love, Rolling Stoned, Rock Me, Can’t Shake It, a koncertet pedig az Once Bitten, Twice Shy zárta.

ICED EARTH: 18.40-19.40
Az Iced Earth megint átalakult. Visszatért Matt Barlow. Jól olvasod. Úgy tűnik, rájött, hogy az Egyesült Államoknak nincs szüksége az állami tisztviselői szolgálataira. Így esett, hogy a szegény Tim „Ripper” Owens 2007 karácsonyának éjszakáján kapta meg Jon Schaffertől a kirúgást. Mivel az Iced Earth háza táján folyamatosak a változások, hadd soroljam fel Schaffer és Barlow mellett a maradék hármat is, akik átsegítik a bandát a 2008 nyarán esedékes koncerteken. Itt volt még Brent Smedley (dob), Troy Seele (gitár) és a csapat vadonatúj tagja, Freddie Vidales (basszusgitár).

A zenekar főnöke, Jon Schaffer alaposan kamatoztatta a nagy visszatérést Barlow énekével. A setlistet gyökeresen átdolgozta, és olyan dalokat tett bele, amelyek a legjobb „live” metalalbumok egyikét, az „Alive In Athens” (1999) című lemezt jellemzik. A Bang Your Head fesztiválon a zenekar megkurtította azt a setlistet, amelyet 2008 májusa óta játszik a fellépésein, és ilyen setlistet élvezhet majd a zenekar koncertjének minden látogatója a tolmini Metal Camp fesztiválon is, 2008. július 5-én.

Barlownak már nincs meg az a hosszú haja, amellyel még 2002-ben is pompázott a színpadokon, amikor a „Horror Show” turnén lépett fel a bandával, Schaffer pedig a Barlow nélküli időkben láthatóan megőszült, és az évek alatt rátett pár derekas kilót. Ettől függetlenül Barlow újra életre keltette azt az egyedi mágiát, amely élőben az Iced Earthnél csak az ő énekével születhet meg és bontakozhat ki. A fickó érintetlenül megőrizte kiváló énektudását. A megszokott éneklését extrém „sikolyokkal” töltötte meg, amelyek robbanékonyságukkal párszor elállították a lélegzetet. A társaság nagyon összeszokottan és magabiztosan hozta az anyagot. Troy Steele szólóinak technikai bravúrja nem ment egy vágányon Larry Tarnovski szólóival, őt ezúttal nagyon hiányoltam a felállásból.

Ami az új dal, a Ten Thousand Strong és főleg a „Glorious Burden” (2003) lemezről a Declaration Day előadását illeti, el kell ismerni, hogy Tim Ripper Owens olyan erős pecsétet nyomott ezekre a dalokra, hogy Barlow ezt a színpadon nem tudta elérni, nem hogy túlszárnyalni. Zavaró volt az is, hogy Barlow még Ripper hangját is megpróbálta utánozni, amit a hosszú „sikolyok” is megerősítettek, pedig Barlow esetében ezek nem igazán gyakoriak, és a Declaration Day-ben egyébként is kicsit túlzásba vitte a sikolyokat, amelyek a refrénben már egyenesen tolakodónak és idegesítőnek hatottak.

Ezt a megjegyzést és a szólókra vonatkozót leszámítva az ember nem sok kivetnivalót talál a koncertben. A hangzás kiváló volt, az előadás kiemelkedő. A színpadi kompaktság és az energia teljesen jellemző az Iced Earthre, és nehezen megfogható. Az Iced Earth Barlow-val újra feltámad. Már az új albumon is dolgoznak, amelyből végre kiderül majd, mi az Iced Earth nyeresége és vesztesége.

Iced Earth set lista:
1. Dark Saga
2. Vengeance Is Mine
3. Burning Times
4. Declaration Day
5. Pure Evil
6. Ten Thousand Strong
7. Dracula
8. Coming Course
9. Melancholy
10. My Own Saviour
11. Iced Earth

QUEENSRYCHE: 20.10-23.15
A fő ok, amiért Németországba utaztam, a legendás seattle-i art metalosok, a Queensryche koncertjének meghirdetése volt, amely összesen jó három és negyed órásra volt tervezve. Legutóbb mindkét „Operation: Mindcrime” albumot, vagyis az első és a második részt is előadták a színpadon, és ezt az ember, akinek sokat jelent ez a zenekar, nehezen bocsátotta volna meg magának, ha kihagyja ezt a látványosságot. A zenekar még nappal kezdte a műsort. A díszletek egy komor utcát ábrázoltak, ahol az „Operation: Mindcrime” koncepció életre keltése zajlik majd. Pontosan órakor kezdődött. Hát tudjátok, hogyan megy az „Operation: Mindcrime” (1988)? Elmegyógyintézet… egy adag nyugtató, és már az utcán tántorgunk, az életben maradás szélén, aztán állást ajánl nekünk a titokzatos „megmentő”, Dr. X… a színpadot először természetesen mind a négy hangszeres foglalta el, Wiltonnal a főszerepben az Anarchy-X nyitó szólójában. Annak ellenére, hogy Mike Stone gázmaszkkal az arcán magára vonta a figyelmet, mindenki szeme Michael Wiltonon volt. A németek éhesek voltak a Queensryche zenéjére, a levegőben hihetetlen eufória uralkodott. És ekkor megjelent Geoff Tate a ruhájára tűzött vezeték nélküli mikrofonnal, amely szabad mozgást biztosított neki a színpadi játék közben. Igazi dráma ígérkezett. Ő pedig a kezdéshez, ahogy szokott, gyorsan megfordított néhány Bush-ellenes molinót, aztán nekilátott az éneklésnek.

Hogy ne legyünk túl hosszúak, csak a koncert előadását elemzem, nem fogunk külön díszletről díszletre végigmenni rajta. Tate hangja többnyire még mindig nagyon szépen megőrzött. Párszor megszorult a legmagasabb regiszterekben, ahol időnként egy fél hangra elfogyott a levegője, de a dolog teljesen elfogadhatóan hatott, nem zavart, és nem fájt. Tate még mindig fantasztikus. Kiváló színpadi szereplő, aki átéléssel végezte a dolgát. A hangzás éles és tiszta volt, főleg a gitárok esetében, Rockenfield láncokkal egymáshoz kötött dobjai pedig azt a felséges, mély zengést adták, a pofonszerű csattanások közben pedig az „Operation: Mindcrime” lemez hangzását minden eddiginél jobban életre keltették. A hang pontosra volt belőve. A koncert alatt a többi effekt használatakor sem volt olyan hiba, ami rontotta volna a hangképet. A Suite Sister Mary a színpadi megvalósítás és a színjátszás szempontjából az első rész abszolút csúcspontja volt. Pamela Moore énekesnő és Geoff Tate párbeszéde olyan kifejező volt, és az egész előadás alatt hihetetlenül valóságosnak hatott, hogy egyes betétek, mint amikor Sister Mary golyót ereszt a fejébe, vagy amikor Nikkyt az Eyes Of A Stranger előtt kényszerzubbonyba bújtatják, és kocsin tolják le a színpadról, szó szerint megrázták az embert. Külön csemege volt az Electric Requiem instrumentális szám előadása, amelyet a stúdiófelvételhez képest legalább öt percre nyújtottak el, kemény ritmussal alátámasztottak és billentyűkkel megtoldottak.

A közönség együtt dolgozott a zenekarral, és intenzíven átélte az előadást, főleg a Suite Sister Mary, a The Needle Lies, a Breaking The Silence, az I Don’t Believe In Love és természetesen az Eyes Of A Stranger alatt, amely az első rész záró klasszikusa, és amely tulajdonképpen éppen a végén teszi az „Operation: Mindcrime” albumot olyan fenséges, hatalmas és a rock- és metalalbumok nagy részénél egy lépéssel magasabb szintűvé. A koncert első részének varázsát egy 15 perces szünet követte, amelyet a srácok derekasan megérdemeltek.

Érezhetően kezdett sötétedni, amikor a színpadi színház az „Operation: Mindcrime” saga második részével folytatódott. Ez sem maradt el semmiben az első résztől. Tate egy izgalmas pillanatot is megengedett magának, amikor egy bőröndnyi dollárbankjegyet szórt a nép közé. Egy-két pillanatra mindenesetre elfelejtkeztem a zenekar többi tagjáról, mert minden Geoff, Pamela Moore, Dr. X körül forgott… egyszóval a színpadi játék körül. A második rész hangzása is kiváló volt, hatalmas és tapintható. Ebben a részben a remek gitáros, Mike Stone is jóval több fontos feladatot látott el. A Queensryche-gépezet a második részben sem akadt meg egy pillanatra sem. Az All The Promises végén az első részhez hasonlóan fenséges finálé következett, amikor Wilton és Stone egészen a meghosszabbított színpad széléig, az emberek közé sétáltak, és masszív riffekkel zárták le a „kettest”.

A zenekar visszatér a színpadra, és egy új motívummal nyitja a ráadást, amit egy csipetnyi kiszámíthatatlansággal mesterien olvaszt át a Walk In The Shadows-ba, a Queensryche klasszikusába a „Rage For Order” (1986) albumról. Libabőr persze nem maradt el, a nép pedig különösen akkor lángolt fel a színpad előtt, amikor a srácok belekezdtek a Jet City Womanbe („Empire”, 1990), ami az érzelmi töltetét tekintve is kivételesen intenzív volt. Nyugtunk a folytatásban sem volt, mert a Queensryche rögtön az „Empire” címadó dalánál maradt, a tombolás, hogy ne mondjam, ünneplés a színpad előtt folytatódott, Tate pedig láthatóan megrendült. Így a Queensryche még egy második ráadásra is visszatért, a dalt pedig a fesztivál szervezőjének ajánlották. Az ember valami Queen Of The Ryche-ra számítana, de az nem jött el. Tate ehelyett bejelentette a rockzene talán egyik legszebb balladáját, a Silent Lucidityt. Ezúttal zenekari hangszerelés nélkül, de a srácok tapasztaltan és rutinosan pótolták ezt pusztán a gitárokkal, rengeteget hozzátett a közönség is, amely egy pillanatra eggyé olvadt a zenekarral.

A koncert több mint három óráig tartott, jóllakhattunk egy legendás zenekar hangjaival, amely mindig a tökéletességével égetett, és amely a rajongók kitartó követelésére úgy döntött, hogy az „Operation: Mindcrime” albumot teljes egészében eljátssza. Ez az egyik utolsó, ha nem az utolsó Queensryche-fellépés az „Operation: Mindcrime” repertoárral, amelyhez a második részt is hozzátették, bár ez valószínűleg nem fogja túlzottan felpörgetni a második rész eladásait európai földön, magának a zenekarnak viszont igazi változatosságot jelent, hiszen talán kissé már unják, hogy évek óta egymás után játsszák élőben az „Operation:Mindcrime” (első rész) albumot. A Queensryche kenyere biztosan nem fog elfogyni. Ki tudja? Talán legközelebb a teljes „Rage For Order” vagy az „Empire” albumot játsszák majd élőben.

A fesztivál első napja gond nélkül kiérdemelte az „Operation: Balingen” hízelgő nevet. Ez sokak álmát váltotta valóra, bár a Queensryche 2006-ban már eljátszotta Balingenben az egész „Operation: Mindcrime”-ot élőben, és Németországban valószínűleg már nem maradt sok olyan Queensryche-rajongó, aki ezt ne látta volna élőben. Az viszont látszott, hogy a Queensryche megöregedett. A színpad előtt sokan álltak, akiket 30 és 45 év közöttinek saccoltunk.

A Queensryche mellett a többi zenekar is remek élményt nyújtott, az első nap headlinere mellett lángoltak a Forbidden, a Rage, az Iced Earth és az Agent Steel. Minden percre pontosan zajlott, a technikusok néha olyan gyorsan beállították a hangzást a zenekaroknak, hogy még perceket is nyertek, így a fellépések közti szünetek időnként meg is nyúltak. A végén még átmentünk a party sátorba. Bekukkantottunk a ringbe a sztriptíztáncosokhoz, akik AC/DC-klasszikusok forró ritmusaira tekeregtek, de szóltak az Iced Earth és a Saxon dalai is, a Manowarról nem is beszélve. A sör ismét patakokban folyt, újabb hosszú éjszaka következett, végletekig metalosan megsózva, olyan éjszaka, amely soha nem ér véget…

A Queensryche setlistje:
1. I Remember Now
2. Anarchy-X
3. Revolution Calling
4. Operation: Mindcrime
5. Speak
6. Spreading The Disease
7. The Mission
8. Suite Sister Mary
9. The Needle Lies
10. Electric Requiem
11. Breaking The Silence
12. I Don’t Believe In Love
13. Waiting For 22
14. My Empty Room
15. Eyes Of A Stranger
—szünet 15 perc—
16. Freiheit Ouverture
17. Convict
18. I’m American
19. One Foot In Hell
20. Hostage
21. Hands
22. Speed Of Light
23. Signs Say Go
24. Rearrange You
25. The Chase
26. Murderer
27. Circles
28. If I Could Change It All
29. An Intentional Confrontation
30. Junkie’s Blues
31. Fear City Slide
32. All The Promises
—ráadás—
33. Walk In The Shadows
34. Jet City Woman
35. Empire
36. Silent Lucidity