Helyszín: Menza pri koritu, Ljubljana
A koncert dátuma: 2010. május 2.
Látogatók száma: 60
Jegyár: 10 €, a koncert napján 12 €
„Egykor az emberek hittek Pán istenben” – mondhatnánk, látva azt a nagyjából húsz hatalmas tábortüzet, amely május elsejének előestéjén sorakozott a Portorož–Ljubljana út mentén. A lángnyelvek hatalma inkább a napimádat szertartására emlékeztetett, mint a munka ünnepének megünneplésére.
Ideális hangulat tehát a Zu koncertjének napjára, hiszen a zenekar tűzzel teli erővel olvaszt össze összeegyeztethetetlen zenei elemeket egyetlen katartikus lávává (hogy az aktuális világeseményekből kölcsönözzek hasonlatot). Ami az albumokon még primitív és összetett, forró és hideg, jazzes, rockos és metálos egyszerre, az élőben minden égtáj felé szétárad, főleg pedig a hallgatók testébe.
A Zu öt év kihagyás után újra ellátogatott hozzánk. Elég sokáig tartott, tekintve, hogy a zenekar nyugati szomszédunk fővárosából, a közeli Rómából származik. A legújabb stúdióalbumukat mutatták be, a Carboniferiousot, amely 2009 elején jelent meg az Ipecac recordingsnál (a Faith No More frontembere, M. Patton és más nem konvencionális zenekarai kiadójánál). A koncerten már árulták az album LP-változatát is, amely alig több mint egy hete jelent meg, kissé megváltoztatott borítóval: míg a CD-t egy sötét ég felé magasodó hegy fekete-fehér képe díszíti, addig az LP-n a zenekarral korábban már együtt dolgozó művész megszemélyesítette a hegyet, és a csúcsán egy emberi alakot sejtetett, amelyről úgy érezzük, hogy csendben figyel minket. A Carboniferious a zenekar legrockosabb hangulatú albumának számít. Igen, rock, hiszen a Zu egy ritmusszekcióból áll: Jacopo Battaglia dobol, Massimo Pupillo basszusgitározik, Luca T. Mai pedig… szaxofonozik. Eeeeer, tehát dob, basszus és szaxofon? Mondja még valaki, hogy nincs rock elektromos gitár nélkül (az albumon a gitár részleges jelenlétét egyébként többek között King Buzzo, a Melvins tagja pótolja – ők szintén az Ipecac szárnyai alatt működnek – a Chthonian című számban, Mike Patton pedig az Orc és a Soulympics című dalokban vendégeskedik énekhangjával).
A Carboniferious szén-tartalmút jelent, a paleozoikum egyik időszakát, a karbont is jelöli. Ha a szót két részre bontjuk, megkapjuk a carbont és a ferous-t. A carbon, vagyis a szén atomszáma 6 (ez a sokatmondó szám a harmóniát, az egyensúlyt, az őszinteséget és az igazságot szimbolizálja), két allotróp módosulata pedig mindenki előtt ismert: a kemény gyémánt és a törékeny grafit. A ferous az eredeti fiero jelentésből ered: büszke, méltóságteljes, nemes, valamint a feroce-ból – aki átadja magát az érzéseinek, bátor, tüzes; a két szó később negatív jelentést kapott: vad, megszelídíthetetlen, félelmetes, szörnyű.
Végig, még a szaxofon eltorzított, sivító hangjainál is, amikor úgy tűnik, mintha egy vaddisznót nyúznának, az instrumentális trió figyelmeztet és óva int, ugyanakkor megnyugtat is, méghozzá a gazdag olasz történelemből kölcsönzött szimbólumok segítségével. Már annak a városnak a mítosza is, ahonnan származnak, tartalmaz állati elemeket: a nőstényfarkas (fenevad – belva – fera – ferous), amely erejében és bátorságában biztonságot tud nyújtani Romulusnak és Remusnak. Még táplálta is őket, ahogy anyatermészet táplál minket, aztán megint rajtunk áll, hogyan térünk vissza hozzá. Az album borítóján látható hegy, tűlevelű erdővel a lábánál, Dante bűneire emlékeztet; a pokol és a szenvedés már mögöttünk van, vagyis az erdőben, a hegyre kapaszkodva megtisztulunk, ami a csúcson ér véget, ahol még ránk vár a lángoló kard – vagy a mi tábortüzeink.
Az olasz trió előtt a szlovén Žoambo Žoet Workestrao lépett fel, őket különféle viszontagságok miatt a Metelkovához vezető úton sajnos lekéstem. A régóta várt Zu színpadának előkészítése viszont elég hosszadalmas volt. Egy szent tér előkészítésének tűnt (ami a szívvel koncertező zenészeknél kétségtelenül az is), ahonnan az ősi igazság fog áramlani a közönség közé. Jóval éjfél után (vajon a zenekar szándékosan várt-e, hogy április utolsó napja az ötödik hónap első napjába forduljon át (a nap és a hónap összege 6)? Vagy szombatra akartak nekünk játszani, arra a napra, amely egyes vallásokban egyenértékű a keresztény hagyomány vasárnapjával?) megtapsolhattuk az egyórás műsor kezdetét, amelynek során a elfojtott kollektív minták a felszínre törtek.
Luca a Menza pri koritu színpadán baritonszaxofonon játszott. És nem csak játszott: ennek a meleg hangú, érzéki hangszernek a testét ütögette, verte is, ezzel a ritmusgép mellé állt – ehhez a szaxofonra szerelt kis mikrofont is bevetette.
A dobos kiszámíthatatlan helyeken törte meg a tempót, de mindig a megfelelő pillanatban, az a-ritmikusságot helyezte előtérbe, de vissza is vonult, és átengedte a színpadot a szaxofonnak és a basszusnak, amelyek párszor párbajba keveredtek, mindketten olyan szerepben, amelyben nem szoktuk őket látni, még kevésbé hallani. Massimo mesterien, szinte mániákusan torzította a basszusa hangját, így gitárokat egy pillanatig sem hiányoltunk. A „math rock” száraz definíciója eleven arcot kapott. Féktelen erejük rezgései átterjedtek a fülünkre, de ami egy véletlenül betévedő látogatónak baljósnak és romboló hatásúnak tűnhetett, az valójában a természetbe való visszatérés jóindulatú hívásának bizonyult.
A koncert elején a szaxofonos hangosabb reakciókra buzdította a közönséget, Jacopo még párszor megpróbálta felpörgetni az „előteret”, de sajnos túl kevesen voltunk ahhoz, hogy a lelkesedés áramlása zavartalanul végigfusson a közönségtől a színpadra és vissza, ami főleg a végén látszott meg, amikor nem kaptunk ráadást, pedig a lelkesedésünknek megfelelően tapsoltunk és egyéb hangeffektekkel jeleztük igényünket.
A megtisztító levegő lecsillapodott, a terem szinte kiürült. A tábortüzek izzó hamuvá változtak. Pán köztünk marad és hív minket, a Zu tudja ezt – vegyétek a kezetekbe az albumukat, és győződjetek meg róla, egészen a következő fellépésükig.
Fotók: Mia Milharyčič
Képgaléria
