Előadó: Univers Zero
Kiadó: Cuneiform
Megjelenés: 1986
Értékelés: 4.8/5
Mi következhet egyáltalán egy olyan album után, mint az UZED? Az ott megmutatott tökéletesség szinte verhetetlennek tűnik. Az Univers Zero azonban meg sem próbálta megismételni, amit az előző lemezzel elértek. A Heatwave-vel ismét egészen más szférákba léptek, amelyek még mindig ismerősek, ugyanakkor mások is.
Ahogy ennél a zenekarnál már hagyomány, az UZED után megint változott a felállás. Visszatért Andy Kirk, Jean-Luc Plouvier viszont nem távozott. Így az új albumhoz egyszerre két billentyűs állt rendelkezésre. Ha belegondolsz, milyen tökéletesen tud Denis billentyűs dallamokat komponálni, és hogy most két kiváló zenészt kap hozzá, összefut a nyál a szádban. Andy Kirk nemcsak visszatért, hanem a Heatwave zenéjének nagy részéért is ő felel. Ő írta a nyitó címadó szerzeményt és az epikus The Funeral Plaint, a másik két szám pedig Daniel Denis munkája. Az egyetlen, aki távozott, a csellista volt, őt Patrick Hanappier váltotta, aki hegedűn és mélyhegedűn már az első három lemezen is játszott. Így a magasan szóló vonósok révén új hangszínnel gazdagodtak. E két új-régi tag mellett gitáron csatlakozott Michel Delory is. Vagyis a Heatwave-ről azt mondhatnánk, hogy a Ceux Du Dehors korabeli Univers Zero (Kirk és Hanappier miatt) és az UZED-korszak (az összes többi tag) keveréke. Hogyan működik ez a kombináció?
Már az első számnál hallani, hogy semmi ok az aggodalomra. A Heatwave a Presage egyfajta folytatása. Rendkívül összpontosított darab, felesleges kitérők nélkül. Minden részletesen felépített és rendezett, mégis marad benne elég atmoszféra. Itt váltakoznak a csendes, lassabb és a gyors, hangosabb részek, ahol a gitár is párszor megszólal.
Következik az egyszerűbb Chinavox, amelyet Daniel Denis szerzett. Bár csak néhány dallamra épül, ezek annyira kidolgozottak, a dal során annyira részletezettek és kiegészítettek, hogy a végére egyáltalán nem tűnik egyszerűnek. Nagyon emlékeztet a Ceux du Dehors lemezen szereplő La Corne du Bois des Pendusre.
A nagy finálé előtt még ott a Bruit dans Les Murs. Ez megint egyszerűbb darab, de olyan fokozatosan és drámaian bontakozik ki, hogy pár perccel a vége előtt kivételes csúcspont érkezik. Az utolsó pár percben a hangulat lecsendesedik, és már csak a dobhártyánkat és józan eszünket célzó záró támadásra várhatsz.
A végére pedig a legjobb – a monumentális, epikus The Funeral Plain. A szám szerzője, Andy Kirk szerint a dal mindazokról a szorongásokról szól, amelyek végül az önismerethez vezetnek. És valóban ilyennek hat. A zenében érezni a kínt és a szenvedést, de mindezek mellett mégis ott a felszabadulás érzése is. Lassan indul zongorával és szintetizátorral. Idővel csatlakoznak a többi hangszerek, és amikor a gitár a leghangosabban sikolt fel, tanúi vagyunk az első csúcspontnak. De hamar vége is, mert a zene megint teljesen lelassul. Csak valami aprítás-szerű hang hallatszik, és már sejteni lehet, hogy valami fenséges következik. És valóban: amikor belépnek a vonósok és a fúvósok, a kompozíció ismét lélegzethez jut, és nincs visszaút. Olyan, mint egy megállíthatatlan érzelmi vonat, amely egyre csak erősödik. Mire a gitár is bekapcsol, a levegő már annyira feszült, hogy nincs kiút. A végéig fantasztikus a zene, és nem is érted, hová lett a húsz perc. A The Funeral Plain nem a legnehezebb kompozíciók közé tartozik, de drámaiságával és a feszültség fokozásával nincs szüksége másra. A túlzott technikásság csak elrontaná azt a hangulatot, amelyet csak az Univers Zero tud megteremteni.
Zeneileg az album a lehető legmagasabb szinten szól. A két billentyűst a végletekig kihasználták, jelenlétük végig érezhető. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a szintetizátorok, amelyek az egész albumot elárasztják. A nyolcvanas években gyakran gond volt a billentyűk effektjeivel, de az Univers Zeróval ez soha nem jelentett korlátot. Mindig megtalálták a legmegfelelőbb hangzásokat, amelyek megidézik azt a bizonyos hangulatot. A szintetizátor mellett itt a zongora is, amely szerves dimenziót ad a zenének, és az első három album régebbi, kamarazenei korszakát idézi. Mivel újra állandó gitárosuk lett, Roger Trigaux távozása óta a Heatwave-en érezni először rockosabb megközelítést. Delory párszor igencsak odacsap a húroknak. Az Univers Zero ugyan mindig is dinamikus és töltéssel teli volt, de ennyire rockosan még sosem szólt. Még mindig tudnak kamaraiak lenni, de itt a rockos oldal is hangsúlyosabb. Sokat jelent nekem a hegedű és a mélyhegedű, amelyek, ahogy már mondtam, egy plusz dimenziót adnak. Patrick Hanappier remekül megteremti azt a borzongató hangulatot, amely ennél a zenekarnál rendkívül fontos. Először hallhatjuk a magasan szóló vonósok és a klarinét, illetve a szaxofon párosítását is. A Ceux Du Dehors lemezen a hegedű (illetve mélyhegedű) és a fagott (illetve oboa) tandemjét hallottuk, az UZED-en pedig a csellóét és a szaxofonét (meg a klarinétét). Ez a szólóhangszer-keverék is nagyon meggyőzően működik, hiszen Descheemaeker és Hanappier magabiztosan egészítik ki egymást. A basszus nem annyira hangsúlyos, mint az UZED-en, de látszik, hogy Christian Genet kiváló basszusgitáros és méltó utódja a legendás Guy Segersnek. Daniel Denis a dobok mögött úgy remekel, ahogy még soha. Olyan, mint egy dzsesszdobos. Nála szinte nincs két egyforma módon eljátszott szakasz, annyi variáció áll rendelkezésére, hogy az hihetetlen. Nem csak ritmust ad, hanem ő az, aki folyamatosan szólózik a dobokon, még ha szólói nagyon finomak és olykor nem is feltűnőek. Ebből is látszik, hogy ő az igazi vezér.
Az Univers Zeróval az effektek is különleges jelentőséget kapnak, miközben sok zenekarnál puszta dísznek számítanak. Lehet, hogy valakinek zavaróak és feleslegesek, de nekem egyedülálló metaforikus képeket idéznek. Például az aprítás, amely a The Funeral Plainben hallható, számomra az élet valamiféle lerombolását szimbolizálja, ami egy új tudatossághoz vezet.
Egy olyan album után, mint az UZED, az Univers Zero visszalépést is tehetett volna, és súlyos csalódás következett volna, de az urak akkoriban hajtottak, semmi sem állíthatta meg őket. Olyan albumot vettek fel, amely jócskán eltér az UZED-től és az összes korábbi lemeztől, ugyanakkor megőriztek néhány olyan elemet, amelyet sehol máshol nem hallhatsz. A sötétség, a harag és a kivételes intenzitás – mindez erősen jelen van. Szinte minden alkalommal, amikor hallgatom az albumot, összeszorul a gyomrom. A zene egyszerűen olyan hatalmas és esztétikus. Talán nem ez a legösszetettebb albumuk, de a feszültségfokozás szempontjából nálam kétségkívül a legizgalmasabb. Nem olyan rendezett végig, mint az UZED, de a drámai kibontakozások és csúcspontok annyira kiválóak, hogy szinte minden hallgatáskor végigfut a hátamon a hideg.
Az UZED mégiscsak a kedvencem, de a Heatwave nem marad le sokat. A többség a Heresie vagy a Ceux du Dehors mellett esküszik, de az UZED óta az Univers Zero még összpontosabbá vált, anélkül hogy a borzongatásából akár egy cseppet is elvesztett volna. Ez az a zenekar, amelyet Salvador Dalí zenei megfelelőjének nevezhetnénk, mert olyan képeket és elképzeléseket tud a hallgató fejébe ültetni, mint senki más, a Heatwave-en pedig ez a szürreális érzés a legszembetűnőbb. Zenéjük olykor valóban úgy hat, mintha valamilyen másik dimenzióba illene, ahol a világ fejtetőre áll. Félelmetes, mégis szép, régies és egyszerre fantáziadús.
Felállás
Michel Delory: gitár
Daniel Denis: dobok, ütőhangszerek, ének
Dirk Descheemaeker: klarinét, basszusklarinét, szoprán szaxofon
Christian Genet: basszusgitár
Patrick Hanappier: hegedű, mélyhegedű
Andy Kirk: zongora, szintetizátor, ének
Jean-Luc Plouvier: zongora, szintetizátor, ének
Produkció
Univers Zero
Számlista
1. Heatwave 8:34
2. Chinavox 4:49
3. Bruit dans les murs 8:25
4. The Funeral Plain 20:24
Az album hossza: 42:12
