Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Happy The Man
Kiadó: Arista Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 49:07
Értékelés: 4.5/5
A Happy The Man amerikai progresszív rockzenekar volt, amely 1973-ban alakult, miután Stanley Whitaker gitáros és Rick Kennell basszusgitáros rájött, hogy hasonlóan képzelik el a zenét. A klasszikus Happy The Man-felállást, amely a hetvenes évek végén felvette mindkét legjobb albumát, Kevin Wyatt billentyűs/szaxofonos/fuvolás és Kit Watkins billentyűs (később a Camel tagja) egészítette ki, a dobosposzt viszont jóval kevésbé volt stabil. A debütáló lemezen még az eredeti dobossal, Mike Beckkel dolgoztak, az énekesekkel tett különféle próbálkozások pedig nem sikerültek, így a hetvenes évek közepétől az énekesi feladatokat is maga Whitaker gitáros vitte.
Számos erőfeszítés után a Happy The Man 1977-ben végre kiadta az Arista gondozásában az azonos című debütáló albumát, amely kiszámíthatatlan, többnyire instrumentális karakterével az amerikai progresszív rock történetének egyik legjobb teljesítménye lett. A »Happy The Man« producere Ken Scott volt, aki David Bowie, a Supertramp, a Kansas és a Level 42 lemezein is bizonyított, hogy csak a legismertebb előadókat említsük, akikkel dolgozott, úgyhogy nem csoda, hogy az album irigylésre méltó hangzással büszkélkedhet.
A Happy The Man a nevét a Genesis egy azonos című, kevésbé ismert dalától kölcsönözte, ami nem meglepő, hiszen a King Crimson, a Yes, a Gentle Giant és a Van Der Graaf Generator mellett a Genesis hatott a legerősebben az igencsak eklektikus és izgalmas hangzásuk kialakulására, amelyben nem hiányoztak a hosszas improvizációk és a hosszabb instrumentális szakaszok sem, hatalmas billentyűs harmóniákkal. A hangzásuk fejlődésére a jazz fusion színtér hatása sem volt elhanyagolható, így a Happy The Man hamar megkülönböztette magát a hetvenes évek homályos amerikai prog színterének legtöbb hasonló zenekarától. Whitaker zseniális gitáros volt, aki sokat tanult a jazz fusion gitárhőseitől, élükön John McLaughlinnal, Wyatt pedig szaxofonbetéteivel tüzes jazzes futamokra vágyott.
A kettős billentyűzet használata, amelyben Watkins finom szintetizátor-textúrái vitték a prímet, éteri, szimfonikus hangszereléseket eredményezett, ami már a nyitányon hallatszik, az atmoszférikus szempontból rendkívül mély „Starborne” című számban, amely helyenként kissé a Camel némelyik alkotására emlékeztet. Nem csoda, hogy a Camel két évvel később Watkinst meghívta maga mellé. Az első szám azonban csak bemelegítés volt a „szimfoprog találkozik a jazz fusionnel” típusú össztűzhöz, amely a szenvedélyes szaxofonfutamokon át tör ki a „Stumpy Meets the Firecracker in Stencil Forrest” című számban, ahol csavaros és harapós ritmikai fordulatok uralkodnak. Ez talán még Frank Zappának is tetszett volna, ami egy amerikai prog zenekar számára szinte a legnagyobb lehetséges elismerés. Whitaker közben gyorsujjú, jazzes improvizációival nyűgöz le, a zenekar pedig a számos hirtelen, bonyolult szakaszba váltás ellenére sem veszti el a melodikus hangszerelések iránti érzékét.
Az „Upon the Rainbow (Befrost)” című számban a fuvolafutamok nyomán pasztorális dallamvilág uralkodik el, Whitaker pedig először mutatja meg az énektehetségét, és bebizonyítja, hogy egész tisztességes énekes volt. Hamarosan az intelligens szaxofon- és gitárvariációk veszik át a főszerepet, megőrizve az éteri hangulatot, miközben Watkins nem spórol a rendkívül folyékony billentyűs improvizációkkal. A „Mr. Mirror’s Reflection On Dreams” a ritmikai összetettség, az improvizációs szellemesség és a hangszerelési perfekcionizmus megtestesülése, amelyben a progresszív rock különböző ágainak rajongói sok érdekeset találnak. A Happy The Man itt ismét bebizonyítja, hogy a hipnotikus billentyűs hangszerelések és a váratlan, rendkívül változatos instrumentális szakaszokba átcsapó ritmusváltások mestere volt. A „Carousel”, egy újabb atmoszférikusan nagyon erős alkotás, elegáns zongorafutamokkal büszkélkedik, amelyek előkészítik a terepet egy sötét motívum kialakításához, melyben tüzes szintetizátor-improvizációk dominálnak.
A Happy The Man tagjainak az őrült és üdítő szerzői ötletekből nem volt hiány, ami különösen jól látszik a „Knee Bitten Nymphs in Limbo” című szám teljes „kikapcsolásán”, ahol vad instrumentális variációk uralkodnak el, az egyes, többnyire roppant szellemes motívumok pedig „fénysebességgel” váltják egymást, úgyhogy ez is egy olyan szám, amely ma is nagyon érdekes az eklektikus progresszív rock minden rajongójának. Az „On Time As a Helix of Precious Laughs” című számban, amely a lemez két olyan szerzeménye közül a második, ahol Whitaker a mikrofon elé állt, a dolgok ideiglenesen ismét kissé lecsillapodnak. A finom zongoradíszítések szinte a földre szállítják a hangulatot, Whitaker pedig a középső részben néhány egyenesen epikus gitárfutammal ajándékozza meg magát.
A „Hidden Moods” az album legnyugodtabb pillanatai közé tartozik. Itt különösen Watkins ragyog, aki atmoszférikusan nagylelkű szintetizátor-textúrákat rak le, miközben az kiválóan összehangolt Wyatt fuvolán társaságot tesz neki. Whitaker pedig bebizonyítja, hogy akusztikus gitáron is ugyanolyan jól érzi magát. A második részben határozott jazz fusion szakasz uralkodik el, amely a Return To Forever minden rajongóját is érdekelheti. Az album a „New York Dreams Suite” című epikus szvittel zárul, amelyben a zenekar először finom hangulatot épít, mígnem őrült fusion variációkba vágtat. Ezekben a zenekar minden tagja alkalmat kap, hogy megmutassa hangszeres tudását, a Happy The Man azonban még idejében eszébe jut, hogy jó lenne megőrizni a kompozíció „fejét és farkát”, ezért álmodozó, melodikus hangszerelésekkel a végén szép egésszé kapcsolja össze az egészet.
A Happy The Man az amerikai prog rock színtér azon kevés zenekarainak egyike volt, amelyben nagy potenciál rejlett, hogy utat törjön magának a szakma legjobbjai és legnagyobbjai közé, ám megelőzte őket az a tény, hogy a prog rock iránti érdeklődés a hetvenes évek végén a tömegekben gyorsan kezdett kihunyni. Kiváló debütáló albumuk így az amerikai prog egyik ritka gyöngyszeme lett, amely mellett ma sem mehetnek el azok, akik egyébként a progresszív rock jóval fejlettebb és gazdagabb európai világára esküsznek. A Happy The Man ezután még egy remek albumot készített, a „Crafty Hands” című lemezt (1978), míg a »Better Late…« (1979) még mindig igen szolid teljesítmény volt. Ezután hosszú időre eltűntek a zenei színtérről, és akkor tértek vissza, amikor a legtöbben a legkevésbé számítottak rá.
Felállás
Stanley Whitaker – gitár, ének
Kit Watkins – billentyűs hangszerek, zongora, fuvola, marimba
Frank Wyatt – szaxofon, fuvola, billentyűs hangszerek, zongora, vokál
Rick Kennell – basszusgitár
Mike Beck – dob
Produkció
Ken Scott
Számlista
1. Starborne (4:22)
2. Stumpy Meets the Firecracker in Stencil Forest (4:16)
3. Upon the Rainbow (Befrost) (4:42)
4. Mr. Mirror’s Reflection on Dreams (8:54)
5. Carousel (4:06)
6. Knee Bitten Nymphs in Limbo (5:22)
7. On Time as a Helix of Precious Laughs (5:22)
8. Hidden Moods (3:41)
9. New York Dreams Suite (8:32)
