A Sonata Arctica végre odatalált Grácba! (2010)

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Seifenfabrik / Grác / Ausztria
A koncert dátuma: 2010. 02. 05.
Látogatók száma: 250
Jegyár: 28,00€

A Sonata Arctica adósa maradt a rajongóknak, miután négy időpontot kellett lemondania Tony Kakko énekes novemberi betegsége miatt, amelyet az európai turné közben szedett össze. A begyulladt torok többek között a Grácba tervezett, 2009. 11. 18-i koncertet is elvitte, a Sonata Arctica viszont megígérte, hogy nem hagyja cserben a rajongókat, és a világ körüli kóborlás végére odabiggyesztett még négy pótdátumot. Grác pedig végre megkapta őket. Vicces, hogy erről az időpontról már az előző évben jócskán alkudoztak. Eredetileg Zágrábban lett volna a koncert, onnan Maribor lett belőle, a végén meg még 50 kilométerrel északabbra tolták. Szóval Grác. Mi újság Grácban? Koncertszempontból megint élénkebb, mint egy évvel ezelőtt. Míg a rock- és metaltevékenység a népszerű Orpheumban lassan, de biztosan haldoklik, a város keleti felén (a vásárközpont, a Messehalle közelében, ahol néhányatok talán még réges-régen, 2005. 05. 31-én látta az Iron Maident) új csarnokot nyitottak. Egy egykori szappangyárban. Vagyis a Seifenfabrik! A csarnok kiváló. Hosszúkás, ami megfelelő szigetelés mellett remek hangzást tesz lehetővé. Hasonló trükk, mint a müncheni Tonhalle, a salzburgi Gusswerk vagy a szintén müncheni, hírhedt Zenith halle esetében. Végre Grác is büszkélkedhet egy olyan hellyel, ahol közepes méretű rock- és metalkoncerteket lehet szervezni anélkül, hogy zavarnák a közeli lakókat vagy a kórház működését, ahogy az az Orpheumnál történt. Kb. 1500 embert zsúfolnak be ide. Sajnos azon a napon, amikor a Sonata Arctica fellépett, a várakozásoknak megfelelően nem sokan voltak. Ha a mariborski Štuk alig két évvel ezelőtt repedésig tele volt, amikor a Sonata Arctica Szlovéniában járt, és ha tavaly novemberben a milánói PalaSharp tömeges eufóriáján ámuldoztunk (RockLine beszámoló ITT), úgy tűnik, az osztrák közönség nem sokat tesz fel a finn gyártású power metal mai dobására.

Mindegy. A Sonata Arctica visszatért, hogy beváltsa az ígéretét, teljesítse a kötelezettségét, törlesszen az adósságából. A novemberi turnén a holland Delain és a finn honfitárs Winterborn kísérte a zenekart. Most Delain nélkül érkeztek Grácba, így a Winterbornnak több játékidő jutott. Egész 45 perc. Igazán szép egy előzenekarnak. És a Sonata Arctica számára is jó hír, hiszen a Delain 2009. 11. 25-én Milánóban majdnem lenyomta őket. Nos, nyolc óra után kicsivel a Winterborn lép színpadra. A szextett ezúttal nem mondott sok újat a milánói koncerten szerzett tapasztalatokhoz képest. Az érzés viszont más volt: intimebb. Gyakorlatilag mindössze néhány méterre állhattál a színpadtól, egészen közel a zenekarhoz, és ennek tényleg megvolt a maga bája. A Winterborn lazán, elszántan élt a rendelkezésére álló idővel, hogy bemutassa a zenéjét. A repertoárba mindkét stúdióalbumról beválogattak anyagot, de a hangsúly természetesen az aktuális, „Farewell To Saints” (2009) című lemezen volt – RockLine kritika ITT. Így hallhattunk többek között meneteléshez illő power metal himnuszokat, epikus fűszerezéssel, domináns és dallamában fülbemászó refrénekkel, mint a The Land Of The Free, a Black Rain, a Wildheart és a The Winter War. A zenekar erőből, magabiztosan játszott, az énekes, Teemu Koskela, nyakában Judas Priest-keresztes medállal, a végére már látványosan szenvedett a reflektorok melege alatt. A hang kissé maszatos volt, a riffek „elfojtottak”, a billentyűk is elég sokat elvesztek bennük.  A gitárszólók így nem hallatszottak igazán, egyébként viszont nagyon jó körülmények között léptek fel, és a Winterborn szorgalmasan ki is használta őket. Ígéretes zenekar, amelynek a jövőben még ki kell törnie abból a műfaji háttérből, amelyhez tartozik, és amelyben az általános, arctalan bandák tömegébe fullad.

A zenekar, amelyet Grácba a hatodik stúdióalbumuk, a „The Days Of Grays” (2009) bemutatása hozott el, nem teketóriázott. A Flag In The Ground, a tipikus power metal támadás, igazi nyitánya egy Sonata Arctica-koncertnek, abban a stílusban, amely a múltban a zenekart a power metal világtérképének nagyra becsült helyére juttatta. Finn eredetűre, hogy félreértés ne essék. A hang erősen hangos és teli volt. Tony Kakko jó formában volt énekben. A repertoár néhány igazán szép gyöngyszemet kínált, amelyek megfűszerezték a zenekar egyébként rettentően rövid fellépését. Elsősorban azzal hevítette át alaposan a kisszámú közönséget a zenekar, hogy három dalt játszott az „Ecliptica” (1999) debütről. A debüt örökzöld klasszikusait, amelyek a karrier kezdetén valóban ráirányították a figyelmet a zenekar tehetségére és potenciáljára, az első három-négy sor közönsége nagyon is kielégítően kezelte. Határozottan azok a pontok voltak, ahol a Sefienfabrik csarnok teteje alatt alaposan felforrósodott az energia. A zenekar viszont „betanult”, úgyhogy csukott szemmel is el tudja játszani a repertoárját. Gyorsan eljut a metalban ismert teljesítőképesség szélső határáig. A billentyűk és gitárok párbaja megfelelő hangegyensúlyban, remekül kiegészítik egymást a koncert során, a dalokon át, többségük a szellemi atyák, a Stratovarius öröksége. Technikailag a Sonata Arctica kemény, megbízható egység, amely előadásban nem tud hibázni. Tony Kakko karizmája leginkább a csendesebb és újabb dalokban érvényesült, mint amilyen például az As If The World Wasn’t Ending és a Juliet. Klingenberg és Viljanen pedig lehetőséget kapott, hogy a szólószámokban megmutassa magát, ahol nemcsak az iskolás drillt vonultatták fel, amelyet a neoklasszikus megközelítés diktál, hanem a pózolásból is kijutott egy jó adag.

A Sonata Arctica kissé megváltoztatott repertoárt mutatott be ahhoz képest, amit Milánóban átéltünk. Visszakerült a setlistre a remek The Cage, amely a koncert szabályos részének legvégén a magasba emelte a közönséget, előtte pedig a nem kevésbé fülbemászó klasszikus, a Black Sheep („Silence”, 2001). Ilyen setlisttel játszott a zenekar a turné idei januári japán szakaszán is. Vagyis a két záró szám, amelyekben a zenekar kifejezőereje a legerősebb, kielégítette a közönséget. És úgy tűnik, sikerült is. Hiszen senki nem fütyült ki a zenekart, amikor az a The Cage után eltűnt a színfalak mögött, mindössze egy óra és öt perc játék után.

A koncertből sok percet maga Tony Kakko lopott el, aki a szünetekben hosszú, meglehetősen túl hosszú szónoklatokba menekült. Ahogy a kolléga is szikrázóan megjegyezte, én sem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egy „stand up comedy” show-n ülök. Összeomlás. A „Reckoning Night” (2004) sikerszáma, a Don’t Say A Word után jön a várt „elnyújtás” a polkás Vodkával, és vége a bulinak. Egy jó másfél óra. Hihetetlen. A fiúk láthatóan krónikusan fáradtak, hogy az már tragikus. Ilyen erényes fiatalemberek, mégis ennyire kimerültek. Az ember azon tűnődik, honnan veszik manapság három órányi energiát a koncertjeikre a hatvanas Rush vagy Bruce Springsteen, miközben a Sonata Arctica nem hoz össze egy órát és ötven percet sem. Ha ehhez hozzávesszük a szalagról bejátszott bevezetőt és kivezetőt, a felesleges, Queen „a capella” töltelék We Will Rock You-t (ez politikailag oktalan lépés, amely a Sonata Arctica hírnevével rendelkező zenekar hitelét csak rontja), a kiszámítható Vodkát és a gitár- meg billentyűszólót, Tony „filozófiái” mellett a szünetekben tényleg csak egy marék tartalmas játék marad. Annak ellenére, hogy a repertoárt remekül színesítették a debüt dalai, a záró szakaszt pedig a Black Sheep és a The Cage, ezúttal a látogató nem távozhatott felvillanyozva a Sonata Arctica koncertjéről. Sajnos. Egy második hasonló élmény után még a felismerés is megmarad, hogy a zenekart már nem érdemes élőben, headlinerként megnézni, ami annál keserűbb. A látogatottság ezúttal csak a metalosok legfiatalabb generációját elégítette ki, azokat, akiknek a haja épphogy kinőtte a tipikus Oasis-féle bozontos frizurát. A többieknek máshol kell vigaszt keresnünk. Meg vagyok győződve róla, hogy már egy hét múlva, a Paradise Lost zágrábi koncertjén.

fotók: Martin Prezelj

Setlist

1.Intro 2. Flag In The Ground 3.Paid In Full 4.Fullmoon 5.8th Commandment 6.As If The World Wasn’t Ending 7.The Last Amazing Grays 8.Juliet 9.Billentyűs szóló 10. Gitárszóló 11.Replica 12.Black Sheep 13.The Cage —ráadás— 14.In Black and White 15.Don’t Say a Word 16.Vodka 17.Everything Fades To Gray

Képgaléria