Előadó: Mayall, John
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1967
Játékidő: 37:13
Értékelés: 4/5
Az A Hard Road John Mayall harmadik albuma, amellyel a brit blues keresztapja bátran épít a jóval híresebb elődre, a Bluesbreakers With Eric Clapton örökségére. A Claptonnal vállalt kaland váratlan sikere új erőt öntött Johnba, és megerősítette a hitében, hogy a szélesebb brit közönség is vevő a blues műfajára. Peter Green tehetségével és a régi cimborák, John McVie, Aynsley Dunbar és Mick Fleetwood megbízható ritmusszekciójával a háta mögött (a remek fúvósokról sem szabad megfeledkezni, a derűs kedélyű Alan Skidmore és Ray Warleigh jóvoltából) Mayall ezúttal a változatosság kedvéért nagyobb adag saját szerzeménnyel a zsebében rohamoz. Ezek a dalok a három kiválóan eljátszott feldolgozással együtt közelebb viszik őt nagy céljához, a hagyományos blues nyelvének tanulmányozásához és végső elsajátításához. Az album nyers, mégis produkciós szempontból olyan hatásosan lekerekített, hogy az átlagos fül könnyen összetéveszthetné egy csupa blues-sztenderdet feldolgozó gyűjteménnyel, hiszen a 14 remekül hangszerelt dal végig magas színvonalat tart, amelyet az óceán túloldalán a blues-puristák túlnyomó többsége is megirigyelne.
Hogy a Bluesbreakersszel nem véletlenül jártak jól, azt már a nyitó gyöngyszem, az A Hard Road kibontakozása is jelzi: a korabeli brit zenei színtéren párját ritkító, nyers anyag. Green a maga ingadozó megszólalásával fenomenális munkát végez. Az It’s Over valamivel mozgalmasabb tempóban folytatja, és a szájharmonika éles kanyarjainak varázsával egy pillanatra erősen közel visz Sonny Boy Williamson fogásaihoz. Karakterből itt exportminőség van. Az Another Kinda Love félelmetes fúvóshangzásokkal nynyűgöz le, a Hit The Highway és a Top Of The Hill lazaságát pedig az sem zavarja meg, hogy közbeékelődik a There’s Only Work, az egyszerű munkáshangulatú orgonás közjáték, amely tulajdonképpen tipikus Mayall-alkotás, szigorúan a szájharmonikás fúvós hangzásra írva.
A követelődző blues-sztenderdek feldolgozásaival Mayall rendkívül érett előadónak mutatkozik, főleg ha belegondolunk, hogy az album készítésekor mindössze 33 éves volt, és az sem elhanyagolható, hogy az igazi blues hagyományának aromái a legjobb esetben is alig 5 évvel a megjelenése előtt csaptak át az óceánon a szigetországba. Míg a Rolling Stones és a Yardbirds a blues pontozásakor és lényegi elemeinek engedelmesebb, popra hajló fogásokkal való keverésekor még óvatosan hajlongott a közízlés előtt, John a hagyományos blues nyerseségében makacsul keresi a saját kifejezésmódja arcát. Ráadásul John bácsi a kollégákkal ellentétben teljesen természetesen szól. A James-féle Dust My Blues (eredetileg Dust My Broom) feldolgozásában sikeresen improvizál a szenvedély és a merész érzelmek nyelvén, amely a végtelen slide-variációkban egybeolvad Peter Green forróvérű játékával. Mayall másik kedvence Freddie King, akinek a nyomán tovább merít kegyetlenül a blueskultúra terén szerzett gazdag tudásából. A legendát a nagy gitáros két klasszikusának ihletett előadásával tiszteli meg, ezek a Someday After a While (You’ll Be Sorry), valamint a The Stumble hangszeres leszállása, amely azonban Peter Green terepe marad.
Peter Green tulajdonképpen egyetlen húzással írja be magát a halhatatlanok közé. A The Supernatural hangszeres fantázia, amely a feltörekvő gitárost szerzőként és előadóként is híressé teszi. A dal alig elviselhető érzelmi töltetet hordoz, Green erőteljes, mély hangja pedig, amelyben folyamatosan érezni a zokogás fenyegetését, az ördög karakterével tölti meg a számot. Peter Green a társához, Claptonhoz képest kevésbé radikális a blues értelmezésében a hagyomány tisztelete szempontjából. Érezni a költőiség szellemét, ami eltér Clapton szigorúan hagyományos retorikájától, amellyel Mayall csapata gyakran átlépi a megszokott zenei kifejezés kereteit. Green Clapton példájára énekesként is kipróbálja magát, először a The Same Way-jel, de sokkal meggyőzőbb marad Willie Cobbs You Don’t Love Me-jében.
Nem kétséges, hogy John Mayall Peter Greenben ideális „sparing” partnert kapott a saga sikeres folytatásához, amely az A Hard Roaddal már konkrétabban rajzolta ki a 60-as évek szigetországi zenei életének anomáliáját. Sőt! A Bluesbreakers With Eric Clapton forradalma, majd az A Hard Road és a Crusade folytatása a „keresztapa” sikertörténetét a kereskedelmi siker hiánya ellenére a maga módján a brit r & b és blues boom végső hatókörének tükrében festette meg.
Felállás
John Mayall: ének, gitár, szájharmonika, billentyűk
Peter Green: gitár, ének
John McVie: basszusgitár
Mick Fleetwood: dob
Aynsley Dunbar: dob
Paul Butterfield: szájharmonika
Produkció
Mike Vernon
Dalok
1.A Hard Road
2.It’s Over
3.You Don’t Love Me
4.The Stumble
5.Another Kinda Love
6.Hit The Highway
7.Leaping Christine
8.Dust My Blues
9.There’s Always Work
10.The Same Way
11.The Supernatural
12.Top Of The Hill
13.Someday After A While (You’ll Be Sorry)
14.Living Alone
