Előadó: InMe
Kiadó: Graphite Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 53:29
Pontszám: 1/5
Az InMe vicces történet. Illetve mégsem. Inkább zavaros. A negyedik album után is mindenbe belekezdenek, csak éppen egy világos zenei fejlődési irányt nem tudnak meghatározni. Ez pedig nagy teher lehet, mert a zenekar így arra van ítélve, hogy egész pályáján a saját identitásválságával küzdjön. Valójában nem tudja és nem is képes kibontani a saját arcát. Egy ilyen zenekar ezért végig vegyes érzéseket kelt, lelkesíteni diadalmasan csak ritkán tud, katasztrofálisan csalódást okozni viszont annál inkább.
És ha már a negyedik stúdióalbumot adja ki, és a helyzet közben mit sem változik, az még jobban fáj. Az InMe a „Herald Moth” lemezen (a két bónuszszám játékidejét is beleszámolva) egy jó órányi zenét kínál. A zenekar félreérthetetlenül bizonyítja, hogy technikailag kiválóan képzett muzsikusokról van szó. A ritmusvonalak textúrái gyakran összetettebbre sikeredtek, időnként még a ritmust is megtörik, és amikor a riffelés ráül mindezre, a dolog hangszeres szempontból néha egyenesen progresszívnek hat. A feltekert torzítású gitárfrázisok a prog metal vizei felé terelik a számokat. Ezt támasztják alá egyes középső hangszeres részek (instrumentális átvezetések) is, ahol a dinamikusan mozgalmas ritmusvonal és a riffek párbeszéde még jobban szikrázik, és még inkább előtör a felszínre.
Ez így teljesen rendben is lenne, ha a zenekar következetesen ehhez a meghatározáshoz tartaná magát. Csakhogy már az elején mindent romba dönt a remegő (vajon kinek a kedvéért?) szenvedő emo ének, ami egy reumás öregasszony nyafogó betegeskedésére emlékeztet. Ó, bárcsak. Az ének kifejezésmódja erőltetett, mesterkélt, természetlen. Gyakorlatilag ok nélkül nyivákol, az érzelmek tehát nem győznek meg. Már ha egyáltalán érzelmekről beszélünk a versszakok életre keltésekor. Ez az ének ebben az egydimenziós sablonban olyan biztos pont, amelytől a füled egy pillanat alatt betelik. Innentől kezdve a saját ötlettelenségében és a helyzetekben, amelyekbe belekeveredik, és amelyeket irtó rosszul old meg, már csak az idegeidet tudja tépni.
Ez a tompa sírás, amelyet valamiféle vibráló „stereo chorus” effekt is megtámogat, sokszor úgy működik, mint egy tényező, amely a frázisokra diszszonancia-érzetet fektet. Nem hamisságot, hanem szándékos elhangolást, és innen jön az érzés, hogy az InMe időnként „a hangok közötti hangokban” tapogatózik. Mivel a motívumokban kevés a kompaktság és a kifejezésbeli határozottság, és az InMe a hallgatóra zúdítja mindennek a krémjét, „ami éppen a keze ügyébe kerül”, ez az énekelv a zenének a töredezettség attribútumát adja, vagyis olyan tényező, amely meglazítja a számokat, és elvesz belőlük a tömörségből. A legabszurdabb az egészben, hogy például a Single Of The Weak megmutatja, hová juthatna a zenekar, ha követné az abban kijelölt irányt: az emo pop rock végső meghatározásához. Ez a szám megvan benne a kívánt tömörséggel, van egy dallamosan fülbemászó, kidolgozott refrénje, amely végre egy pillanatra le tudja kötni a figyelmet az albumon. Csakhogy ez a lemez egyik kevés ilyen pillanata. Az alkalmi „screamo” betétek még egy kis „core”-ízt is hoznak, de csak díszletül szolgálnak, a számok alapformájának felpezsdítésére (Ferocity In Desire).
Az InMe brit zenekar, és tükre a jelenlegi, már húsz éve tartó brit sötétben tapogatózásnak, ami azt illeti, hogyan viszonyulnak a Brit-szigetek új generációi a „rock” fogalmához. Főleg e kifejezés egészséges megértéséhez. A trendiség terhe alatt nyögve a nagy-britanniai új zenekarok ma több kárt okoznak a színtéren, mint hasznot. A tudásukat és a tehetségüket elnyomják magukban, és a tevékenységüket pusztán a kereskedelmi sikernek rendelik alá. Valami ilyesmi érzés marad a „Herold Moth” hallgatása után is, amely egészséges megközelítéssel, a rockzene megformálásához hozzáállva sokkal több örömet szerezhetne a hallgatónak, a zenekarnak pedig hitelességet. Így viszont az album olyan, mint egy szokásos kidolgozatlan vacak, ami az anyagi haszon iránti igény és a zenekar technikailag csiszolt tagjai zenei képességeinek „show off”-ja (nagyrészt tudatos eltitkolása) között ingadozik.
Az album legalább 20 perccel hosszabb a kelleténél. A számok a töredezettség érzése ellenére is egyfrekvenciás, önismétlő benyomást hagynak maguk után, amely elveszíti a csatát a kritikus zenei tömeg általános megnyerése ellen. Remélem, tévedek, de az érzések ritkán csalnak. Úgyhogy egy egyszerű tanács: kezeket le az InMe-ről! Jan Plestenjak náluk az igazi isten! Ti pedig, akik a legvigasztalhatatlanabbak vagytok, és időt szántok ennek a zenekarnak a zenéjére, számítsatok rá, hogy az ének a fő szita, amely szétválasztja azokat, akik szeretik, és azokat, akik gyűlölik az InMe jelenségét.
Felállás
Dave McPherson — vokal, kitara
Ben Konstantinovic — kitara
Greg McPherson — bas kitara
Simon Taylor — bobni, tolkala
Produkció
Ewan Davies
Számlista
1. You Won’t Hear from Me Again (4:56)
2. Belief Revival (3:49)
3. Nova Armada (4:09)
4. All Terrain Vehicle (3:46)
5. Captain Killjoy (4:22)
6. The Art of Moderation (4:48)
7. Single of the Weak (3:46)
8. Ferocity in Desire (3:54)
9. Happy to Disappoint You (5:01)
10. I Will Honour You (4:36)
11. A Mouthful of Loose Teeth (4:40)
12. Master Storm (5:41)
13. Love’s Heartless Jest (3:33)*
14. Secret Tragic Fiction (4:19)*
*…bónuszszámok
