Helyszín: Cvetličarna MediaPark / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2011. 10. 18.
Látogatók száma: 600
Szóval, a beharangozott havazás és a ljubljanai közlekedési összeomlás előestéjén megállt a Cvetličarnában a viking/harcos Heidenfest-karaván. A folk metalosok harci díszben érkezett csapata azt jött megmutatni, hogy érdemes-e még ilyen koncertekre járni, vagy a folk metal már elmondta, amit akart, és az elkövetkező években gyors hanyatlásnak indul…
A Cvetličarna előtt szép kis tömeg gyűlt össze (főleg fiatalabb közönség), meg néhány döglött állatok bőrébe bújt szerzet, akiket a szervezők „wellcome” mézsörrel leptek meg, miközben pontosan menetrend szerint színpadra lépett az izlandi Skalmold, hogy bemutassa eddigi egyetlen (koncept)albumát, a Baldurt, amely egy bátor (de van-e egyáltalán másféle?) izlandi viking – meglepetés! – Baldur történetét meséli el. A hatfős társaság, amely az alakulás előtt különböző zenekarokban edződött a szülőszigeten, egy olyan problémával küzd, amely már szinte tünete a folk-viking-battle metal színtérnek. Azok a zenekarok ugyanis, amelyek az évek során eltávolodtak a Finntroll vagy a Trollfest-féle vidám sör-folk-black metaltól, túl komolyan veszik a zenéjüket (láthatóan nem vették észre, hogy az igazi vikingek már a Valhallában vannak, ők meg a „harcos” pózaikban már csak nevetségesek…), pedig az semmi újat nem kínál. A srácok a rendelkezésükre álló fél órában határozottan lenyomták az albumuk jó felét, megráztak néhány részeg tinédzserfejet (amelyek amúgy egy metalriffekkel megtámogatott Saša Lendero-ra is megrázódtak volna), a többieket viszont a (állítólag) izlandi költői formákra épülő lassú, epikus metaljuk java részt hidegen hagyta. A fiúknak nem lehet szemükre vetni, hogy nem igyekeznek, de a viking metal újjászületésének élharcosai biztosan nem ők.
Őket a norvég mulatós Trollfest követte a színpadon, és a közönség, amely addigra gyakorlatilag megtöltötte a termet, velük együtt vetette bele magát a megvadult trollok őrült táncába, amelyet bőségesen támogatott sör és pálinka, zeneileg pedig a vidám-részeges, szaxofonnal, harmonikával és lantokkal megerősített black metal. A srácok nem veszik komolyan a zenéjüket, alapfeladatuk a közönség szórakoztatása, a koncert utáni halálra ivás, és hogy próbáljanak nem hányni (ami a ruháik állapotából ítélve valószínűleg gyakran nem sikerül). Lenyomták a meglehetősen terjedelmes diszkográfiájuk keresztmetszetét, kicsit nagyobb hangsúlyt kapott az idei lemez, az En Kvest for Den Hellige Gral, derekasan megmozgatták a népet, felvitték a hőmérsékletet a teremben, a műsor végén pedig mindannyian velük énekeltük a refrént (woof-woof-woof) a kutyusokról szóló világhírű slágerükből.
A közönség tehát felkészülhetett egy kicsit komolyabb fellépésre és hozzáállásra az orosz Arkona testvérpár részéről, akik az első másodperctől kezdve, Maša énekesnő határozott vezetésével elvezettek minket Anyácska Oroszország végtelen tájaira, és a érző szláv lelkekben felidézték a múlt dicső napjainak emlékét. Élőben (valószínűleg az énekesnő karizmája és a valóban hihetetlen hangja miatt is) lényegesen érdekesebbek és pörgősebbek, mint lemezen, így aznap este nekik volt a legtöbb nézőjük, és ők csaptak le a legnagyobb bulit is. Többet nem is kell mondani. Ha a zenekar formában van, a hangulat a helyén, a hangosítás megfelelően hangos, csak egy eredmény lehet. Az Arkona pedig kétségkívül az est csúcspontja volt.
A részeg skót kalózok, az Alestorm, akik idén adták ki a harmadik lemezüket – amely egy milliméterrel sem tér el a részeg-kalóz metal irányvonaltól –, korrekten lenyomták a műsorukat: ők „vidámak” (részegek) voltak, a közönség szintén, minden működött, bár tény, hogy a srácok már kissé egyhangúak, és a jövőben alaposan át kell gondolniuk, hogy egy fiatalosan energikus zenekar karikatúrájává válnak-e, amely jó öt éve indult világhódító útjára a metal világában, vagy hoznak valami újat a zenéjükbe, esetleg egyszerűen feloszlatják magukat („elisszák”).
A Turisas harcosai, a második hullám harcos-folk-metalosainak zászlóvivői, akiknek a korai Finntroll részeges hozzáállása valószínűleg kicsit a dicső múlt színvonala alatt tűnt (de srácok, a múlt baja pont az, hogy már elmúlt…), halálosan komolyan vették a vörös-fekete fellépésüket, amelyet már a távoli 2004-ben kijelölt és meghatározott az első albumuk címe, a „Battle Metal”, ahogy az igazi harcosokhoz illik, akik hadjáraton a nőkre rá se néznek (bár a koncert felénél is többet kitartóan figyelmen kívül hagyták azt a lányt, aki a közönség vállán, egyetlen melltartóban bulizott – igen, drágám, nem minden nő való arra, hogy igazi északi harcosok teherbe ejtsék… de lehet, hogy őket egyszerűen nem érdeklik a nők…?). Eljátszották a legnagyobb slágereiket, népszerűsítették a legutóbbi albumot, a „Stand Up And Fight”-ot, a közönség hűen követte őket menetelve, a végén felszólítottak minket, hogy nézzünk be a pólós standhoz, még kicsit felfújták magukat (a fenébe is, a győzelem fele már az, hogy megijeszted az ellenfelet), aztán levonultak a színpadról, mi meg sörözni.
Utolsóként a Finntroll támadt ránk, akik szintén nem részeg-mulatós zenekar többé: zenéjük tele van meglepetésekkel és őrült ötletekkel, és olyan szimpatikusan tudták játszani a black metalt, hogy még a legelvetemültebb sátánistának és/vagy nihilistának is megnedvesedett a szeme, és rohant a hűtőhöz egy-két-három sörért. A pályafutásuk kezdete óta gyakorlatilag az összes tagot lecserélték, így a színpadon már nem a szakállas trollok megvadult hordája áll, hanem igazi cukrocskák nedves tinilányoknak és példaképek fiatal metalosoknak, akik még csak azon gondolkodnak, hogyan tudják az évek során megszelídíteni a megalkuvást nem ismerő hozzáállásukat és a világ iránti megvetésüket. Aznap este a közönség a fellépésükre már eléggé elfáradt és megritkult, ami kár, mert megmutatták, hogyan kell élvezni a zenét, hogyan lehet bulizásra bírni az embereket, és hogyan lehet (bizonyos mértékig) még mindig komolyan venni magunkat, miközben a színpadon eszméletlenségig buliznak. Mindenesetre olyan zenekar, amelyet minden ambiciózus tinimetalosnak tövről hegyire át kellene tanulmányoznia, nem pedig elhagynia a terepet valahol az est közepén. A zenéjük még mindig billentyűkkel, harmonikával és ritmikai kiegészítőkkel megtámogatott black metal, ami megörvendezteti az embert, és végső soron ez a folk metal feladata is minden lehetséges származékában: a buli és a sör.
Ha meghúzzuk a vonalat az est alatt, elmondhatjuk, hogy a folk metal valójában a saját maga állította határok közé szorult, új rajongókat általában csak a fiatal közönség körében szerez, akiknek ez a műfaj a „hétvégi piálás” szelepe, miközben az új zenekarok nem mutatnak ötletet és akaratot arra, hogy a lerágott sémákba saját hangot vigyenek… szomorú. Valószínűleg ezért jelennek meg a világban ilyen kis fesztiválok formájában, hiszen (néhány kivételtől eltekintve) egyedül aligha tudnának elfogadható látogatottságot produkálni a koncertjeiken.
fotók: Nina Grad
Setlista
FINTROLL: Avgrunden öppnas (intro) 1.Manniskopesten 2.Kitteldags 3.Nattfödd 4.NedgÃ¥ng 5.Solsagan 6.Slaget vid blodsälv 7.Midnattens widunder 8.Under bergets rot 9.Insects Play 10.The God That Failed 11.Trollhammaren 12.Rivfader —ráadás— 13.Jaktens tid 14.SegersÃ¥ng TURISAS: 1.The March of the Varangian Guard 2.One More 3.The Great Escape 4.Stand Up and Fight 5.Sahti-Waari 6.To Holmgard and Beyond 7.Hunting Pirates 8.Rasputin 9.Battle Metal ALESTORM: 1.Back Through Time 2.Shipwrecked 3.Wenches & Mead 4.Captain Morgan’s Revenge 5.The Sunk’n Norwegian 6.Wolves of the Sea 7.Death Throes of the Terrorsquid 8.Keelhauled 9.Rumpelkombo
Képgaléria
