Előadó: Dury, Baxter
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2011
Hossz: 35:57
Értékelés: 1.2/5
A Brit-szigetek időről időre előáll valamivel, amit nehezen neveznénk a szellemi áramlatok szokványos fejleményének. A tripekkel átitatott hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus, betépős hangulata mellett ott a punk, a heroinnal megspékelt new wave és a pirulákból táplálkozó pop is a köztes időszakban. A klubok szűkösségének repedéseiből néha kispriccel valami jó, nekem pedig olyan popnevek jutnak eszembe, mint a Blur, a Pulp, az Ash, az Elastica, néhány svéd követő, például a Whale, és persze a zenei illúzió, az antimateriális Gorillaz, akik valahogy nem illenek ebbe az egész kavalkádba. A könnyed, heccelődő ritmusokat nyomó katonaság tagja a hajdan hírhedt újhullámos obskúrus király, a The Blockheads énekese, Ian Dury egyetlen fia, Baxter Dury is. Híres apja túl nagy cipőitől eltérően Baxter az álmodozóbb popvizek felé vette az irányt, és közben már három lemezt rakott össze. 2002-ben jött a Len Parrot’s Memorial Lift, amely egész korrekt kritikákat kapott, 2005-ben Baxter elkövette a Floor Show-t is, az obskúrum csúcsát pedig tavaly egészítette ki egy mulatságos nevű album – a Happy Soup.
Oké, nyilván nem vágyott arra, hogy elmélyítse azokat az érzelmeket, amelyeket az apja szított a mogorvák között, de el kell ismerni, hogy egy amúgy is szétesett családban nehéz lázadót játszani. Baxter Dury eddig megnyerte a közös munkához és a saját ötletek kovácsolásához Geoff Barrow-t és Adrian Utleyt, a Portishead tagjait, a Pulp-os Richard Hawleyt, az első naptól fogva pedig apja haverjának, Mickey Gallagherjének a fiával, Ben Gallagherrel cserél ötleteket. A kollektív lendület elérte a kritikus tömeget, és innentől kezdett szövődni a tengerparti szigetországi pszichedélia és a zenei pop art fátyla. A Happy Soup pont ilyen termék – dagályos, tele van egy fenséges dolog ígéretével, és túlságosan is tele a saját, nem mindig sikeres mojójával. De tegyük félre az előítéleteket. A cockney egy szűk kör nyelve, és a brit főváros peremvidékéről furcsa ikonoklaszta konglomerátum kezdett legördülni: baljós, önéletrajzi történetmesélés nem kívánt gyerekekről és bizarr nyaralásokról, a posztmodern tájakat pedig dúsan önti el az elnyálasodott pop, a diszkóhangzás és a száraz, sokszor felszínes hangszerelés. Póz ez, vagy szándékos tett? Mindenesetre el kell ismerni, hogy Baxter ért a formával való játékhoz, és olykor egy hatalmas, tökéletesen humoros betalálás is összejön neki, aminek köszönhetően a tíz dalból álló, langyos, alacsony energiaszintű sor egészen szórakoztató hallgatni. Az Isabel nevű kislány története, aki a tapétán és egy baljós diszkóváros díszletei között tűnik fel, felvezetés az első sebességfokozatban való tombolásba. A csajt már lehúzta egy haver, utána jött a narrátor, most pedig a hallgatóság is osztozhat rajta … A szüzességvesztés rutinból zajlott, a kellő lendület és hevület nélkül. Baxter nem feszíti túl magát, Madelaine Hart betépetten ködös kísérővokálja pedig belesimul Baxter blur-os sztenderdimitációjába, ami Graham Coxonnak valahogy még teljesen megfelelt is. Mivel azonban a történelemben a dolgok mindig kétszer esnek meg – először tragédiaként, másodszor bohózatként –, az újabb csúszás ezen a nyomorult, agyonlovagolt zenei obszcenitás-csúszdán olyan, mint a szadomazochista önmagával játszadozás.
A szürreális macskásság folytatódik az átlagosságok következő sorában is, a tébolyok pedig olyanok, mint a kicsapongó éjszaka utáni érzés, amikor nem világos, hol csavargott a nagy bulizó, kivel volt és mi történt, azt viszont végképp nem érti, miért van a seggén egy elég dundi domina csipkés bugyija. Ez alatt a különben gondtalan és könnyed pop alatt a szomorúság és a kiüresedett kétségbeesés óceánja rejtőzik, és átjárja az egész lemezt. A lemez már harmadik pillanata, a Leak At The Disco jelöli e meglehetősen melankolikus, rövid dalocskákból álló maraton első harmadát, az álmodozó pop, Dury mély hangja és a kísérővokálok fanyar íze pedig bevonja a hallgatót a történetbe, Baxter kalandjait pedig elmaradhatatlanul átjárja a nő illata. Meditáció, vagy fárasztó egy helyben topogás? Dury az ifjúkori elveszettség folyosóin fényt keresve még több szívvért mer kiontani, lassú módon. A részletekben haldoklás az Afternoon-nal folytatódik, egy kicsivel több életet hoz a Picnic On The Edge, amely (hiába) igyekszik túlszárnyalni az apja punkos munkásságát, az egész pedig a végére inkább foltokkal, varratokkal, toldásokkal-foldásokkal teli összeszabdalt takaróra hasonlít, mint homogén egészre. Az albumból leves, főzelék és egytálétel lesz, ezt pedig Baxter már a lemez címével bejelentette.
A tíz dal, amely az egyszerű ember életéről, eredményeiről, reményeiről és meghiúsult álmairól énekel, remek ürügy arra, hogy az ember az italhoz nyúljon, és a reménytelenségbe fojtsa magát. A The Sun ebben keserű, és tele van azzal az érzéssel, hogy az életben mindenki egyedül van, magára hagyva önmagával és a saját nyomorúságával. „No one ever told us that we’re gonna be left alone” – ez a fanyar igazság, amit Dury mosollyal az ajkán énekel. A szarkazmus elérte a maximumot, a fény és a sötétség közti egyensúly pedig a megkorhadt pergamen törékenységével ezúttal rossz talajra zuhant. Ennek a Szigetről érkező cinikus vidámságnak ugyanis a jövőben szívesen megtagadom a vendégszeretetet …
Felállás
Baxter Dury – ének, billentyűs hangszerek, gitár
Ben Gallagher – ritmusgitár (#1)
Mike Moore – szólógitár, glockenspiel, billentyűs hangszerek (#1, 3, 5, 6, 7, 10)
Madelaine Hart – ének és kísérővokál (#1 – 10)
Adam Gammage – dob (#1, 3, 6, 7)
Damon Reece – dob (#2, 8,9)
Mark Neary – basszusgitár (#2, 4, 5, 8, 9, 10)
Billy Fuller – basszusgitár (#1, 3, 6, 7)
Adrian Utley – ritmusgitár (#2, 9)
Jamie Morrison – dob, ütőhangszerek, glockenspiel, xilofon (#5, 10)
Producer
Craig Silvey
Számlista
- Isabel
- Claire
- Leak At The Disco
- Afternoon
- Happy Soup
- Trellic
- Picnic On The Edge
- Hotel In Brixton
- The Sun
- Trophies
