Előadó: Rorcal
Kiadó: Calofror Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 74:00
Értékelés: 4.5/5
Heliogabalus – a napisten és a szíriai Emesa római provincia védelmezője – már John Zornt is megihlette, amikor megírta a Six Litanies for Heliogabalus című avantgárd jazzlemezt, jóval korábban pedig ezt a nevet vette fel Eligabulus római császár, Varij Avit Bazian is. A népszerűtlen különc, aki szeretetet még a kocsmákban való prostituálódással is keresett, az antik idők dekadens, elveszett lelke a pretoriánus gárda tőrdöféseitől esett el – a nagyanyja összeesküvésében. Az értékek és az erkölcs hanyatlása nem nyújt sok fényt és pozitivitást, és ez az a mély tó, amelyből ezúttal a svájci sludge / doom / avantgárd kvintett, a Rorcal merít, akik immár a második albumukkal térnek vissza. A felállás: Junior Christophe Grannet énekes, a JP Schopfer és Diogo Almeida alkotta gitárospáros, Bruno da Encarnago basszusgitáros és Ron Lahyani dobos.
Már az első hallgatás is csak kevés vigaszt kínál, és nem enged a kényelmesebb alaphangok felé menekülni. Ha vigaszt keresel, most nem fogsz találni, mert a Heliogabalus egy olyan lemez, amelyen nagyjából 70 percnyi zene ingadozik a doom spektrumától a teljesen meghatározhatatlan káosz atmoszférájáig. A szonikus fájdalmat nehéz gitárriffek láncolják meg, amelyek lassan és zsírosan tapadnak rá a sötétség és a reménytelenség monolitjára – ez pedig, ha magukat az alkotókat idézzük, „mindaz, ami egy döglött bálna belsejében maradt”. Az album érzések konglomerátuma, egyetlen számba sűrítve. Az elektronikus kiegészítők – a Kaospad, az oszcillátorok és a mini-Korgok – vastag hangpalástot adnak a lemeznek a nihilista brutalitásból, amelyben a gitárok, a monoton basszus és a lassú dobok olyan zenévé olvadnak össze, amelyben nincs gyorsaság, és nincs recept a megjegyzésre. A szövegeket sem fogod megjegyezni, azok valójában csupán az ambiensz szolgálatában állnak. A lassú, sántító ritmusok ellenére ijesztően agresszív kiadványról van szó, amely az utolsó rostjáig extrém és apokaliptikus. A Sunn-O)))) és a Neurosis, vagy a Pelican és az Isis által híressé tett szürkeség színeiben a Rorcal a végzet megtestesítője, és a post-metal elégiák iránti vonzalmának jelképe. Ez egyáltalán nem zárja ki a tetszetősséget – ha koncepcióra, nem kommersz hangzásra, sötét szövegekre és olyasmire vágysz, ami nem olcsó, és amit nem ürített ki a túlzott médiafigyelem, valamint a kamaszok általi visszaélés egy olcsó imázs alátámasztására, akkor ez neked való lemez!
Svájc mostanában az újkori európai avantgárd menedékévé vált. Erről az egzotikus európai országról az igényesebb metalhallgatók közé már a Brazen, a Forceed, a Yog és a Kehlvin is elhintette a magvakat – ezek határozottan nem olyan nevek, amelyeket számtalan pólón látnál az utcáinkon. Jól is van ez így, hiszen a zenénél állítólag magának a zenének kellene előtérben lennie, nem holmi üres imázsnak, nem igaz? Mindegy is: a Rorcal valóban kihívás a hallgatónak, de a fáradozás mindenképp megtérül, mert a jutalom tényleg zenei csúcsteljesítmény, amelynek van egy jó ötlete, korántsem állott szövege és még valami extrája, a szemek elől elrejtve. A nap elsötétült. A deviancia mezőire alkony ereszkedett. Ami marad, az állótaps és a vágy a mielőbbi folytatásra!
Felállás
Junior Christophe Grannet – ének
JP Schopfer – gitár
Diogo Almeida – gitár
Bruno da Encarnago – basszusgitár
Ron Lahyani – dob
Számlista
1. Heliogabalus
