Szerző: Urban Bolta
Helyszín: Kino Šiška / Ljubljana
A koncert dátuma: 2009. október 18.
Látogatók száma: 500
Jegyár: 20€ / 25€ (a koncert napján)
Időnként megesik, hogy a Triglav alatti álmos kis országba olyan banda téved, amelyre Szlovéniában a legvadabb álmainkban sem számítanánk. Ilyen volt a Mudhoney is. Seattle-i grunge-osok, akik punkrockot játszanak. A Green River romjain alakultak, azon a csapaton, amely elkezdte megírni a grunge történetét. A GR basszusgitárosa, Matt Lukin és dobosa, Dan Peters 1988-ban, az eredeti banda felbomlása után két hasonszőrű társra talált, és elkezdtek a Green Riverrel szinte megegyező hangzást játszani, a seattle-i közönség pedig tárt karokkal fogadta őket. Míg a rokon Pearl Jam a grunge-ba szívesen kevert rockelemeket, az Alice in Chains pedig súlyos metálriffeket, a Mudhoney egyértelműen a seattle-i szcéna legpunkosabb bandája. Hangzásukban valójában elsősorban a The Stooges iskolájából ismerős alternatív, garázs-punkrock van jelen, amelyhez hozzátettek egy adag grunge-illatot, hiszen az a Mudhoney születésének idejében és helyén szédítő iramban emelkedett. Ha a Mudhoney a nap alatt bármelyik más városkából származna, és nem a nyolcvanas évek végén grunge-törölközőbe csavart Seattle-ből, szinte biztos, hogy punkrockerek maradtak volna. A történelem azonban úgy akarta, hogy a környezet erős hatására a fiatal zenészekből a kilencvenes évek elejének legkedveltebb rockstílusában igen fontos láncszem váljon. A nagy grunge-zenekarok fellépései manapság ritkaságszámba mennek, ezért egy Mudhoney-kaliberű banda meglátogatása nálunk kötelező mindenkinek, aki valaha is megnyalta a tíz ujját ennek a műfajnak a hallgatása közben. Mielőtt azonban a Mudhoney kivonult a felújított Kino Šiška színpadára, két kiváló előzenekar lépett fel.
DICKY B. HARDY
Az estét a újra működő Dicky B. Hardy nyitotta, a hazai garázsrock bajnokai, akik jó néhány év kihagyás után ismét alkotnak. A friss szelet az új énekes, Bruno Subiotto (Borghesia, Hic Et Nunc) hozta a csapatba: ő a ljubljanai formáció igazi motorja, a fellépés középpontja. A körülbelül félórás koncerten a Dicky B. Hardy megmutatta, miért neveztem őket a hazai szcéna bajnokainak! A srácok és a basszusgitáros lány a Pixies receptjére esküsznek, de teljesen a saját stílusukban. Változatos, gyorsan váltakozó tempójú számaikban könnyedén megérzed a rengeteg energiát. A magáét természetesen hozzáteszi az említett énekes is, aki eredeti előadásmóddal és rendkívül érdekes, olykor dühös hangon minden számot másképp értelmez, és a vokálok színes palettájával mindegyikre rányomja a saját bélyegét. A négytagú kollektívából talán csak egy csipetnyi összecsiszoltság hiányzott, ami a gitáros egy-két hibájában látszott, de ez nem rontotta el a fellépés nagyon jó összbenyomását. Dicky B. Hardy, úgy hallottam, új lemezünk is lesz? Minél előbb!
THE FRICTIONS
A közönség bemelegítésének felelősségteljes feladata közvetlenül az est fő attrakciója előtt a nagyon érdekes The Frictionsre hárult. Elsősorban azért érdekes, mert frontemberük, Chris Eckman az amerikai The Walkabouts tagja. Eckman egész pályafutása során új zenei projekteket keres, így 2006-ban Ljubljanában is talált néhány társat, megalapították a bandát, és The Frictionsnek nevezték el magukat. Ritkán lépnek fel, ezért annál izgalmasabb meghallgatni őket, ha összefutsz velük. A színpadon két gitár gondoskodott a jól kitöltött hangképről, az instrumentális betétek hosszúra nyúlhatnak, és a hallgatót egyszerűen átviszik egy másik világba, ahol kizárólag a zenének van helye. A régi, jó Television szelleme ismét velünk volt! A The Frictions hangzásától nem idegen a folk gyökerekkel való kacérkodás, sem az időnkénti pszichedelikus betétek. Látszott, hogy a zenészek valóban élvezik, amit csinálnak: mindenki a színpad saját kis szegletén élvezte a játékot, és a játszott szám ritmusára ringatózott. A zene szeretete bizony nem idegen tőlük! Az egyetlen hiányosság a viszonylag egyszerű hangszerelés volt, bonyolultabb csavarok, meglepetések, váratlan fordulatok nélkül az egyes számok során. A fél óra, amit a The Frictions kapott, így is túl gyorsan elszaladt!
MUDHONEY
A Mudhoney most Európát járja a tavaly megjelent „Lucky Ones” lemez bemutatására, így a közönség már a koncert előtt számíthatott rá, hogy a setlist a még mindig friss albumra épül majd. Tíz óra után nem sokkal a ljubljanai új koncertközpont hatalmas színpadán, a szépen megtelt terem örömére megjelent a négytagú társaság, és elkezdte a showját. Az amerikai Fang nyitó, old school punk feldolgozása után már jöttek is az első percek az új lemezről. Néha tényleg kár, hogy élőben a banda nem tudja hozni néhány olyan effektet, amely az albumot otthon hallgatva lenyűgöz – az I’m Now-ból egyértelműen hiányzott az „I Wanna be Your Dog” pszichedelikus billentyűs effektje, amelyet a klasszikus hangszereket (ének, szólógitár, basszusgitár és dob) használó négyes természetesen nem tud megidézni. Jött a címadó The Lucky Ones, aztán a tavalyi lemez többi kedvence. A Suck You Dry, a Touch Me I’m Sick és más ismertebb slágerek alatt a hangulat főleg az első sorokban őrjöngő volt, olajat a tűzre pedig Mark Arm énekes öntött a közönséghez intézett szavaival. A koncert második felében Arm is gitárt ragadott, és csatlakozott Turner gitárjának hangjához. Az utolsó stúdiólemezeken ugyanis Mark Arm úgy döntött, hogy a bandában kizárólag az énekre koncentrál, a gitárt pedig egyedül Turner ujjaira bízza. Az egyik kiemelkedő szám minden bizonnyal a When Tomorrow Hits volt, amelyben nemcsak a ritmusszekció szinkronszólója szerepelt, hanem valóban megragadta annak a kornak a szellemét, amelyben született. A The Velvet Underground stílusában szóló, finom, kissé pszichedelikus bevezető hangos garázs-punk-grunge-gá fejlődik. Remek választás a rendes műsor lezárására!
A több mint húszéves működés után szinte csoda, hogy a Mudhoney meg tudta tartani majdnem az eredeti felállást, amellyel 1988-ban elkezdték az alkotást; csak a basszusgitár mellett volt csere, ahová 2001-ben Guy Maddison érkezett. Ez az állandóság és a banda belső jó viszonyai az okai, hogy a Mudhoney az évek során ugyanazt a stílust műveli, nagyobb eltérések és olyan ingadozások nélkül, amelyek talán elüldözték volna a régi rajongótábort. Az egyetlen kicsit nagyobb elmozdulás a kilencvenes évek közepén történt, amikor a grunge-zene a világlistákról való összeomlásával a Mudhoney új stílusában is érezhető a távolodás a tipikus seattle-i hangzástól. Ebből a szempontból a koncerten (egy véletlen látogató számára) érdekes végighallgatni szám után szám, és közben találgatni, régebbi vagy újabb dalról van-e szó. A dolog a lehető legegyszerűbb! Ha a játszott szám tempója egy hajszállal lassabb volt, vagy a gitár lassabb, depresszívebb riffet játszott, akkor az a Mudhoney első korszakának dala, és fordítva: a gyorsabb, vadabb előadás jele, hogy újabb alkotásról van szó.
Mark Arm (ének és gitár), Steve Turner (szólógitár), Dan Peters (dob) és Guy Maddison megmutatták, hogyan kell ezt csinálni. A Mudhoney a közönséggel való kommunikációban nem a legjobb, de megmenti őket a játszott műfaj, amely kifejezetten a közös tombolást követeli. Az másfél órás, energikus koncerten, amelyen még néhány színpadról ugrót is láthattunk, magabiztos fellépésnek lehettünk tanúi az utóbbi idők egyik legnagyobb alternatív nevétől nálunk. Ki tudja, mikor sodorja őket legközelebb erre a szél – valószínűleg még elég sokáig nem!
Fotók: Robi Lipej
Setlist
1. The Money Will Roll Right In 2. I’m Now 3. The Lucky Ones 4. Next Time 5. Inside Out Over You 6. You Got It 7. Suck You Dry 8. Oblivion 9. Blinding Sun 10. What Moves the Heart? 11. Sweet Young Thing 12. Judgement, Rage, Retribution and Thyme 13. Good Enough 14. Touch me I’m Sick 15. When Tomorrow Hits ——- 16. F.D.K. (Fearless Doctor Killers) 17. Inside Job 18. Hard-On for War 19. In ‘N’ Out of Grace 20. Here Comes Sickness 21. Hate the Police
Képgaléria
