Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Opeth
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2011
Hossz: 57:04
Értékelés: 5/5
A „Heritage” a kultikus svéd prog metal zenekar legújabb, immár tizedik stúdióalbuma. Az együttes az előző lemezeken hosszú utat tett meg: az eredetileg is intelligensen felépített death metal gyökerektől fokozatosan jutott el a hangzásbeli kifinomultság egyre magasabb szintjéig, a jóval rétegzettebb progresszív rock horizontokig. A zenekar főnöke, énekese, gitárosa, billentyűse, zeneszerzője, producere és ötletgazdája, Mikael Åkerfeldt ezúttal bölcs döntést hozott: a zenekar történetében másodszor, és a progresszív rock irányú „Damnation” (2002) után először, a teljes albumot tiszta énekkel énekli végig, vagyis lemondott a death metalos hörgésről. Az experimentális zene számos kedvelőjét ugyanis éppen ez a stílusjegy tartotta vissza attól, hogy közelebbről megismerkedjen a diszkográfiájuk (nagyobb) részével.
A „Heritage”, amelynek sok köze van a fent említett „Damnation”-höz, kétségkívül a zenekar eddigi pályájának legösszetettebb produkciója, amely az Opethnek akár számos új hívet is hozhat az experimentális zene rajongói közül. A „Damnation”-nel ellentétben most még két lépéssel tovább mennek a jellegzetes hangzásuk összetett kibővítésében és a rétegzett zenei horizontok felfedezésében, de az improvizáció mennyiségét tekintve is. Az album stílusát a régi iskolás progresszív rock és a heavy metal mellett leginkább a jazz fusion, valamint a hagyományos svéd népzene formálta. Åkerfeldt eredetileg a „Heritage”-et a elődjéhez, a „Watershed”-hez (2008) hasonló, szinte azonos stílusban akarta elkészíteni, de szerencsére azok örömére, akik nem lelkesednek a hörgésért és a death metal gyökerek erősítéséért, később meggondolta magát.
Az Opeth fő erénye mindig is (és most is így van) a csúcsminőségű atmoszféra megteremtésének képessége volt, amely rendre a melankolikus skandináv pátosz többnyire komor kontrasztjaiból táplálkozik. Rögtön az elején meg kell említeni, hogy a „Heritage” hangzásbeli szélességéhez nagyban hozzájárul a kiváló produkció, amelyben végig érezhető a zenekar hangmérnökének és régi barátjának, Steven Wilsonnak (Porcupine Tree) a segítsége. Wilsonnak erős hatása volt az album egyes számainak zenei szerkezetére is, bár elsősorban csupán a zenekar következő logikus evolúciós szakaszáról volt szó. Az album borítója is remekül szimbolizálja ezt az evolúciót: a zenekar tagjainak fejei egy örökzöld lombkoronában láthatók, a gyökerek pedig a pokol lángjaiba nyúlnak le, ezzel akarták megjeleníteni a death metalos múltjukat. A billentyűs, Per Wiberg feje lehullik a fáról, hiszen nem sokkal az album felvételei után elhagyta a zenekart. A fa alatti koponyák a zenekar korábbi tagjait jelképezik.
A címadó dal rövidebb, meglepően nyugodt felvezetés, bájos, mélabús zongoraaranzsmánnal. A „The Devil’s Orchard”-ban viszont, amelyet a gitárfrázisok különleges szerkezete és a pentatonikus alapú ritmus miatt keleties báj jellemez, a dolgok gyorsan ‚bonyolódnak’. Az atmoszféra folyamatosan, összhangban változik, finomabb és megint kissé agresszívebb árnyalatokon át, amiben nagy érdeme van Åkerfeldt éneknek, a Wiberg-féle Hammond-orgona suhanó rétegeinek és Axenrot összetett dobátvezetéseinek. A szerzemény közepén megbújó összetett csendélet, ahol az ütőhangszeres improvizációk uralkodnak, erős jazzes pecsétet visel, de a (korai) King Crimson hatása is jól kivehető. A szövegek Åkerfeldt megszokott hagyományában társadalomkritikai cinizmussal és a mindenfajta társadalmi érték szétesése miatti csalódottsággal telítettek.
Az „I Feel the Dark” elejét a mellotron hullámzása és egy gyengéd, pasztorális akusztikus gitárdallam jellemzi, amelyek a kiszámíthatatlan gitárfrázisokkal együtt kulcsfontosságúak a feszült, komor atmoszféra felépítésében. Valahol a közepén határozott törés jön az addigi motívumhoz képest, és a zenekar fürgén belevág a kissé agresszívebb vizekbe. Åkerfeldt eközben végig nagyon jól igazítja az éneke fekvését a fokozódó atmoszférához. A „Slither” a régimódi Hammond-orgonahasználatot leszámítva a száguldó ritmusának köszönhetően megint kicsit közelebb áll a kompaktabb, megszokottabb prog metal modorhoz, de ez a legkevésbé sem vesz el az összetettségéből, a gazdag, folyton változó atmoszféráról nem is beszélve. Ez különösen igaz a rendkívül egyszerű, de ambientális szempontból átkozottul hatásos zárlatra. A „Nepenthe” azok közé a szerzemények közé tartozik az albumon, amelyekben az Opeth legújabb evolúciós foka a régi iskolás progresszív rock irányába a leglátványosabb. A rövidebb bevezető improvizáció lassan átadja a helyét egy összetett dallamnak, jazz fusion alapú ritmusmintákkal. Az improvizációs eljárás többször megismétlődik, így a zenekar ravasz módon fokozza az egyre drámaibb atmoszférát.
A „Haxprocess”-t is az ambientális összetettség széles skálája jellemzi, elsősorban a mellotron kifinomult használatának és az összetett, fusionös ritmikai árnyalatoknak köszönhetően, amelyeket Åkerfeldt vezeklő, melodramatikus éneke fog össze. Az átmenet egy drámaibb fázisba, hullámzó szimfonikus harmóniákkal és lenyűgöző dobvariációkkal nem meglepő, de olyan finom, régi iskolás módon van kivitelezve, hogy bőven kijár érte a gratuláció. A záró részben időt hagynak egy váratlan akusztikus „szusszanásra”, amelyben a zenekar minden tagjának visszafogott fegyelmezettsége érvényesül, ami nem éppen olyan erény, amellyel a mai prog metal zenekarok többsége dicsekedhetne.
Valójában nem meglepő, hogy a „Famine” című szerzemény, amelyben többek közt fuvolahangok is elbűvölnek, az album legösszetettebb darabja, számos stílusbeli kontraszttal: a világzene hatása a vendég, a legendás, korábban a Weather Reportban játszó ütőhangszeres, Alex Acuña vezette ütőhangszeres bevezetőn át érződik, miközben a heavy metal, a régi iskolás prog rock és a jazz fusion tarka kollázsai harmonikusan épülnek egymásra. Az Opeth a gitárok és a billentyűk többdimenziós harmóniáival és a ritmikus pentatonika használatával ismét bizonyítja, hogy nagyon kedvelik a keleties alapú motívumokat. Bizonyos gitárfrázisok és effektek ismét a régi jó King Crimsont idézik, a fuvola pedig, főleg a szólóbetétek alatt, a progresszív folk rock ősatyáinak, a Jethro Tullnak a szellemét idézi meg. A közbeeső improvizációk, főleg a zongorán játszottak, kifejezetten jazzesen szólnak.
A „The Lines in My Hand”-en többek közt erősen érezhető Wilson Porcupine Tree-jének hatása, ami főleg a különféle ambientális effektek ötletes használatában mutatkozik meg. Axenrot dobjátékának változatossága kiválóan köti össze a közbeeső akusztikus részeket és a szimfonikus aranzsmánokat, miközben az ütős gitárfrázisokat a legjobb prog metal modorban játsszák, de a szokásos közhelyek nélkül. Åkerfeldt énekesként ismét rendkívül meggyőző lírai dramaturgnak bizonyul.
Kissé méltánytalan kiemelni az album csúcspontját, de ha mégis muszáj, a fődíjat mindenképp a fenomenális „Folklore” viszi el, a régi iskolás progresszív rock hiteles inkarnációja, ám az Opeth jellegzetes hangzásprizmáján keresztül. Ebben a rendkívül összetett dalban mindenre tiszta tízes jár, legyen szó az atmoszféra felépítéséről, a motívumok összhangban váltakozásáról vagy a hangsúlyos lírai mélységről. A központi motívum, amelyben a melankolikus gitárharmóniák uralkodnak, átkozottul hipnotikus. Az improvizáció ismét lenyűgöző, a legjobb fusionös modorban, a végső ambientális hatás pedig, főleg a kifejezetten melankolikus zárlatban, ahol a mellotron és a többszólamú gitárharmóniák veszik át az uralmat, egyszerűen elképesztő. A „Heritage” a „Marrow of the Earth”-szel zárul, amelyet a nyitó, címadó számhoz hasonló, zongorára épülő szólómodorban alkottak meg; a gyengéd, mélabús dallam olyan pasztorális atmoszférát emel fel, amely nosztalgiát ébreszt valamilyen rég elfeledett idő iránt, amikor a világ, nagyon leegyszerűsítve, még egyszerűbb és barátságosabb volt.
Az Opeth a „Heritage”-dzsel újabb remekművet alkotott, széles ambientális dimenziókkal, és befejezte fokozatos evolúcióját progresszív rock zenekarrá, ami kétségkívül számos új hívet szerez nekik a kifinomult, igényesebb zenei ízlésűek közül. Akár úgy dönt Åkerfeldt már a következő albumon, hogy visszatér a death metal gyökerekhez és a hörgéshez, a „Heritage”-dzsel olyan művet hozott létre, amellyel végre meghódította mindazokat a prog rock-gurmanokat, akik eddig többnyire fanyalogtak az egyre összetettebb lemezeiken, és gyanakodva néztek az egyre nyilvánvalóbb kacérkodásra a progresszív rock ősi alapjaival.
Felállás
Mikael Åkerfeldt- ének, gitár, mellotron, zongora, effektek, keverés
Fredrik Åkesson – gitár
Per Wiberg – billentyűk, zongora, mellotron
Martin Mendez – basszusgitár
Martin Axenrot – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Alex Acuna- ütőhangszerek a „Famine”-en
Björn J:son Lindh -fuvola a „Famine”-en
Steven Wilson – keverés
Produkció
Mikael Åkerfeldt
Számlista
1. Heritage
2. The Devil’s Orchard
3. I Feel the Dark
4. Slither
5. Nepenthe
6. Häxprocess
7. Famine
8. The Lines in My Hand
9. Folklore
10. Marrow of the Earth
