Szerző: Rok Klemše
Előadó: Metallica
Kiadó: Blackened Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 76:89
Értékelés: 3/5
Nem lehet tagadni, hogy kevés zenekar gyakorolt akkora, szinte megalomán hatást, mint a Metallica. A nagy többségnek, e sorok írójával együtt, éppen a Metallica volt az első ablak a metal világába. Bár ezek az ablakok idővel elég koszossá váltak, és már nem engedik át jól a fényt, a Metallica a jól ismert melléfogások ellenére is örökre mélyen beleég a heavy metal DNS-ébe. A magukét réges-rég elérték és elmondták, simán megélhetnének a régi babérokból, teljesen lemondhatnának az új dalok írásáról, a koncerteken pedig csak a kultikus első négy-öt stúdiólemez számait játszhatnák.
De a Metallica nem adja fel, és bár a legutóbbi stúdiólemez, a Death Magnetic óta jó nyolc év telt el, és kérdés volt, megérjük-e egyáltalán az újat, az öregfiúk rögtön egy dupla albummal, a Hardwired… to Self-Destruct-tal térnek vissza. A zenekar első jó húzása már a legelején hallatszik. A Death Magnetic kétségbeejtően lapos, műanyag hangzása Rick Rubin keze alól a múlté, Fieldman víziója (Hetfield és Ulrich közreműködésével) a Metallicáról 2016-ban ismét húsosabb, crunchy hangzás, ami leginkább valamiféle modern … And Justice For All-ra hasonlít. Az album első pillanataiból az is kiderül, hogy a fiúk újra a thrash gyökereikre hallgattak, hiszen ilyen tüzesen, mint a nyitó Hardwired-ben, a Metallica évek óta nem szólt. A gyerekes szöveg ellenére a Hardwired thrashes tempójával és fülbemászó refrénjével nagyon ígéretes kezdés, és a Metallica láthatóan újra elkötelezte magát a „thrashy”, heavy zene játszása mellett. Az Atlas, Rise! megerősíti azt a tételt, hogy a Metallica újra metalt is hallgat: az album egyik legjobb száma nyilvánvaló főhajtás az Iron Maiden gitárharmóniái és „chord progressionjei” előtt, kiemelkedő benne a zsíros Hetfield-riffelés és a gyönyörű dallamos kifutás Hammett amúgy elég átlagos szólójából. A több mint ígéretes kezdés után a középtempós Now That We’re Dead lassít, ami nem túl ihletett riffjeivel és a Load/Reload-korszakot idéző Hetfield-vokállal nem marad meg hosszú távon az emlékezetben. A Moth Into Flame ismét rálép a gázpedálra, és mozgalmasságával, dinamikájával mindenképp az album jobb pillanatai közé tartozik, a Dream No More viszont kétségkívül az első lemez legunalmasabb pontjaként ragad meg. Ebben a Metallica újra eszébe idézi Cthulhut, és a „great old one” istenséget először érinti tematikusan a Master of Puppets lemezen szereplő The Thing That Should Not Be óta, csak sokkal, de sokkal kevésbé hatásosan. A dal menetelő riffjei ugyan megpróbálnak belehelyezkedni Lovecraft teremtményének földöntúli fenségébe, de a vontatottan elnyújtott versszakok és a reménytelenül unalmas riffek még az első csápjáig sem érnek el Cthulhunak. Szerencsére az első lemez végének ízét viszonylag sikeresen helyrehozza a Halo On Fire, az első szám teljesen tiszta gitár- és énekvonalakkal. Az új Fade To Black ugyan nem sikerült nekik, de Hetfield a nagyszerűen megoldott vokáljaival gond nélkül magára vonja a figyelmet. Az első 37 perc után a lelkesedés talán túlzás, de ilyen bólogatós helyesléssel a Metallicát évek óta nem fogadtuk.
Sajnos az album első felének jó benyomását nagyrészt elrontja a második lemez, ami úgy húzódik, mint egy unalmas hétfő. A Confusion egy újabb kísérlet a (háború)ellenes eposzra, de messze van az One zsenialitásától, mert csak unalmas riffet riff után sorol, a ManUNkind-ban is az egyetlen érdekes pillanat Trujillo basszusbevezetője, amelyet Burton emlékének ajánlott, miközben a szám zömét Hetfield idegesítő ordítása színezi. A Here Comes Revenge atmoszférikusan sötétebb hangulatú szerzemény, de nem éppen megrázó, hasonlóképpen a Am I Savage? groove-riffjeivel és dallamos vokáljával visszatérés a Load/Reload-korszak legrosszabb pillanataihoz. Túl hosszú és kétségbeejtően unalmas a Lemmynek szóló tisztelgés is, a Murder One, amelynek szövege ügyesen van összeszőve Motörhead-dalcímekből, de ez minden, ami érdekes benne. A messze legjobbat viszont a Metallica a legvégére tartogatja, és a Damage Inc./Dyers Eve módján meglep, váratlanul odacsap egy igazi thrash-zúzdával, a Spit Out the Bone-nal, bizonyítva, hogy még mindig képes igazi energiabombára, ha éppen úgy akarja.
A fenti sorokból könnyen kiolvasható, hogy az új album központi alakja és igáslova kizárólag James Hetfield. A riffelése ismét gyilkosan pontos, a gitárhangzása pedig masszív. Igaz, hogy a riffeket helyenként többől is felépíthette volna egyetlen hangnál, de láthatóan az ő riffgyára sem kimeríthetetlen forrás. Ezt viszont azzal váltja meg, hogy az elmúlt legalább húsz év legjobb énekteljesítményét nyújtja, amit talán a Spit Out the Bone bizonyít a legszebben, amelyben a thrash-vadállat ismét kimutatja a fogát. A Hardwired-nél a szerzői gyeplőt teljesen Hetfield és Ulrich vette át, ami a Metallicánál a mostani hallottak alapján valószínűleg az egyetlen értelmes megoldás. Bár Ulrich a dobok mögött elég lustán, ismétlődően és teljesen ihlettelenül szól (ráadásul a dobok hangzása tényleg gyatra), szerzőként legalább az oroszlánrészt vállalta. Trujillo és Hammett eléggé háttérben marad, de főleg az utóbbinak ez talán kifejezetten jól jön. Hammett minimális hozzájárulása csupán rögtönzött, semmi izgalmas, semmi emlékezetes szóló, és talán még jó is, hogy Kirk soha nem találta meg az elveszett telefonját a 250 ötlettel az új albumhoz.
Mint mindig, a Hardwired is két pólusra osztja a Metallica hallgatóságát. Egyesek az újra visszatérésüket ünneplik, mások fintorognak az új albumon. Mint mindig, az igazság valahol középen van, ezért az értékelés is ilyen középső. A Hardwired-en erősen és jól hallatszik a zenekar vágya, hogy jó terméket hozzon létre, a jelenlegi legjobb képességeihez mérten. Helyenként ez a négyesnek sikerült is; a Hardwired, az Atlas, Rise!, a Moth Into Flame és a Spit Out the Bone számokhoz öröm újra és újra visszatérni. De aztán itt van az album zöme, ami túl hosszú és elnyújtott. Az egy órás és negyedórás albumon ugyanis mindössze 12 (!) szám van, és emiatt a legtöbbjük az önkorrekció hiányától szenved. Alig van olyan szám, amely öt perc után ne érte volna el a csúcspontját, mégis húztak rajta még egy-két percet. A Metallicának komolyan mélyebbre kellene vágnia a húsba, mielőtt mindent az albumra pakol, ami az eszébe jut. A Hardwired… to Self-Destruct távol van az ideálistól, de vele a görbe ismét kissé felfelé fordult. Ha az új albumra nem kell majd megint közel egy évtizedet várni, és a Metallica az új album energiájából kihozza a legjobbat, talán szép meglepetést remélhetünk tőlük a jövőben.
Felállás
James Hetfield – ének, gitár
Lars Ulrich – dob
Kirk Hammett – gitár
Robert Trujillo – basszusgitár
Produkció
Greg Fidelman, James Hetfield, Lars Ulrich
Számlista
CD1:
1. Hardwired
2. Atlas, Rise!
3. Now That We’re Dead
4. Moth Into Flame
5. Dream No More
6. Halo On Fire
CD2:
1. Confusion
2. ManUNkind
3. Here Comes Revenge
4. Am I Savage?
5. Murder One
6. Spit Out the Bone
