Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gilmour, Jim
Kiadó: Progrock Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 57:22
Értékelés: 4/5
Jim Gilmour elismert kanadai billentyűs virtuóz, aki eredetileg a skót felföldről származik, és kétségkívül innen hozta magával nagy zenei melankóliáinak jókora részét. Megszokott zenei otthona a legendás kanadai art rock különc, a Saga, amelyben a Crichton fivérek mellett – különösen Michael Sadler énekes távozása után – az egyik vezető alkotói erő. Ha éppen nincs dolga a Sagával (ami ritkán fordul elő), Jim különféle szólóprojektekkel szórakoztatja magát.
Már az első, rövid életű projektje, a GNP, amelyet 1986-ban hozott létre a Saga egykori dobosával, Steve Negusszal, miután átmenetileg elhagyta az együttest, nagyon szórakoztató kísérlet volt, és jelezte, hogy Jim remekül megállja a helyét egyedül is. Az 1996-os „Instrumental Encounters” albumon elsősorban hangszeres-klasszicista virtuózként próbálgatta magát a klasszikus zenére jellemző aranzsok nem ortodox megszerkesztésében. A „Great Escape”-en viszont teljesen más megközelítést választott, és maga köré gyűjtötte John Bianchini gitáros, valamint Roger Banks és Christian Simpson dobosok alkotta csapatot. Utóbbi ebben az időszakban rövid ideig a Saga dobosa is volt (a „Network” albumon). Christiant a „Network”-on bemutatott pusztító, de elég egyenes vonalú dobtechnikája miatt sok kritika érte. Jimnek itt valahogy sikerült megfékeznie, részben a második dobos jóvoltából is, aki kicsit tágabb dimenziót visz a ritmusszekcióba.
Jimnek a „Great Escape”-en sikerült rendkívül változatos dalokból álló gyűjteményt létrehoznia, amelyeket mindössze az köt össze, hogy mind egytől egyig az ő összetéveszthetetlen hangszerelői zsenijének és billentyűs virtuóz mutatványainak vannak alávetve. Az album eklektikus természete a dalok gazdag keverékét kínálja: főként a szimfonikus progresszív rock elemei bukkannak fel benne, kisebb mértékben jazz-rock fúzió, egy csipetnyi progresszív metal és pop rock, valamint egy pillanatnyi klasszikus zene.
Hogy Jim milyen ideális terepnek tekinti virtuóz kísérleteihez, azt szépen megmutatja már a nyitó „No Sign” is, rengeteg sokszínű billentyűs hangszereléssel és pusztító dobrohamokkal. Jim sosem titkolta, hogy a játékstílusára a legnagyobb hatással a legendás multiinstrumentalista, Eddie Jobson (ex-Curved Air, Roxy Music, Frank Zappa, UK, Jethro Tull) volt. Bár a Sagánál ez nem mindig volt kifejezett, a „Great Escape”-en sok teret adott olyan pillanatoknak, amelyek néha mintha Eddie-nek szóló főhajtások lennének. A „Great Escape” összességében nagyon jól oszlik meg a hangszeres darabok és a Jim énekét tartalmazó dalok között.
Sokan elfelejtik, hogy Jim nemcsak kiváló billentyűs, hanem nagyon jó énekes is, teljesen egyedi hangszínnel megáldva. Egyedi falsettjének bája különösen hatásosan érvényesül a „Lost Along the Way”-ben, ahol a kísérő vokálharmóniákban Corrine Tofani női hangja csatlakozik hozzá. Az akusztikus gitár és a szimfonikus billentyűs textúrák közti hangszerelés kiváló összhangban van, és dallamos állandót képez a billentyűs virtuóz szólók között. Ez az album egyik legjobb dala is. A „Killarney Sunrise”-ban Jim tökéletesen mutatja meg, mennyire érti a jazz-rock fúzió egyes elemeit, amelyeket energikusan szólaltat meg elektromos zongoráján és szintetizátorán.
A „The Northwind”-ben Jim azt bizonyítja, hogy mindig is nagy mestere volt a melankólia és a nosztalgia megteremtésének, ami e dal hangulatát illeti. Romantikus éneke mögött finom gitárpasszázsok elegáns váltakozása, a szokásos szintetizátor-textúrák gazdagsága és női kísérő vokálharmóniák szólnak. A következő pillanatban, pontosabban a „Radiant Lake”-en, már megint a jazz-rock fúziós szellemességnek adja át magát, és zongorán meg szintetizátorokon a dallamos passzázsok között tréfás improvizációk sorát játssza el, amelyektől egy neves jazz-billentyűs sem szégyenkezne. Jim szólóképességei a zongorán új dimenziókat nyernek a remek „Carden Isle”-on, amelyen különösen éteri hangulatot sikerül megteremtenie. A legtöbb szerzeményen erős ambient jelleg is érezhető, amelyet minden bizonnyal Jim kanadai vadonban tett látogatásai ihlettek.
A megrázó „Wasteland” című ballada ismét megmutatja e kiváló zenész énekesi erényeit, aki a „Scratching The Surface” című Saga-klasszikusban nyújtott felejthetetlen éneklésével örökre beírta magát a minőségi rockballadák kedvelőinek emlékezetébe. A szimfonikus progresszív rock csemege, a „Canoe Do It?” megint egy kicsit bonyolultabbá teszi a dolgokat, és Jim ismét lélegzetelállító virtuózként csillog. A szintetizátorokon eljátszott egyes passzázsok, amelyeket megdöbbentő sebességgel szólaltat meg, bonyolultabbak mindennél, amit eddig a Sagával alkotott, a nagyon szép zenekari hangszerelések pedig igazán irigylésre méltó színvonalon készültek.
Jim a Sagában mindig a progresszív rock oldal fő mentora volt, ezért nem meglepő, hogy a „Great Escape” az egyes darabok természete alapján az összetettebb zenei vizek közé tartozik. A legendás billentyűs virtuózok – például Keith Emerson, Rick Wakeman, Tony Banks és természetesen Gilmour nagy példaképe, Eddie Jobson – rajongói rengeteg okot találnak majd az élvezetre ezen az albumon. Jim virtuóz zenei műalkotásai, amelyekből a „Great Escape”-en bőven akad, sok órán át szórakoztatják majd a hallgatót, ha valami virtuózra vágynak, ami ugyanakkor egyszerűséggel és melegséggel is át van itatva. A „Great Escape” mindenekelőtt egy rendkívül szerény zenész lenyűgöző munkája, akinek semmi szüksége a nagy nyilvánosságra ahhoz, hogy bebizonyítsa: ő az egyik legjobb a gyorskezű mesterségében.
Felállás
Jim Gilmour – ének, billentyűs hangszerek
John Bianchini – gitár
Christian Simpson – dob
Roger Banks – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Corrina Tofani – kísérő ének
Producer
John Bianchini & Jim Gilmour
Dallista
1. No Sign
2. Algonquin
3. Lost Along the Way
4. Killarney Sunrise
5. Northwind, The
6. Radiant Lake
7. Carden Isle
8. Wasteland
9. Canoe Do It?
10. Last Portage
