Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 46:32
Értékelés: 5/5
A Van Der Graaf Generator a harmadik albumával, a „H To He, Who Am The Only One”-nal végérvényesen beírta magát a brit progresszív rock legnagyobb újítói közé, és megalkotta egyik legjobb művét viszontagságos pályafutása során. Higgyétek el, vagy sem, de a kiváló második lemez, a „The Least We Can Do Is Wave To Each Other” (1970), amellyel a zabolátlan brutalitás és az epikus szépség hihetetlen elegyével, egy sötét, apokaliptikus jövő költői víziói által megrázták a progresszív rock világát, még csak amolyan bemelegítés volt a legnagyobb alkotói diadalaik előtt. Ezek közül az első egész biztosan ez a forradalmi album, a sötét hangulatú progresszív rock igazi remekműve, amely mindössze néhány hónappal az elődje megjelenése után született meg. Ez pedig kiválóan bizonyítja Hammill, Banton, Jackson és Evans úr hhihetetlen munkabírását, energiáját és zenei ötletgazdagságát. Ezek a különc zenészek és látnokok, saját területük egyedi mesterei az album megjelenésével komolyan megingatták a King Crimson elsőségét, mint az adott év legizgalmasabb, legkísérletezőbb és legsötétebb prog rock bandájáét (érdekesség, hogy a Crimson ugyanabban az évben rövid időn belül két fenomenális albumot is kiadott). A King Crimson még többször előkerül ebben a kritikában, mert a lemezen bőven van az apokaliptikus, „crimsoid” szellemből.
A „H” az az album, amelyen végleg kialakult a klasszikus négytagú felállás. Ebből a basszusgitár kimaradt, hiszen az apokaliptikus kísérletekhez szinte teljesen felesleges lett. Az addigi basszusgitáros, Nic Potter mindössze három számban működött közre, utána a távozásakor a billentyűs Hugh Banton vette át a helyét basszuspedállal, amelyet a billentyűi alatt rejtegetett. A basszusgitár hiánya is a Van Der Graaf hangzás egyik fő, védjegyszerű jellegzetessége lett, az elektromos gitár szokásos hiánya mellett, amelyet David Jackson szaxofonja rendszerint hatékonyan pótolt. Jackson gyakran egyszerre két szaxofont is a szájába vett (altot és tenort), amivel egész biztosan a korszak legkülönösebb fúvósai közé emelkedett. Guy Evans, vitathatatlanul a prog rock egyik legjobb jazz/rock dobosa, ezen az albumon teljes fényében ragyog, és pályafutása néhány legtüzesebb és egyben legösszetettebb pillanatát mutatja be; különösen az üstdobokon remekel. Az akusztikus gitárhoz (amíg nem tanult meg valamennyire elektromoson is játszani) időnként maga a énekes, Peter Hammill nyúlt, a zenekar vitathatatlan zsenije és lelke, a progresszív rock történetének egyik legjobb és legegyedibb énekese és szövegírója. Hammill, igen érdekes módon, a „The Emperor In His War-Room” című dalhoz segítségül hívta a barátját is, nem mást, mint a progresszív rock „atyját”, Robert Frippet (King Crimson), aki az elektromos gitáron lejátszotta messziről felismerhető szólóját.
A VDGG és a King Crimson elemeinek keveredése kétségtelenül a mennyben (vagy még inkább a pokolban) kötött szerződés, tökéletes hangszeres apokalipszis és minden progresszív rajongó álmának beteljesülése (ez volt Fripp és a zenekar együttműködésének kezdete, amely a következő albumon éri majd el a csúcsát). De ez még messze nem az album legjobb pillanata. A „H” annyi változatos jóságot és gazdag hangszeres/vokális kifejezést zsúfol magába, hogy mindig megdobban a szívem, amikor hallgatom, milyen hatékonyan építette a zenekar a zenei mennyország és pokol közötti ágas-bogas légi hidakat. Hammill messziről felismerhető, költői éneklése szerintem itt az egyik legjobb az egész pályáján, legalábbis ami az alacsonyabb, brutális és a magas, tiszta fekvések harmonikus váltakozását illeti. Ezeken keresztül nagyon hatékonyan adja elő többnyire apokaliptikus, társadalomkritikus szövegeit (ezek rendszerint az intézmények és a nyugati civilizáció egyéb káros vívmányainak bírálatára irányulnak). Banton ekkoriban láthatóan tényleg bekopogott a pokol előszobájába, hogy ilyen démoni orgonahangzást találjon ki, miközben Jackson a szaxofonokon és a fuvolán a mesterségének igazi Van Goghjává vált. Banton és Jackson kombinációja szerintem a kulcsa annak a gonosz esszenciának, amely az album legtöbb számát körüllengi, bár nem hiányoznak a rendkívül szép, lelket emelő pillanatok sem. Arra, hogy Evansnek hogyan sikerül ennyi ritmikai változatosságot és ennyire színes ütőhangszeres játékot létrehoznia, nehezen találnék választ. A „H”-t nagy vonalakban úgy írhatnám le, mint az összetett, többnyire szimfonikus felfogású eposzok apokaliptikus keverékét, rengeteg jazzes improvizációval és egyedi vokális drámával, amelyek közben a hangulat folyton változik a fenségestől a gonoszig. Mindezt Hammill apokaliptikus, sőt jócskán sci-fi ihletésű szövegei fűszerezik, amelyek mindig is nagyon érdekeltek, mert némelyikükről az idő múlásával kiderült, hogy egyenesen prófétai volt. Egyetlen balladát leszámítva csupa epikus és rendkívül összetett mű található rajta, amelyek a felkészületlen hallgatót azonnal elsodorják hihetetlen energiájukkal, és amelyekben minden hallgatáskor lehet valami újat felfedezni.
A nyitó „Killer” ölő, himnuszos főtémájával (amely többszörösen is pótolja a gitárriffet) azonnal beránt minket az apokalipszisbe. Hihetetlen hallani, milyen ízlésesen fonódik össze ebben a témában Jackson szaxofonja és Banton orgonájának pokoli rétege. Amikor beszáll Hammill brutálisan szarkasztikus éneke, amely itt nemcsak gúnyosan, hanem szinte már gonoszan szól, valóban olyan a hangulat, mintha a hallgató a pokol kellős közepén találná magát. Érdekes, ahogy a zongora és az akusztikus gitár időnként kissé enyhíti a dal feszült, gonosz légkörét. Bár az orgona pokoli futamai őrült sebességgel váltják egymást, a zenekar végig megtartja a dallamos főtémát. A brutális refrén, amikor Hammill úgy üvölt, mintha tényleg egy gyilkos üldözné, könnyedén megfagyasztja a vért az ereidben. Egy ponton rendkívül érdekes átvezetés következik, jön a dilis jazz-improvizáció, ahol igazi hangszeres kataklizmának lehetünk tanúi a dobokon, a basszuson, a zongorán és a szaxofonon. Jackson futamai, főleg a szaxofon-improvizációi azok, amelyek Hammill fenyegető éneke mellett a tökéletes őrület és paranoia hangulatát viszik a műbe. A dallamos főtémát végig szépen megőrzik, és a megfelelő pillanatokban visszahozzák, bár a végén persze jön a kötelező őrjöngés zongorán és orgonán.
Az apokalipszis után a feszültség teljes oldódása következik, amelyet a gyönyörű szimfonikus ballada, a „House With No Door” képvisel. Banton zongorájának ízléses hangszerelésére és Jackson fuvolájának remek közreműködésére épül. Peter éneke ezúttal szinte szokatlanul dallamos és tiszta. Érdekes, hogy amikor Hammill tisztán, magasabb fekvésben és a „kolerikus” kitörései nélkül énekel, a hangja kicsit még David Bowie-ra is emlékeztet (a refrén néhány vokális fekvése itt talán az egész pályája legmagasabbja). A refrén kivételesen szép és melankolikus. Peter éneke hihetetlen vágyakozást fejez ki, és a vallomásos erejével könnyedén elbűvöli a hallgatót. Az igazi szimfonikus csemege pedig a záró, rendkívül dallamos zongora- és fuvolaszólam Jacksontól, amely a zenekar történetének legbűvösebb pillanatai közé tartozik. Ezzel a gyönyörű balladával a VDGG megmutatja, milyen gyorsan és hihetetlenül hatékonyan képes a hangulatváltásokkal a pokolból a mennybe és vissza röpíteni a hallgatót.
A „The Emperor in His War Room” Hammill egyik legjobb költői sci-fi/társadalomkritikus kísérlete, és egyben az album egyik legfenségesebb szimfonikus pillanata. Két részre oszlik, „The Emperor” és „The Room”. Az utóbbiban csatlakozik a zenekarhoz az említett különleges vendég, Fripp (ha kicsit pátoszosabb akarok lenni, igazi zenei diktátor, mintha egy diktátorról szóló számra szabták volna) elektromos gitáron. A jéghideg, keleties színezetű nyitótéma fuvolán, orgonán, üstdobokon és akusztikus gitáron már az első pillanatban megrázza a hallgatót a rémisztő atmoszférájával. Közben aztán egyre többször váltják egymást az energikus orgona- és dobszólamok, amelyekhez időnként csatlakozik Hammill dühös éneke is (amellyel egy képzeletbeli zsarnok uralkodó szerepébe próbál beleképzelni magát), és amely az epikus, többszólamú refrénben és a kiváló szimfonikus hangszerelésben éri el a csúcspontját. A fuvola és zongora központi témája valóban egy magányos zsarnok képét idézi. A hallgató szerintem könnyedén el tud képzelni egy futurisztikus császárt. Én általában arra a császárra gondolok a Csillagok háborújából, ahogy ül és hahotázik a trónján, miközben az űrállomása ablakán át azt választja, melyik bolygót pusztítsa el. Talán ebben a Hammill név keltette asszociáció is ludas, nem tudom. A „The Room” második részében hihetetlenül háborgó átvezetés jön, amelyet a kiváló hangszeres összjáték és a többszólamú szimfonikus refrén indít el, és amely újra és újra égnek állítja a hajat. Hammill újra és újra „vágja az ereit” az énekével; ilyen vokális kifejezésre igazán csak a mesterségük legnagyobbjai képesek, és Peter kétségkívül közéjük tartozik. Utána rendkívül ízléses, hangszeres jellegű szakasz következik, az album egyik legnagyobb csemegéje. Itt az elektromos gitáron Fripp is beszáll messziről felismerhető szólójával (ez kicsit a híres King Crimson-instrumentális, a „Sailor’s Tale” szólójára emlékeztet). Szólója remekül ül rá a dobok és az orgona gépfegyvertüzére. Aztán újra visszatér az a hideg, űrbéli-keleties téma, amikor Hammill végleg „idegösszeomlást kap”, és a császár ökle alatt hanyatló dekadens civilizációk pusztulását jósolja. A zárlat viszont, ironikus módon, rendkívül szép és békés.
A „Lost”, amely szintén két részre oszlik, „The Dance in Sand and Sea” és „The Dance in Frost” (egy egységes, összefüggő eposz két végletét képviselve), az album újabb epikus csúcspontja nagyon jó refrénekkel. A szaxofonon megszólaló, szinte már „beteg” téma nyitja meg, majd ugrálós dobritmus csap be. Jackson szaxofonos őrültségei a ismét fenomenális Hammill-ének mellett, amely ezúttal is az előtérben áll, többnyire magas és epikus fekvések felé tolódik, bár a dühből sosem fogy ki, a darab fő attrakciói. A ritmusszekció megint rendkívül skizoid jellegű, és nagyon hatékonyan olvad össze az orgona pokoli hangzásával. A fenséges refrének után gyakran következnek gyilkos-pokoli hangszeres kitörések dobon, szaxofonon, orgonán és basszusgitáron (Potter itt még a távozása előtt megmutatta egyik legjobb pillanatát). A kompozíció végig a zsenialitás és az őrület közötti vékony határon egyensúlyoz, ami tulajdonképpen többé-kevésbé állandó eleme a hangzásuknak. A hangszeres őrületet félig megnyugtatott, viszonylag epikus rész követi, ahol Hammill melankolikus hanggal lép be, és már-már gyászéneket énekel. Ehhez érdekes szaxofon-improvizáció és menetelő ritmus társul. Jazzes színezetű hangszeres szakasz jön, amely a szaxofon és az orgona nyugodt párbeszédére épül. De ezt a lecsillapodást ismét valóságos hangszeres kataklizma váltja, amely a kompozíció második részét vezeti be. Itt megint betör a brutális téma és az epikus refrén az „ereket vágó” énekkel. A „Lost” tényleg olykor úgy szól, mint valami jeges katlan, amelyben démonok táncolnak Dante poklának fenekén. Nehezen jutna eszembe hirtelen még egy olyan alkotásuk, amely baljóslatúbban szólna, mint ennek a kiváló eposznak egyes improvizációi.
A „Pioneers Over C.” szerintem Hammill sci-fi költészetének csúcsa. A szöveg az első űrhajósokról szól, akik kipróbálták a fénysebességet, de az útjuk rosszul végződött, mert a fizika törvényei miatt (Hammill szerint) szétestek térben és időben, és valamiféle testetlen szellemekké váltak, valahol élet és halál között, teljesen magányosan az univerzum mélyén. Amellett, hogy az album legösszetettebb műve, szerintem egyben a legjobb is rajta, mert a zenekar itt gyakorlatilag mindent megmutat kísérletező potenciáljából az egyes hangszereken. A számot szokatlan effekt nyitja, majd ritmikus fokozás következik Banton basszuspedálján, és Hammill titokzatos, éber éneke. Hirtelen eloszlik a sötét hangulat, fenséges orgona csap be, és diadalmas Hammill-ének következik, amely megint nagyon költőien szól, és rendkívül drámai módon meséli el a szerencsétlen űrhajósok történetét. A kompozícióban rengeteg zamatos hangszeres édesség akad. A fenséges, epikus refrénekre gyakran következnek jazzes átvezetések és érdekes akusztikus betétek váltakozva (az akusztikus gitár nagyon szilárd használata). Külön ki kell emelni a rendkívül érdekes motívumot, amely többször megismétlődik, és amolyan apokaliptikus indulónak hangzik szaxofonra, orgonára és Hammill már-már paranoid énekére építve. Érdekes a pszichedelikus színezetű orgonarész és néhány szaxofon-improvizáció is, amelyek szinte már gúnyosan szólnak. A második felében a hangulat jócskán lecsendesedik, csönd áll be, és nagyon szép akusztikusgitár-rész jön, amelyhez Hammill tiszta, gyengéd énekhangja társul. Ez nem tart sokáig, és a következő pillanatban teljesen kattant Jackson-improvizáció szól szaxofonon, amely úgy hangzik, mintha víz zúdult volna a tölcsérébe. Ezt megint hangszeres, végsőkig felhúzott őrjöngés követi zongorán, számtalan pszichedelikus hanggal és viharos dobátvezetésekkel. Hammill éneke újra titokzatossá és paranoiddá válik. A zárlat kiváló, mert még egyszer megismétlődik az a központi, parádés téma, amelyet szándékosan magas vokális avantgárd zár le. A nagy fináléban pedig jön a kötelező, zappás színezetű jazzes szaxofon-improvizáció, amely a billentyűkön egy elektronikus effekt zúgásával ér véget.
A „H To He, Who Am The Only One” szerintem a progresszív rock történetének egyik legfényesebb ékköve, és biztosan a zenekar története négy, ha nem három legjobb teljesítménye között van, amely addig minden újabb albummal hihetetlen fejlődést mutatott az elődjéhez képest. Az album megjelenésekor nagy csemege volt mindazoknak, akik méltó riválisokat kerestek a nagymértékben eklektikus progresszív rock akkori „királyának”, a King Crimsonnak (a Genesis még csak melegedett, a Yes közvetlenül a hangzásváltás előtt állt, az ELP még csak most bukkant fel, a Jethro Tull még mindig hard rockot játszott, a Gentle Giant ugyanígy, a Pink Floyd pedig még mindig elég pszichedelikus volt, és még nem találta föl a felismerhető hangzását). A „H” egyben nagy inspirációt jelentett néhány kevésbé ismert prog rock zenekarnak, különösen Olaszországban, ahol a VDGG munkásságát a legjobban tudták értékelni. Az album ma is hihetetlenül frissen szól, és kötelező darab a klasszikus, sötétebb hangoltságú progresszív rock minden rajongójának, valamint a zabolátlan kísérletezés híveinek (a kicsit avantgárdabb irányzatokéinak is). Egyúttal meg kell jegyeznem, hogy olyan remekműről van szó, amely biztosan nem való minden hallgatónak, különösen nem holmi érzékeny lelkeknek, akik ahelyett, hogy a saját fejükkel gondolkodnának, inkább hagyják, hogy ilyen vagy olyan trendek vezessék őket kézen fogva. Pedig a „nyelves doktor”, Hammill és zenekara éppen ez ellen küzdött mindig élesen. A VDGG a „H” megjelenése után semmiképp sem dőlt hátra a babérjain, hanem a következő albummal valami elképesztőt hajtott végre – nemcsak egy újabb alkotói lépést tett előre, hanem megalkotta a legnagyobb remekművét, amely egyben életművük csúcsát és a progresszív rock történetének egyik legfenségesebb diadalát jelenti.
Felállás
Peter Hammill – ének, akusztikus gitár, zongora (3)
Hugh Banton – orgona, oscillator, zongora, basszuspedál (2,5), kísérőének
Guy Evans – dob, üstdob, ütőhangszerek
David Jackson – szaxofon, fuvola, kísérőének
VENDÉGZENÉSZEK:
Nic Potter – basszusgitár (1,3,4)
Robert Fripp (King Crimson) – elektromos gitár (3)
Produkció
John Anthony
Dallista
1. Killer (8:07)
2. House With No Door (6:03)
3. The Emperor In His War-Room (9:04)
a) The Emperor
b) The Room
4. Lost (11:13)
a) The Dance In Sand And Sea
b) The Dance In The Frost
5. Pioneers Over C. (12:05)
Bónuszdalok az újrakiadásról (2005):
6. Squid 1 / Squid 2 / Octopus (15:24)
7. The Emperor in his War-Room (first version) (8:50)
