Előadó: Nine Inch Nails
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 61:50
Értékelés: 3.2/5
Négy évvel azután, hogy Trent Reznor bejelentette a feloszlatást, és szándékosan, ideiglenesen lelépett a színpadokról – legalábbis a Nine Inch Nails zászlaja alól –, Trent ismét hazugságon kapja saját magát, és valami újat kínál, ami mégis ismerős. A nyolcadik lemezről, a Hesitation Marksról van szó, amely a Downward Spiral, a csúcsteljesítmények albumának irányvonalát folytatja, a Fragile törékenységével, valamint az utolsó verbális kitöréssel, a The Slip című albummal együtt, amely a bal és a jobb agyfélteke közti szféra teljes tonális túlterhelése. A Hesitation Marks nem hivalkodik azzal a szlogennel, hogy forradalmat és a hangzás további evolúcióját kapjátok, az viszont igaz, hogy Reznor tudatosan eltávolodott a tömegek elvárásaitól, és ahelyett, hogy behódolna a saját rajongótábora kvázi-kritikus alakjainak nyomásának, a sötétség, a mechatronikus tökély és az intellektuális megrázó erő saját univerzumának diktátora egyedül ő maga. A lemez címe találó. Az öngyilkosság és az önfelszámolás nem sikerült: miután a zenekar kreatív erei érintkeztek a végzetes lezárás pengéjével, jött a habozás, a nyomok pedig megmaradtak a felszínen. A habozó hóhér sebei abban rejlenek, hogy Reznor a NIN-ről sosem tud teljesen lemondani, mert ez a tyúk túl sok aranyat és hasznot hozó tojást rak, nem úgy, mint holmi Reznor-féle szabad tartású melléktermék. Reznor munkamániás: miután feleségével, a West Indian Girl tagjával, Mariqueen Maandiggal belevetette magát a családi projektbe, a dream pop és trip-hopos, kevésbé nagy visszhangot kiváltó két lemez helyett az anyagi haszon egy teljesen más liturgiában van, amelyet Reznor, valljuk be, ki is talált, és olyan szintre fejlesztett, hogy félálomban is képes bármikor összehozni, kiszórni és összeragasztani egy albumot, amely működik, hordozza a NIN védjegyét, Reznor mégis megengedhet magának jókora provokációt. Minden, amit hallani fogtok, már hallottátok korábban, de az, hogy semmi új nincs benne, nem jelenti azt, hogy a lemez a minimalizmusával ne adna elég esszenciát a mélyreható vitákhoz és eszmecserékhez: vajon szándékos egyhelyben topogásról van-e szó, vagy közben spontán, láthatatlan esztétikai elmozdulás történt egy arasznyit előre. Szerintem erre a kérdésre kicsit később is feltehetitek a választ, most viszont lássuk magát a lemezt.
A Hesitation Marks egyórás mindfuck-trip, amely a NIN-hangzás megengedett határainak külső peremét teszteli. A légköri kacérkodást, valamint a halál, a pusztulás és a sötétség fetisizálását Reznor minimalizmusra cseréli, ami világossá teszi, hogy a tébolyult, dühös lázadó és dekadens önpusztító helyét egy érett üzletember vette át, aki megbékélt önmagával, és kizárólag a munka minőségére koncentrál. A múlt és a jövő csupán támpontja annak a koordináta-rendszernek, amelyben az események súlypontja egyetlen ember, egyetlen elme, egyetlen deus sive natura, a rituális ritmika megteremtője, a valóság hangpalettájának alkotója – maga Reznor úr. A Hesitation Marks széttöredezett és kevésbé kompakt, mint a tökéletesen adagolt elektronika, fény és a mechanikus szívverés klaszterei által ígért élmény. Inkább a közreműködők palettája ragadja meg az embert, akikkel Reznor paktumot köt, és megint valami átkozottul fűszeres hangzást kínál. A King Crimson gitárosa, Adrian Below már önmagában ilyen név, de amikor Lindsey Buckingham és Pino Palladino is beszáll a történetbe, az egész felett pedig Reznor mellett Atticus Ross és Alan Moulder őrködik, az eredmény a tökéletes meditációhoz és egy olyan hangzáshoz áll közel, amihez nehéz lenne bármit hozzátenni anélkül, hogy az egész erőltetetten szólna. Radikális tény az is, hogy a kiadók átszervezkedésének idején maga a NIN mastermindja egyezett bele a táncba a vállalati kifacsarókkal, bár a kiadók a Hesitation Marks esetében kockázatos üres csekket írtak alá, hiszen nagyon nehéz lesz eladni a lemezt az elkényeztetett embereknek, akik ütősebb reklám vagy kislemez nélkül nem merülnek el a hangzás óceánjában. Az album hangja csontvázszerű, kopár, tartalékon van, a légköri babrálást pedig Reznor azzal igazolja, hogy újat nincs mit hozzáadni. „I’m just a copy of a copy of a copy /Evyrithing I say has come before” – ez az első szám, a Copy Of A nyitó verse. A múlt árnyain és a már hallott visszhangok visszhangjain túl Reznor a saját reinkarnációját, a munkaritmus újbóli felvételét a relevancia egzisztenciális válságával magyarázza, a depresszió, a szorongás és a komorság saját dominionját pedig legalább esztétikailag nem hagyja el teljesen. A paraméterek inkább a korai Depeche Mode-hoz vagy Bowie berlini korszakához állnak közelebb, mint a hangzással játszó modern tánczene démoni fémességéhez, Reznor gerincének rugalmassága pedig ezúttal egyenesen baljós. A Came Back Haunted atari-hangjai a múltra reflektálnak, amelyet átjár az egykori pillanatok dühe és agressziója, s amelyek valahonnan a háttérből lopakodnak be a játékba, a hangzás koktéljával Reznor ezúttal szándékosan zsonglőrködik és rendezi át. A Find My Way légköri közjáték, mint a lemez dalainak jó fele, amelyek simán beleférnének a trip-hop mesterek, a Massive Attack Mezzanine című albumába, Reznor viszont energetikailag megfosztottnak és üresnek hangzik. Az All Time Low a depressziót funkosabb gitár-, basszus- és dobjátékkal töri meg, amely olyan gyönyörűen szól, mintha a Jane’s Addictionnek vagy az R.H.C.P.-nek írták volna, a Disappointed semmitmondó, táncos-tapsolós folytatásánál pedig Reznor nem is kérdezi, lelkesít-e titeket az eddig kínált anyag, vagy inkább visszakövetelitek a pénzeteket a hanghordozó-kereskedőtől, akinél a sok vagy ebben a masszivitásban a sokféléből nagyon is kevés található.
https://www.youtube.com/watch?v=iy_hnW5wKN4
Az Everything dream pop dala újabb idegpróba mindazoknak, akik egy kicsivel több sötétségre és agresszív feszültségoldásra számítottak, ehelyett viszont egy post-punkos, vidám cinizmus-injekció jött, amely a „Wave goodbye / Wish me well / I’ve become / Something else / Something else, something else / It’s just the world” sorokkal búcsúzik a világtól és az eddigi hívőktől, majd olyan metrika következik, amilyet a Prince-nél várnánk. A Satellite sokakban csak elmélyítheti a haragot, pedig a szám, valljuk be, gyönyörű popdal! Reznor nyilvánvalóan eszkapista, aki az összes templom lerombolására tör, amelyet eddig gondosan épített, a nihilizmus pedig a kitörés felé tartó feszültségen alapul, amely egészen a felszín közeléig eljut, aztán csodával határos módon elhal, és beleragad a teljes magömlés szublimációs visszatartásának katalizátorába. Various Methods Of Escape, Running, I Would For You, In Two … Semmi sem kapcsolja a lemezt a legmagasabb fokozatba, az élet robbanékonyságának demonstrációja helyett a meglehetősen kemény felütésű While I’m Still Here szolgál fel valami egészen mást, amellyel a feszültség és a visszafojtott szenvedély egyórás kínzása a Black Noise című számmal vánszorog be a célba. A lelassított, larpurlatista záró gitárhang-, elektronikus pingpong-kavalkád az utolsó dalok utolsó lüktetéseivel vezeti le a kompozíciót, a feszültség azonban nem sül ki, mert az egész csak egy fejezetre hasonlít, amelyiknek még hiányzik az i-re a pont, a kiegészítés, a szelepek megnyitása. Ezt Reznor ezúttal szándékosan nem adja meg.
Valószínűleg művészi fogadásról van szó, amellyel Reznor a világot bünteti szadisztikusan hangzásbeli elvetemült perfekcionizmusával, az esszencia pedig pontosan annyi, amennyit maga Reznor hajlandó volt kipréselni magából a recessziós vákuum univerzumának egésszé szervezéséhez. Eljött a spórolás, az energiatakarékosság ideje, a gazda pedig a már lehasznált ritmus- és dallamkészletből próbált kisajtolni még egy kis fillért. Nem lehet érte haragudni. Az a világ, ahol mindannyian csak önmagunk közelítései vagyunk, és a legtöbb kimondott és hallott dolog már másolat másolata, egy kifakult betű egy kifakult lap ürességén, amúgy sem érdemel jobbat! A Hesitation Marks ebben tökéletesen egyensúlyban van a körülötte lévő világgal, a lefokozott emlékek ürességét kísérő, tökéletes zenei aláfestés visszafogott filmzenehangulatán túl viszont nem kínál semmit, vagy csak nagyon keveset. Csúcsteljesítményről tehát nem beszélhetünk, de ti, megátalkodott hívők, mégis új evangéliumként fogadjátok majd el a lemezt, amelyet egy mester jegyez, aki megengedheti magának, hogy a világnak a szíve és gondolatai önzőbben kimért szubsztrátumát is felszolgálja. Fogadásról és tartásról van szó, és Reznor összetettségével még mindig félig a rendszerkritikusok oldalán áll, a hangzás minimalizmusa ellenére okkal lázadó marad, a Hesitation Marks pedig egyórás szlogenpamflet, amely – hiszem – vagy robbanékonyabb folytatást kap, vagy az agresszió koherens univerzumának utolsó darabkáit is művészileg szétdarabolja a tökéletes hidegségbe, ürességbe és semmibe. Az utolsó lemez nihilista pozitivizmusa ide is vezethet …
Felállás
Trent Reznor – ének, programozás, hangszerek
Vendégzenészek:
Pino Palladino – basszusgitár (a 2., 5., 9. és 13. számon)
Lindsey Buckingham – gitár (a 2., 12. és 13. számon)
Adrian Below (gitár (4, 5, 9 és 12), kísérővokál (7 és 11), szintetizátor (7)
Eugene Goreshter – szintetizátor (6, 11 és 12), vonósok (6), hegedű (11), basszusgitár (12)
Alessandri Cortini – szintetizátor (1 és 3)
Ilan Rubin – dobok (11), ütőhangszerek (2, 3)
Joshua Esustis – kísérővokál (11)
Produkció
Trent Reznor, Atticus Ross, Alan Moulder
Számlista
1. The Eater Of Dreams
2. Copy Of A
3. Come Back Haunted
4. Find My Way
5. All Time Low
6. Disappointed
7. Everything
8. Satellite
9. Various Methods Of Escape
10. Running
11. I Would For You
12. In Two
13. While I’m Still Here
14. Black Noise
