Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Intact Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5
A Marillion az utóbbi években olyan aktív, mint karrierje során ritkán – talán a kezdetektől eltekintve, amelyeket sokszor úgy tűnik, legszívesebben elfelejtenének. Mielőtt még teljesen leülepedett volna a por az előző, szolid, de valahogy nem eléggé izgalmas „Somewhere Else” (2007) körül, már itt is az új, ezúttal dupla album a „legféltettebben őrzött angol titok” birodalmából, amelyet a leggyorsabban úgy lehet felbosszantani, ha szóba hozod nekik a neo prog rock kifejezést. Ettől a Marillion az évek során – a hagyományos hívek bánatára és a zeneileg tágra nyílt fülűek örömére – eltávolodott, amennyire csak lehetett.
A klasszikus prog rock összetettebb elemeinek kitartó mellőzése a várakozásoknak megfelelően a „Happiness Is The Road” lemezen is folytatódik, amely többnyire az art rock, az ambient rock és a pop rock finom keverékének hullámain úszik. Vagyis nagy vonalakban most is a bevált receptjükhöz tartják magukat, amelyet így vagy úgy már 1994 óta használnak. Ez az elegy mindig vegyes, de többnyire jó eredményt hoz, legnagyobb diadalát pedig a felejthetetlen mesterműven, a „Marbles” (2004) albumon aratta, amely a „Brave” (1994) és az „Afraid Of Sunlight” (1995) mellett nyilván még jó darabig mércéül szolgál a Hogarth-éra minden későbbi lemezének.
Bár az ismert ambient/pop/art rock koncepció alapjaiban ugyanaz, a „Happiness Is The Road” jó néhány fontos hangzásbeli újdonságot hoz a zenekar számára. Némelyik egyenesen lenyűgöző, hiszen a bandát addig teljesen ismeretlen köntösben mutatják be, ami kétségkívül nagyon is üdvözlendő változás. Ez főleg néhány érdekes hangszer használatára igaz, amelyek többnyire a 70-es évekhez kötődnek, és amelyekhez korábban még soha nem nyúltak (például kürt, csembaló, harmónium, xilofon stb.). Ezúttal nem Mark Kelly billentyűs analóg mintáiról van szó, a stúdióban valódi hangszereket használtak (valószínűleg Kelly és Steve Hogarth szólaltatta meg őket).
Az album második fő jellemzője, hogy két egymással kontrasztos részre oszlik, amelyek egyben a zenekar két különböző arcát mutatják. Míg az „Essence” címet viselő első lemez meditatívabb, lassabb darabokra és balladákra épül (egyes állítások szerint a dalok között valamiféle összekötő koncepció is van, de ez egyelőre sehol nem tűnt fel), addig a második, a „The Hard Soulder”, ahogy a neve is mutatja, érezhetően keményebb, egyénibb és változatosabb, gyorsabb tempójú számokkal, így kísérletezőbb prog rockos hangvételű. Ennek ellenére ez a felosztás nem száz százalékos, mert mindkettőn akad néhány kivétel, amely a másikon is elférne. Mindenesetre érdekes újdonság, amely talán egyszerre örvendeztetheti meg a gyengédebb lelkeket, a hagyományos prog rockereket és a kísérletezőket a rajongók között.
A Marillion ismét igazolta, hogy valódi agyafúrt társaság, akik sikeresen építik hírnevüket arra, hogy ők voltak az első zenekar, amely észrevette az internetben rejlő lehetőséget, és sikerrel használta ki saját promóciójára és lemezeladásra. Az album ugyanis a rendes forgalomban két részre bontva kapható, azonos áron, míg az előrendelők online kedvezményes áron rendelhetik meg korlátozott, egyesített kiadásban. Különleges feltételekkel az album idő előtt le is tölthető a hivatalos oldalukról!
Itt jön el az album hangzásbeli pozitívumainak és negatívumainak ideje. Kezdje a kritika az erényekkel. Néhány hangszer bevetése a „régi szép időkből” innovatív húzás, nagyon örömteli, és érezhetően gazdagította a billentyűk hangzását, amely az elmúlt években elég gyakran kritika tárgya volt, főleg a túlzott ambient ismétlődés miatt. A billentyűs textúrák egész sokszínűségükben – legyen szó zongoráról, analóg mintákról, hagyományos szintetizátorokról vagy zenekari hangszerelési mintákról – végig magas szinten vannak, és rendkívül lenyűgözők. Kelly úr tehát az a főszereplő, aki megmenti az albumot a szürke középszertől, de persze ne várd tőle azokat a neo prog „ugrabugráló” szintetizátorjátékokat, amelyekről már 1991 körül lemondott.
Hogarth viszont Hogarth, és még mindig szépen állandó egyedi, színes vokális kifejezésmódjában, bár törékeny, többnyire melankolikus hangja sokakat teljesen elaltathat, különösen néhány unalmasabb balladán, amelyekből elég sok van ezen az albumon. Ezúttal is sokat használ falsettot, amiben nem éppen bajnok, de máshol viszont végig nagyon magas szinten teljesít. Néhány szerzemény viszont, mint általában, egyszerűen nem fekszik neki a legjobban, és ott nem bontakozik ki annyira, mint lehetne. Főleg ha több AOR/pop rock elem lenne bennük, ahol általában a legjobban ragyog. Hangszeresként persze ezúttal is kiélhette magát a zongorán és a kiegészítő ütőhangszereken.
Kelly tehát H úr mellett az album fő „sztárja”, míg a másik három tag ezúttal többnyire a háttérben marad, különösen az első lemezen, amely néha már szinte Hogarth-szólónak, a legjobb esetben Hogarth/Kelly-projektnek hangzik. És itt rejlenek az album fő mínuszai. Leginkább Rothery, a közönség egykori kedvence nagyobb alkotói és hangszeres hozzájárulása hiányzik, aki a gitárjával gyakran mintha szinte jelen sem lenne. Néha a hallgató azon kapja magát, hogy hová tűntek azok a monumentális szólói és intelligens riffjei, amelyekkel egykor annyira elbűvölte a prog rock gourmand-okat. Másrészt még mindig ott van messziről felismerhető gitárhangzása és azok a pillanatok, amikor igazán ragyog a slide-passzázsaival és csibészes arpeggióival. Tény viszont, hogy a gitárja ezen az albumon a háttérben marad. Eléggé zavar az aránylag egyhangú, lapos produkció is. Emiatt Trewavas basszusmenetei gyakran teljesen összemosódva szólnak, ami egy ilyen jó basszusgitáros esetében bizony elég nagy kár. Mosley dobostehetségét is (ismét) nem aknázzák ki megfelelően, és általában csak statisztaszerepet tölt be, csak időnként, főleg a második lemezen tör az előtérbe.
Ha gyorsan végigsétálunk az első lemezen, az „Essence”-en, jó néhány kiváló ambient pillanatot találunk, amelyek között valamiféle közös lírai koncepció kering. Ezek a szerzemények különösen azoknak fognak tetszeni, akik meditálnak és különféle spirituális tevékenységekkel foglalkoznak. Közben két Marillion-klasszikus is akad, miközben sajnos néhány szolid, de kissé túl álmos balladát sem lehet elkerülni, amelyek nem minden pillanatra valók. Ilyen altatódalnak minősíthető már a nyitó „Dream Time”, ahol H hangja zongorakísérettel támogatva meg nem élt álmairól ábrándozik. Igazán furcsa albumnyitány. A lemez hasonlóan álmos hangon és lassú ritmusokkal folytatódik a „This Train Is My Life”-on, amely a Marillion-hívek helyett valószínűleg inkább a Radiohead-féle zenekarok rajongóit nyűgözi le, bár dicsérni kell a kiváló záró gitárszólót, amellyel Rothery „feltámad a halálból”.
Az „Essence”, amely eredetileg szintén eléggé álmos dolog, míg a folytatásban a harmónium zenekari hangjai életre nem kelnek, és dobolásban végre a nagy adós, Mosley is felébred, rendes darab, de nem több annál. A szolid ambient szerzemények sorozata a következő számokkal folytatódik: a „Wrapped Up In Time”-mal, a „Liquidity” instrumentálissal és a „Nothing Fills The Hole”-lal (az energikus refrént leszámítva), amelyek megfelelő pillanatok az elmélyült meditációhoz. A „Woke Up”-on Kelly különleges keleti hangszerelésekkel remekel a billentyűkön, amelyek erős indiai miszticizmust hoznak. Az ambient kalandozások a „Trap The Spark”-kal folytatódnak, ahol a hullámzó billentyűfüggönyök és H kiváló éneke áll az előtérben, a vége felé pedig Rothery is felébred jellegzetes melankolikus szólójával. A dolgok jócskán más irányt vesznek az „A State Of Mind”-dal, ami az albumon az első energikusabb, rockosabb darab, és biztosan az egyik legjobb szám az egészen. Kiváló art és pop rock keverék hipnotikus refrénnel, amelyben érezhető slágerpotenciál is van. H úr kitűnő énekteljesítménnyel ismét megerősíti, hogy mindig az ilyen AOR/pop pillanatokban ragyog a legjobban, végül pedig a pompás gitárpasszázsok társaságában a ritmusszekció is felébred, és felidéz valamit a múltjuk ritmikus báváról. Utána jön a lenyűgöző, több mint 10 perces címadó, amely már a klasszikus prog rock eposz fogalmához is közelít. Mindezt annak ellenére, hogy a kezdés még egy újabb, szinte new age lüktetésű ábrándozást sejtet számos soundscape-pel és H törékeny énekével. A folytatásban viszont a harmónium használatával és közvetetten a fenséges zenekari hangszerelésekkel lenyűgöző fordulat jön, amilyet régóta nem hallottunk tőlük. Bőven elég egy új Marillion-klasszikushoz és az első lemez legjobb számához. Az album korlátozott kiadásán ott van a „Half Empty Jam” is, amely ironikus módon az első lemez egyik legjobb szerzeménye.
A második lemez, a „The Hard Shoulder”, mint mondtuk, jóval ugrándozóbb szerzeményeket tartalmaz, amelyek sokkal közelebb állnak a régi hívek szívéhez. Ezekben is érezhető mértékű kísérletezés van néhány korábban soha nem használt hangszerrel, amelyek révén eddig feltáratlan hangzásbeli lehetőségeket mutatnak, ugyanakkor a zenekar teljesen más arcát tárják elénk. Az első meglepetés a nyitó, pszichedelikusan fűszerezett és nagyon élénk „Thunder Fly”, amely a hammondorgona retró hangzása miatt időnként úgy szól, mintha a 60-as évek végén készült volna. Az ilyen sikeres merítésnek a klasszikus prog rock/pszichedelikus rock elemeiből és ezek védjegyes Marillion-finomságokkal való ötvözésének csak tapsolni lehet. Az epikus „The Man From The Planet Marzipan” is nagyon pozitív meglepetés. Számos kontrasztot hordozó szám, amely időnként szinte holmi kraut rockos dolognak hangzik, nagyon jó elektronikus mintákkal a szintetizátorokon, miközben az érzelmes gitárpasszázsok és billentyűk összefonódásából született ambient, space rockos légkör közel nyolc percnyi kiváló prog rock hangulatot ad. Dicséret illeti a változatos ütőhangszerek használatát is, köztük a xilofonét, ami újdonság a zenéjükben.
Az „Asylum Satelite #1” fantasztikus szerzemény, amely boldoggá teszi az atmoszferikus progresszív rock minden rajongóját, ugyanakkor bizonyítja, hogy a Marillionban sosem halt ki a 60-as és 70-es évek progresszív rockja iránti szerelem. A billentyűs és gitáros harmóniák egyensúlya kivételes szintű, és Rothery itt valóban ismét visszatér gitárhős szerepébe. A space rock motívum pedig egyenesen a legendás Nektar aranykorát idézi! Talán az egyik legjobb szerzeményük az utóbbi évekből. A kiváló dalok sora a romantikus „Older Than Me” balladával és a „Throw Me Out” szimfo-folk rock csemegével folytatódik, ahol egyebek mellett csembalót, kiváló zenekari hangszereléseket és még kórusharmóniákat is hallhatunk. Tedd hozzá az álomszerű slide-passzázsokat gitáron, és megkapod azt a dalt, amelyre régóta vártunk a Marilliontól. A „Half The World” egy újabb kiváló kereszteződés az AOR és az ambient art rock között, ahol H hangja, főleg a refrénben, ismét teljes pompájában kivirágozhat, és meg kell említeni a rendkívül szellemes gitárriffelést is.
A kiváló pop rocker, a „Whatever Is Wrong With You” rendkívül energikus, dallamos refrénjével és emlékezetes riffjével bizonyítja, miért esett rá a választás az album első kislemezeként, és a végén a világlistákon akár még följebb is végezhet, mint a „See It Like A Baby” a „Somewhere Else”-ről. Minden kritika, ami Rothery első lemezes státusza körül repkedett, végleg szertefoszlik az „Especially True”-n, ahol a fickó változatos passzázsokkal, repülő arpeggiókkal és kivételes zárószólóval ragyog. A záró „Real Tears For Sale” az album minden fő elemének afféle kollázsa, hiszen nagyjából egyenlő mértékben tartalmaz meditatív, ambient szekciókat a szintetizátorok hullámzásával és egzotikus ütőhangszerekkel, energikus gitárpasszázsokat és hatalmas dobátmeneteket (Mosley is bebizonyítja, hogy azért még nem tartozik a kiöregedettek közé). Ha csak a második lemezt értékelnénk, a „Happiness Is The Road” biztosan a legjobb munkáik közé tartozna, így viszont az „elaltató” első lemezzel kombinálva kissé hiányzik hozzá a nehézsúlyú cím.
A „Happiness Is The Road” nagyon ambiciózusra sikerült (talán már túlságosan is), mégis egy hajszállal elmarad a legnagyobb mesterműveik mögött. Bipoláris természetével valahová a Marillion addigi diszkográfiájának aranyközepébe tartozik, ami korántsem rossz teljesítmény, főleg tekintve az eléggé „álmos” első felét, amely nem ígért többet valamiféle szürke középszernél. A folytatásban, amikor megmutatják energikusabb, de főleg kísérletező és kalandvágyó arcukat is, és a billentyűk mellett a többi hangszeres is nagyobb teret kap, a Marillion igazán bebizonyítja, miért (még mindig) korunk egyik vezető prog rock zenekara, és miért éri meg még mindig követni a pályafutásuk alakulását. Az album kettős, kontrasztos természete miatt sokakat megoszt majd hallgatás után, és nehéz, hogy bárkinek egyformán tetsszen mindkét fele, a „piros” és a „kék”. Akiknek jobban fekszik a meditatív, ambient zene és a new age, azokat biztosan jobban lenyűgözi az első fél, míg a hagyományos rajongók, akik még nem felejtették el a neo prog rockos napjaikat, mérhetetlenül jobban élvezik a másodikat. Egyfelől kár, hogy az album egészében nem valósítja meg a benne rejlő összes potenciált. A „Happiness Is The Road”-on így végig érezni a sok kihasználatlan lehetőséget, azt a potenciált, amely még egy mesterművet is hozhatott volna, a végén viszont „csupán” egy újabb nagyon jó, de nem drámai lemez.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Mark Kelly – billentyűk
Peter Trewavas – basszusgitár
Ian Mosley – dob & ütőhangszerek
Ezen az albumon a Marillion először kísérletezik új hangszerek tömkelegével, köztük csembalóval, xilofonnal, harmóniummal, kürtökkel, harangokkal, hárfával, citerával stb.
Produkció
Michael Hunter
Dallista
Happiness is the Road, Volume 1: Essence
1. Dreamy Street (1:59)
2. This Train Is My Life (4:47)
3. Essence (6:25)
4. Wrapped Up In Time (5:03)
5. Liquidity (2:09)
6. Nothing Fills The Hole (3:20)
7. Woke Up (3:37)
8. Trap The Spark (5:39)
9. A State Of Mind (4:30)
10. Happiness Is The Road (10:01)
Happiness is the Road, Volume 2: The Hard Shoulder
1. Thunder Fly (6:20)
2. The Man From Planet Marzipan (7:51)
3. Asylum Satellite #1 (9:28)
4. Older Than Me (3:08)
5. Throw Me Out (3:58)
6. Half The World (5:05)
7. Whatever Is Wrong With You (4:13)
8. Especially True (4:34)
9. Real Tears For Sale (7:32)
Az album hossza: 99:48
