Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: GTR
Kiadó: Arista Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 44:43
Értékelés: 4/5
A GTR rövid életű szupercsapat volt, amely két gitárlegenda, Steve Hackett (ex-Genesis) és Steve Howe (Yes, Asia) együttműködéséből született. Ez a színes kollaboráció két gitáros óriás között a nevét a gitár rövidítéséből kapta, és eredetileg olyan projektnek szánták, amely idővel más híres gitárosokat is bevonna. Kezdetben rendkívül sokat ígért, hiszen mindkét világhírű zenész tiszteletre méltó, fenséges prog rockos múlttal büszkélkedhetett. Annál nagyobb volt a sokk a progresszív rock minden rajongójának, amikor a GTR a két gitáros hatalmasság vezette rejtélyes prog rockos kalandorok helyett az akkori slágerlisták AOR-os, melodikus rockos hódítójának bizonyult.
Ennek a stílusirányzatnak több oka is volt. Hackett és Howe is fontos karrier-fordulópontján állt a GTR megalakulása előtt. Hackett kereskedelmileg sikertelen albumok sorozata után – ezek közül művészi minőségben leginkább a nem hagyományos, akusztikus hangvételű „Bay of Kings” (1983) emelkedett ki – a GTR segítségével akarta felfrissíteni a karrierjét, és megszerezni a jövőbeli szólóprojektjeihez szükséges anyagi injekciót. Howe az Asiából való távozása után egyre frusztráltabb lett amiatt, hogy abban az időben mindenhol, ahol közreműködött, a szintetizátorok kezdték uralni a gitárhangzást (ez volt az egyik fő oka, hogy elhagyta az Asiát), ezért az egyik fő célja a GTR-rel az volt, hogy szintetizátorok, illetve billentyűs nélküli zenekart hozzon létre, ahol az elektromos (és olykor az akusztikus) gitár hangja a produkcióban az előtérbe kerül. Ennek érdekében Howe és Hackett az egyetlen GTR-stúdióalbumon, a nemes egyszerűséggel „GTR” címen 1986-ban megjelent lemezen úgy döntött, hogy az akkoriban rendkívül népszerű gitárszintetizátorokat használja.
A két gitáros nagyság már egy ideje szerette volna egyesíteni gitáros erejét, és a GTR-rel végre megtalálták a megfelelő szelepet nagy ambícióik megvalósításához. Ez azonban számukra szokatlanul, az akkori AOR-trendek teljesen nem jellemző stílusában történt, amellyel legalább egy keveset szerettek volna megízlelni abból a kereskedelmi sikerből, amelyhez korábbi zenekaraikkal, vagyis a Genesisszel, a Yesszel és az Asiával szoktak. Az együttműködésbe bevonták még Max Bacon énekest (ex-Moby Dick, Nightwing és Bronz), Phil Spalding basszusgitárost (ex-Mike Oldfield, Toyah, Bernie Torme és Original Mirrors) és Jonathan Mover dobost (ex-Marillion, később Joe Satriani és Steve Vai kísérőzenekarának tagja).
Kezdetben kereskedelmi szempontból nagyon jól alakult nekik a dolog, hiszen a „GTR” az albumot nyitó két sláger, a „When The Heart Rules the Mind” és a „The Hunter” élén irigylésre méltó sikert hozott. Sajnos az album többi része – bár korántsem arról van szó, hogy a többi szerzemény rossz lenne – nem volt ugyanazon a kereskedelmileg csábító szinten, mint a két említett slágerlistás bajnok. Néhány kompozícióból láthatóan hiányzott az igazi vágy és az ihlet a rádiós slágerek megalkotásához, ugyanakkor a legtöbbjüket a legendás billentyűs, Geoff Downes (Asia, Yes, ex-The Buggles) rendezte pompázatos, nyolcvanas évekbeli AOR-produkció „kifényesítette”, és kiemelkedő technikai szinten játszották el őket. Természetesen azok az alkotások nyűgöznek le leginkább, ahol a két legenda gitárharmóniái finoman, ideális fúzióban olvadnak össze, és az egyedi technikáik teljes kifejezésre jutnak.
A már említett ultraslágerr, a „When The Heart Rules the Mind” a mai napig kiváló AOR-energiatöltő, amelyen felvillan minden várt erény a két gitáros nagyúrtól, míg a remek Max Bacon melodikus tenorjával különösen a fennkölt-hipnotikus refrénen villog, aminek segítségével az akkori rádióállomások csúcsára kerülni igazi gyerekjáték volt. A két mester sajátos gitártechnikája végig szemléletesen hallható, a közbeiktatott akusztikus kapricsok pedig szép kontrasztos pillanatokat adnak. Az albumnyitás rendkívül erős, és a kiváló „The Hunter” folytatja ugyanezt – ez újabb nagy AOR-sláger, amelyet később a Payne-korszakos Asia az „Anthology” (1997) albumon, a „GTR” producere, Downes jóvoltából sikeresen „örökbe fogadott”. Ez egy hatalmas power ballada rendkívül finom, gitárszintetizátoros és akusztikusgitáros hangszerelésekkel, amely az epikus, kissé nosztalgikus hangulatú refrénben csúcsosodik ki. A vokális harmóniák ideálisan olvadnak össze a hatalmas, elektromos töltetű gitárpasszázsokkal, miközben a háttérben szintetizátoros-gitáros fenség hömpölyög. A „GTR” – mint említettem – a továbbiakban elveszíti azt a diadalmas lendületet, amelyről a kiváló nyitány gondoskodik, és amely tiszta tízest érdemel, bár még így is akad néhány nagyon jó pillanat.
Számos kevésbé sikeres AOR-zenekar busás összeget fizetne azért, hogy egy olyan dalt tudhasson magáénak, mint az ütős, energikus katalizátor, a „Here I Wait”, amelyben egy kevés világzenei hatás is érződik – ez mindig közel állt mindkét gitáros nagysághoz, különösen Hackett-hez. A dal közepén különösen lenyűgöz a Hackett és Howe közötti háromszólamú harmónia és egy újabb epikus énekteljesítmény, miközben Mover masszív dobperdületekkel brillírozik. A „Sketches In The Sun” című számban, amely Howe „sztáros” pillanata, becsületesen megropogtatja sovány ujjait, és az „appalache-i” gitáriskola erős hatása alatt álló, elragadó gitárimprovizációival gyönyörű akusztikus lakomát terít, amely a Yesszel töltött legszebb időket idézi.
A „Jekyll And Hyde” egy újabb meglehetősen ambiciózusan felépített AOR-roppantó, melodramatikus gitárszintetizátorokkal és ügyesen beépített ritmusváltásokkal átszőve. A diadalmas gitárharmóniák, amelyek közepette mindkét gitáros szán egy pillanatot néhány rövidebb szólóra, főként Bacon énekének köszönhetően, újabb szilárd AOR-rádiós jelöltnek tűnnek. A „You Can Still Get Through” számos nyolcvanas évekbeli produkciós trükköt tartalmaz, főleg a szintetikusan fűszerezett ritmikai árnyalatokat illetően, amelyek kicsit még a diszkó felé is elhúznak, bár ez is egy nagyon tisztességes melodikus rockdal szép refrénnel, és egy marék irigylésre méltó gitárimprovizációval a két nagyúr előadásában.
Az ütős „Reach Out (Never Say No)” kicsit hangsúlyosabb refrénnel akár slágerpotenciállal is bírhatna, míg annál inkább lenyűgöznek a rendkívül ötletes gitárfinomságok, amelyekben Hackett és Howe ismét nagyon jól kiegészíti egymást. A „Toe The Line”, az album egyik jobb pillanata, nyugodt balladaként nyílik két akusztikus gitár gyengéd akkordjaira, majd fokozódik, míg a gitárszintetizátorok segítségével fenséges, zenekari hangzás nem születik, amelyet Bacon kiváló énekteljesítménye egészít ki. A „Hackett To Bits” már a címével elárulja, hogy ezúttal Hackett „sztáros” pillanatáról van szó, amelyben a legendás gitáros gyorsujjú gitárimprovizációkkal nyűgöz le, amelyek eredetileg a „Hackett To Pieces” című számból származnak, ami Steve „Highly Strung” (1982) albumán jelent meg. A záró „Imagining” az elején klasszicista gitárvariációkat tartalmaz, amelyek rendkívül szép, éteri dallamot építenek, majd – nagyjából a várakozásoknak megfelelően – átfordul egy újabb pompázatos AOR-roppantóba, amelyben nem hiányoznak az elektromos töltetű, elektromosgitár-harmóniák, miközben Bacon ismét bravúros énekteljesítménnyel nyűgöz le.
A „GTR” az idő próbáját kiállva is rendkívül megosztó teljesítmény maradt, amely a mai napig megosztja a két gitáros nagymester prog rock rajongóit, hiszen a várakozásokkal ellentétben nem a progresszív rock mesterművét, hanem egy kiváló AOR-albumot alkottak. Hackett és Howe – a várakozásoknak megfelelően – nem húzta sokáig együtt, hiszen a GTR már 1987-ben feloszlott egy rövidebb turné után, amelyen felvették egyetlen hivatalos koncertalbumukat, az „In Concert” (1997) című lemezt is, amely a King Biscuit Flower Hour rádióműsor fellépésén készült. Hackett a feloszlás előtt megpróbálta bevonni az együttműködésbe Brian Mayt (Queen). Három közös felvételen kívül, amelyek később Hackett „Feedback” (2000) című szólóalbumán jelentek meg, és amelynek eredetileg már 1986-ban meg kellett volna jelennie, ebből az együttműködésből, amelyben nem volt világos, hogy May Howe-t vagy Hackettet váltotta volna, nem lett semmi.
Howe, aki később az ABWH projekttel való rövid kaland után visszatért a Yeshez, sok év múltán pedig az Asiához is, a GTR felbomlása után sikertelenül próbált „kaparni” tovább egy meg nem valósult projekttel, amelynek Neotrend lett volna a neve, és amelynek tagjai között ott lett volna Robert Berry énekes-gitáros (ex-Hush, 3) és Nigel Glockler dobos (Saxon). Howe és Hackett ennek ellenére ma is jó barát. A GTR kereskedelmileg ugyan sikeres projekt volt, de mindkettejük számára világos volt, hogy a „rádióbarát korlátok” és az soha ki nem elégített, kísérletezőbb prog rockos ambícióik miatt már a megalakulásától fogva rövid lejárati időre ítéltetett.
Felállás
Max Bacon – ének
Steve Hackett – gitár, vokál, gitárszintetizátor, basszusgitár
Steve Howe – gitár, gitárszintetizátor, vokál
Phil Spalding – basszusgitár, vokál
Jonathan Mover – dob, ütőhangszerek
Produkció
Geoff Downes
Számlista
1. When the Heart Rules the Mind
2. The Hunter
3. Here I Wait
4. Sketches in the Sun
5. Jekyll and Hyde
6. You Can Still Get Through
7. Reach Out (Never Say No)
8. Toe the Line
9. Hackett to Bits
10. Imagining
