Szerző: Jernej Vene
Helyszín: Villa Manin / Codroipo (Udine) / Olaszország
A koncert dátuma: 2008. 06. 09.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 30,00€
Valahányszor megérik a helyzet (értsd: valahol a közelünkben lép fel), bűn kihagyni Joe Satriani gitárművész koncertjét. Ezúttal a Professor Sathcafunkilus And The Musterion Of Rock című új lemezt népszerűsítő turné keretében játszott az olaszországi Udine mellett. A friuli égen nem látszott említésre méltó felhő, a tiszta idő pedig jó hatással volt a koncertre igyekvők kedélyére. Belőlük – Aleš fotós-sofőrünk értesülései szerint – jóval kevesebb volt, mint néhány nappal korábban Mark Knopfler koncertjén. Különbségeket és párhuzamokat persze nem fogok keresni, hiszen világos, hogy a két úriember merőben más zenei vizeken evez. Páran közvetlenül a hatalmas zöld terület bejárata előtt, egy helyi osteriában falatoztak és ittak friuli finomságokat. Mi pedig örömmel futottunk össze néhány szlovénnal is, érthető módon főleg a tengermellékről.
A Villa Manin a gyönyörű friuli falucskában, Passarianóban áll, és az utolsó velencei dózse, Ludovico Manin otthona volt. A pompás épület és a hozzá tartozó gazdasági udvar kivételes közeget teremt a nyári koncertekhez. A villában ma kortárs művészeti múzeum működik, a művészetnek egy ágát pedig most az olasz gyökerű amerikai gitárvirtuóz műsorában is hallhattuk.
Joe Satriani fittyet hány minden „modern” zenei parancsolatnak. A hétköznapi fülnek igencsak megterhelő zenét ír és játszik, tele hihetetlen hangkombinációkkal és helyenként rendkívül kacifántos ritmikai megoldásokkal. Már a nyolcvanas évek közepén biztos helyet szerzett magának a gitárosok világában, hiszen újradefiniálta a gitárt mint az instrumentális zene ismertetőjegyét. Előtte Clapton, Hendrix, Beck, Page, Van Halen és Lukather jött, utána Vai, Malmsteen, Gilbert, MacAlpine és egy csomó más név. Ez utóbbiak sokat köszönhetnek Satrianinak, aki egyengette az útjukat. Joe Satriani erre a turnéra régi munkatársait, Jeff Campitelli dobost és Galen Henson ritmusgitárost hozta magával, a basszusgitárt pedig pályája kezdetének társa, a márciusi ljubljanai ismerős, Stuart Hamm kezelte. A kvartett remekül elboldogult a nagyszínpadon. A teljes sötétedésre várakozás sem fárasztotta a közönséget. A buli tíz előtt húsz perccel kezdődött. Satriani csapata merészen és tömören csapott le az új lemez I Just Wanna rock című dalával. Félig vokális szerzemény, amelyben Satriani bőven él a beszédemulátorral, a közönség pedig a nagy LED-kijelzőn olvassa a refrént, és próbálja is hozzáénekelni a számhoz. Szándékosan írom, hogy próbálja, mert a többségnek nem igazán sikerült. A dal riffekben sokat köszönhet holmi AC/DC-féle hangzásnak, de Satriani nagyon kifinomultan használta fel ezt az ízt, megfűszerezte egy kis talk boxszal, és rögtön meggyőzött minket. Következett az új, nagyon ütős Overdriver, majd az est első meglepetése a Satch Boogie képében. A legendás témát hatékonyan megolajozták, meglepő volt, hogy rögtön a műsor elejére került, hiszen Joe szinte mindig a koncertek csúcspontjára vagy a végére tartogatta. Utána így mutatkozott be: „Io sono Giuseppe Satriani (Én vagyok Giuseppe Satriani)”. A hurrázó taps még el sem ült, amikor az urak belecsaptak az Ice 9 klasszikusába (Surfing with the alien – 1987). A staccatóktól és a gitárnyakon végigszáguldó, szédítően gyors mozdulatoktól hemzsegő dal ismét a Satriani-féle megközelítés mintapéldája volt a rockgitár kifejezőerejének jelenségéhez. Jött a misztikus Musterion, kromatikus legatókból és enyhe keleties hangulatból épített mestermű. Satriani utolsó (Professor Sathcafunkilus And The Musterion Of Rock) és az azt megelőző (Super Colossal) lemeze barátságos refréneket hozott a szerzeményeibe, amelyekre könnyen szöveget lehetne írni, de jobb, hogy olyanok, amilyenek. Joe tudja, hogy a legerősebb fegyvere a gitár, amelyet tökélyre fejlesztett. Nehéz megmondani, mit találhatna még ki, mert úgy tűnik, minden lehetséges trükköt felfedezett, és minden hangot ki tud csalni a hangszerből, amit csak elképzel. Satriani mögött hosszú, kemény munka áll: olyan ember, aki már otthon felkészül a turnéra, mielőtt még a zenekarral próbálna. Esténként végigjátssza a teljes koncertprogramot úgy, ahogy majd a színpadon is lesz. És nem is egyszer. Lehet, hogy valaki szerint emiatt robotszerű a játéka, engem viszont újra és újra lenyűgöz az elkötelezettség és az eksztázis, amelybe játék közben beleesik. A dalok között nem fukarkodott a bókokkal a zenekar és a közönség felé. Galen Henson ritmusgitáros szilárd támaszt nyújtott a koncert teljes dallamos részének, Stu Hamm basszusa természetesen egyedülálló, Campitelli pedig hihetetlenül pontos, az ütések tengeréből valószínűleg egyetlen egyet sem ütött túl sokat vagy túl keveset. A varázslatos Flying In A Blue Dream átmelegítette a régebbi rajongókat, Satriani pedig a koncert fókuszát az aktuális lemezre terelte. Minden turnéját természetesen új számokkal bővíti, de idén ebből volt a legtöbb. Ebben mindig megoszlanak a vélemények, én viszont a bevált és az új dalok egészséges arányát vallom. Lehet, hogy Joe tényleg eljátszott eggyel több újat a kelleténél, de legalább megmutatta, hogy kifogyhatatlan az ihletforrása. Ebbe a csomagba tartozott a remekül előadott Ghosts, az Out Of The Sunrise és a Revelation. Ezt követte a filmszerű One Big Rush, kifejezetten ihletett szólóval. Újabb meglepetés volt a Time Machine (1993) címadó dalának újjáélesztése, amelyet a koncerteken már rég nem játszott. Ezúttal epikus dimenziókat kapott, mert Campitelli és Hamm is rövid szólórészt kapott benne. Utóbbi egy önálló szólóbetéttel is elkápráztatta a jelenlévőket, amelyben mesteri tudásról és a basszusgitár hatalmas ismeretéről tett tanúbizonyságot. Egy egybefüggő összeállításban fűzött össze néhány témát a szólólemezeiről, természetesen nem maradhatott el a kötelező country sem, és kihasználta az aktuális labdarúgó-bajnokságot is, a bajnokságra az Ole, Ole, Ole We Are The Champions (The Fans – 1986) témával emlékezett. A rendes műsor csúcspontja kétségkívül a két átélt ballada, a Cryin’ és az Always With Me, Always With You volt, ahol Satriani megmutatta, milyen érzékeny és dinamikailag finom funkciót tölt be a gitár a csendesebb dalokban. A tüskés, kozmikus Surfing With The Alien után rövid szünet következett. A zenekar az egész koncerten kiemelkedő teljesítményt nyújtott, Satriani pedig néhány dalt minden alkalommal újraaranzsál a befejezésben, így a hallgatót folyamatosan feszültségben tartja. A ráadásban a közönség bevonásáról a Crowd Chant (Super Colossal, 2006) gondoskodott, amelyben a szólóit kergettük, és legjobb tudásunk szerint utánoztuk őket. Satriani hamar túl gyors lett, a Summer song pedig logikus lezárása volt a több mint kétórás koncertnek. Maximális pontszámot érdemelt az előadás, a hangzás, a fényparkk és az animációs panel, amelyen az egész koncert alatt pörögtek a képek. Végre legalább a közelünkben olyan színpad állt rendelkezésére, amely méltó a nagyságához. Köszönetet kell mondanunk valakinek vagy valaminek, hogy léteznek olyan jótevők, mint Joe Satriani, akik önzetlenül adják magukat azért, hogy kiszabaduljunk a sötét hétköznapokból. Hogy mikor és hol lesz újra karnyújtásnyira tőletek a varázslat, azt megtaláljátok a neten.
Ui.: Giuseppe pont olyan tornacipőt viselt, mint amilyen az utolsó lemez borítóján látható.
Setlist
I Just Wanna Rock
Overdriver
Satch Boogie
Ice 9
Musterion
Flying In A Blue Dream
Ghosts
Out Of The Sunrise
Revelation
One Big Rush
Diddle -Y A -Doo – Dat
Time Machine
Basszusszóló – Stuart Hamm
Andalusia
Cryin’
Always with Me, Always With You
Surfing With The Alien
ráadás
Crowd Chant
Summer Song
Képgaléria
