Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Arena, Bécs, Ausztria
A koncert dátuma: 2014. 12. 12.
Látogatók száma: 150
Bár megrögzött metalos vagyok, az idei év kedvenc lemezei közé a norvég hard rockerek, az Audrey Horne „nemmetálos” albumát, a Pure Heavyt sorolom. Miért? Elég egyszer meghallgatni, de azért: bombasztikus refrének, amelyek egy pillanat alatt levesznek a lábadról, a banda minden tagjának remek hangszeres tudása, az Ice Dale/Thomas Tofthagen gitárospáros ördöngösségei és az a pozitív energia, amely úgy sugárzik az Audrey Horne-ból, mint Csernobilból a sugárzás. A norvégiai Bergenből származó ötös – a város egyébként elsősorban a black metal mekkájaként ismert – épp európai turnén mutatta be a Pure Heavyt, a nekünk legközelebbi állomás pedig a decemberi Bécs volt, ahová ők nyári lazaságot hoztak. Az Audrey Horne-nal a már ismert Pet the Preacher és a teljesen ismeretlen 77 lépett fel.
A három zenekar mindegyike más-más rockvizekre vitt minket el: az első, a dán Pet the Preacher a koszos stoner vizeire, kötelező Black Sabbath-hatásokkal és bluesos szólókkal együtt. A bandát Szlovéniában már ismerik, hiszen tavaly felléptek a Metaldays-en, de akkor nem igazán jött ki a lényegük. Ezúttal másként alakult: a stoner a sötét, garázshangulatú (ha füstös, még jobb) környezetben működik a legjobban, és az Arena kistermében a trió sikeresen felmelegítette az első néhány fejet, amely a decemberi hideg elől a terembe menekült. A Pet the Preacher idén adta ki új albumát, The Cave & The Sunlight címmel, és a valamivel több mint félórás fellépés oroszlánrészét ennek bemutatására szánta; a közönség szinkronban, lassan bólogatott rá. Az Orange erősítők jelezték, hogy zsíros groove vár ránk: egyszerű riffelés, torzított basszus, egyszerű, de ütős dob – és a Pet the Preacher pontosan ezt nyújtotta. Christian Hede Madsen bódult, repedt hangja és a jól összeszokott trió jam-szerű kirándulásai feltették az i-re a pontot a stoner-pocsolya bugyborékolásán, a torok pedig egy pohárka házi főzésű moonshine után sóvárgott.
A biztató kezdést kissé megtörte a spanyol 77, akiknek Bécsben láthatóan elég erős a rajongótáboruk: a terem szépen megtelt, a közönség lázasan követte az még lázasabb spanyolokat. Idáig rendben is volna, a kivitelezés magas színvonalú volt, a banda energiája kivételes, az összhang remek, a hang szintén, de valamiféle eredeti, saját hangvételből egyetlen versszak, egyetlen riff, egyetlen refrén sem hallatszik. Itt van nekünk az Airborne, tényleg kell még egy másolat az AC/DC-féle rockdinoszauruszokról? A zenekar neve, az ’77-es évszám az AC/DC kultikus Let There Be Rock lemezének megjelenési évére utal, és a spanyolok sajnos csak a legendás ausztrálok Bon Scott-korszakának halovány, jellegtelen „copy-paste” változata. Mégpedig olyan dalcímekkel együtt, mint a Maximum Rock and Roll, a Down and Dirty és a Less Talk (Let’s Rock). A 77 tehát a klasszikus hard rock közhelyek egész tárházával szolgált: reszelős ének, csoportos refrének, pózoló, szexualitással telített szólózás. Szép, de teljesen lélek nélküli.
Ami viszont a norvég hard ‘n’ heavy királyokra, az Audrey Horne-ra egyáltalán nem igaz – róluk például még az amerikai média is azt írja, hogy a legjobb amerikai rockbanda Norvégiából jön. A zenekarban az a lenyűgöző, hogy tagjainak többsége az extrém metal vizeiről érkezik, mégis heavy metal elemekkel megbolondított hard rockjuk túlszárnyalja a legtöbb olyan bandát, amely csak ebben a műfajban otthon van. Az Audrey Horne idén szeptemberben adta ki jól fogadott Pure Heavy lemezét, amely úgy gázol át rajtad, mint King Christine-je, a címadó kislemez pedig a rettentően fülbemászó Out of the City lett, amelyet egy mókás videoklip koronáz meg, melyben a fiúk muppetekként mutatkoznak be. Ennek megfelelően az Audrey Horne-t a The Muppet Show főcímdalával köszöntötték, a kisszámú, nagyjából százötven fős közönség óriási lelkesedése közepette pedig oroszlánszívvel nyitottak a Wolf In My Heart-tal. Hangzásban a norvégok azonnal meggyőztek, a meglehetősen kifényesített stúdiófelvételekhez képest koszosabban, garázsosabban, ha úgy tetszik, szóltak. De a hang lehet bármilyen jó, hatása nincs, ha a banda nincs a helyén. Ebből a szempontból az Audrey Horne abszolút győztes! Egyetlen pillanatra sem apadt el a színpadról áradó kivételes energia, a jókedvű norvégok spontán jó hangulata és megjátszás nélküli kapcsolata a közönséggel, amelyhez a dobos kivételével minden tag többször lejött a színpad elé. Az adrenalinnal teli másfél órát ütős setlisttel fűszerezték, amely szinte kizárólag a Youngblood és a Pure Heavy dalaiból állt, régebbi kirándulást csak a Blaze of Ashes (Audrey Horne) jelentett. Élőben minden dal olyan meggyőző és fertőző volt, hogy meggyőződésem: a nyolcvanas években bármelyik mega platinaslágerré válhatott volna. A banda a kivételes összeszokottság mellett fantasztikus formát is mutatott, az élen a karizmatikus showman, Toschie remek énekteljesítményével. Szerintem viszont a figyelmet kétségkívül a két gitárhős, Ice Dale (Enslaved) és Thomas Tofthagen (Sahg) lopta el, akik a gitárfogások valóságos enciklopédiáját szervírozták – olyanokat, amelyektől fénykorában sem zárkózott volna el sem az Iron Maiden, sem a Van Halen, sem a Thin Lizzy, sem a Deep Purple. Azok a dupla harmóniák egyszerűen isteneknek valók! Az Audrey Horne az első másodperctől az utolsóig a markában tartotta a közönséget, extázisba főleg a robbanékony Out of the City és a Redemption Blues juttatta (utóbbira még a nyugdíjasok is felélénkülnek, akik már a ciprusok illatát érzik), az adrenalinos száguldást és a csúcsponti, felejthetetlen pénteki estét pedig alig másfél óra után a This Ends Here zárta.
Az Audrey Horne-t semmiképp ne hagyd ki a Metaldays 2015-ön!
Setlist
AUDREY HORNE:
1. Muppet Show Theme/Wolf In My Heart
2. Holy Roller
3. Youngblood
4. There Goes A Lady
5. Volcano Girl
6. Out of the City
7. Tales From the Crypt
8. Pretty Little Sunshine
9. Into the Wild
10. Show And Tell
11. Blaze of Ashes
12. Straight Into Your Grave
— ráadás —
13. Redemption Blues
14. Waiting For the Night
15. This Ends Here
Képgaléria
