Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: Dessel / Belgium
A koncert dátuma: 2012. június 22.
Látogatók száma: 80.000
Jegyár: 155€ (háromnapos jegy)
A Graspop Metal Meeting Európa egyik legnagyobb metalfesztiválja, bár nálunk közel sem olyan ismert, mint mondjuk a hírhedt német Wacken Open Air vagy az utóbbi években egyre inkább befutó, észak-franciaországi Hellfest. A Graspop a belgiumi Dessel városka közelében zajlik, idilli vidéki környezetben, jellegzetes flamand építészettel és barátságos helyiekkel körülvéve.
A fesztivál története 1996-ig nyúlik vissza, az évek során pedig egyre nőtt, és mára, több tízezres befogadóképességével a tágabb régió egyik legnagyobb zenei fesztiváljává vált. A látogatók tényleges száma forrásonként változik, az én becslésem szerint idén jó, ha 100 ezer nehézrockhoz hű lélek volt jelen. Szlovéniából Dessel nagyjából 1150 kilométerre van, ami körülbelül 13 óra vezetést jelent a vasparipán, de természetesen szóba jön a kényelmesebb megoldás is: repülővel a közeli Treviso felől Belgiumba. A fesztivál ráadásul ingyenes utazást kínál a belga vasúttal, így ha valaki a charleroi-i repülőtérről megy Desselbe, a költségek miatt sem kell aggódnia.
A háromnapos esemény négy színpadon kínál zenei programot. A gigantikus méretű főszínpadon léptek fel a kereskedelmileg legsikeresebb nevek, a többi előadó pedig három kisebb színpadon osztozott, amelyek mind sátrakban találhatók, és csak korlátozott számú látogatót fogadnak be. Este, amikor a sátrakban viszonylag nagy nevek, például a Lamb Of God, a Dimmu Borgir vagy a Children Of Bodom játszottak, elviselhetetlen volt a tömeg, az izzadságcseppek pedig a testek egymáshoz dörzsölődéséhez illően súlyosak.
Az egész éjszakás út után ötfős, bátor csapatunk délelőtt időt szánt egy alapos pihenésre, így lemaradtunk néhány nyitózenekarról, az első igazi fesztiválélményem tehát csak pár perccel délután három előtt köszöntött rám, amikor a Metal Dome (Metal Kupola) színpadára kiléptek a POSSESSED. A legendás amerikai metalosokról van szó, akik az 1980-as évek első felében a Venom és a Motörhead hatására a brutális hangzás megteremtésében még egy lépéssel tovább mentek, és a death metal műfaj úttörői lettek. Az akkori felállásból ma már csak a lebénult énekes, Jeff Becerra van jelen, akit a nyolcvanas évek végén egy gyáva bankrabló többször is lelőtt, és végleg tolókocsiba kényszerített. De a metal iránti lelkesedést nem lehet csak úgy kilőni! Becerra ma új zenészekkel viszi tovább a Possessed történetét, amely végül a Graspopra is elvezetett! A nyolcvanas évek közepére, a kultikus „Seven Churches” és „Beyond The Gates” albumokra való visszatérés tisztességes volt: a thrashes felépítésű riffek biztos hátteret adtak Becerra jellegzetes, torokhangú éneke mögé, még ha a közönség viszonylag hűvös reakciója azt is jelezte, hogy a legtöbben csak azért jöttek el, hogy kielégítsék a kíváncsiságukat: hogyan szól az eredeti death metal negyed évszázaddal később. A nehéz előadás ellenére Becerra énekben nem okozott csalódást, a koncert egyik csúcspontja pedig az volt, amikor az énekes tolókocsival végigguruló a színpad két oldalán, és közelről köszöntötte az első sorokat.
Pár szám után a BLACK LABEL SOCIETY újbóli megnézése iránti vágy áthajtott a terület másik végébe, a fesztivál főszínpada elé. Az amerikai heavy metalosok, akik felismerhetően ötvözik a déli rock elemeit, hatalmas számú követőt gyűjtöttek a rengeteg füves térre, ami egy ilyen hűséges támogatói bázissal és már-már kultikus státusszal rendelkező zenekartól várható is volt. Az énekes, Zakk Wylde megint úgy üvölt, mint egy oroszlán! Miután az elmúlt években nem egyszer gondjai voltak vérrögökkel, és emiatt kórházba is került, az egészsége most láthatóan jobban szolgálja. Wylde, aki alkatra igazi kolosszus, a zenekar központi oszlopaként az indián tollfejdísz miatt is magára vonta a színpad alatt állók tekintetét. A szakállas karizmájára épített, és a közönséggel való kapcsolatteremtésnél felesleges szájalás nélkül, kizárólag a zenére hagyatkozott. A jó, ha egy óráig tartó fellépés alatt a Black Label Society végigjárta másfél évtizedes pályafutását, a súlyos heavy és stoner metal riffek csúcspontja pedig a Fire It Up és a záró Stillborn előadása volt.
Ezután átugrottam a fesztivál második legnagyobb színpadához, a Maquee I sátor teteje alá, ahol a színpad hátterében lévő molinó már a kezdés előtt jelezte, hogy a következő 50 percet a SACRED REICH nevű őrület kapja! Az amerikai thrash metalosok néhány éve klasszikus felállásban újra összeálltak, és végre az Öreg Kontinensre is eljutottak (sajnos Szlovénia közelébe sehová). A mostanra rövid hajú fickók a nyolcvanas évek második felében pár kiváló lemezt adtak ki, de sajnos a Metal Blade kiadó támogatása ellenére ma a nyolcvanas évek thrash-színterének félig elfeledett gyöngyszemei. Abból ítélve, amit láttam, a Sacred Reichben hatalmas a bizonyítási vágy: a hosszú évek passzivitása a Graspop színpadán úgy robbant ki, mint egy megfékezhetetlen kinetika tüze, és élőt-holtat a moshpitbe kergetett egészen a sátor közepén álló keverőpultig. A legtöbb hasonló zenekarral ellentétben a tipikus Sacred Reich-hangzás pozitívan hat a közérzetre, főleg a szimpatikus frontember, Phil Rind és az éneke miatt, ami helyenként már-már beszédbe megy át. Rind a versszakoknál szinte kiköpte a tüdejét, az őszinte zenei történetet pedig a többi trió is átélt játékkal írta meg. A The American Way vagy az Ignorance típusú klasszikusok közé a Sacred Reich beillesztette a Black Sabbath-feldolgozást, a War Pigset, a saját anyag zenei hagyatékában való szörfözés pedig a Surf Nicaragua nevű slágerrel ért véget. Kétségkívül a nap egyik legjobb fellépése!
Közben a főszínpad alá már özönlött a Guns N’ Roses-pólós tömeg, de nem maguk miatt, hanem SLASH miatt, aki szólóelőadóként lépett fel a főszínpadon. A zenész idén adta ki második szólóalbumát, az „Apocalyptic Love”-ot, és a Graspopon a bemutatása volt a fellépés fő témája. Slashnek viszont az a balszerencséje, hogy a neve igazi médiamágnes, és mindenki csak a hajdani hard rock óriás gitárosaként ismeri, miközben alig-alig mélyed el valaki a szólókarrierjében. Így a fellépését két részre lehetne osztani. Míg a G n’ R klasszikusai, a Nightrain, a Mr. Brownstone és a Sweet Child O’ Mine a legcsábítóbb horogként fogták meg a tömeget, addig a setlistben többségben lévő szólószámokat szinte apatikusan fogadták. Slashnek a hangzás is borsot tört az orra alá, mert a teljes hangképben a ritmusszekció elnyomta a gitárját, így a hangi extázis hiányában helyenként be kellett érnünk azzal, hogy az ujjait figyeljük. A kísérőzenekar frontembere Myles Kennedy (Alter Bridge), ezért várhatóan eljátszották közös számukat, a Back From Cali-t Slash azonos című debütjéről, a régi és új hard rockos hóbortokban való utazás pedig (szintén várhatóan) a Paradise City-vel zárult. A fellépés hidegen hagyott, de nem kétlem, hogy egy esetleges szólókoncert megnézése után egészen másképp lenne. A G n’ R-számok beillesztése, vagyis rájuk építése a repertoárba ugyanis elég mulatságos volt, főleg ha figyelembe vesszük, hogy két nappal később éppen ez a zenekar állt ugyanezen a színpadon…
Következőnek a brit gótokat, a Paradise Lostot terveztem megnézni, de tévedésből rossz sátorba tévedtem, ahol éppen a Devil Driver pörgette a közönséget. Kaliforniai extrém zenekarról van szó, kivételes lendülettel és nyers energiacsapásokkal, és minden agresszió ellenére a gitárszólóknál némi dallamot is be tudnak dobni. A tömve lévő sátor azt bizonyította, hogy a Devil Driver rendkívül népszerű a fiatalok körében, de mivel személy szerint nem vagyok nagy híve a metal efféle értelmezésének és a „growl” éneknek, a további utam frissítő után kutatva a sörsátor felé vezetett, egy-két doboz komlóléért.
A főszínpadot közben a svéd power metalos Sabaton rázta a „Carolus Rex” nevű új történelmi eposzával, utánuk pedig este fél kilenc után kicsivel lépett színpadra a thrash metal óriása, a SLAYER. Az amerikai kvartett mindössze két héttel korábban már fellépett a közeli Zágrábban, ezúttal viszont a Slayer a miniatűr Močvara színpadát cserélte a Graspop főszínpadára, ahol utoljára két éve játszottak. A felállásban még mindig Gary Holt játszik, aki másfél éve helyettesíti az eredeti gitárost, Jeff Hannemant. Bár a hírek már jó ideje arról szóltak, hogy a szőke „pókember” a pókcsípés okozta súlyos fertőzés után akár vissza is térhet, egyelőre a visszatérésnek nyoma sincs.
A távollétét, mint már mondtam, ügyesen kihasználja az Exodus főgitárosa, aki közben az első Slayer-gitárossal, Kerry Binggel annyira „összebarátkozott”, hogy a két zenész spontán együttműködik a színpadon, Holt néhány szólóbetétet is a vállára vett, és aki először látta a Slayert, könnyen azt hihette, hogy Gary Holt ősidők óta állandó tagja a zenekarnak. Tom Arayát, a chilei gyökerű frontembert látványosan megviseli a hosszú évek koncertélete: nem lehet felróni neki a passzívabb énekes közreműködést, ami a War Ensemble-nél különösen hallatszott, sem a az utóbbi években felszedett kilókat, még kevésbé az egyre ősebb hajzatot. Egyszerűen egy olyan emberről van szó, aki a tavaly betöltött ötvenedik événél már nem tud olyan intenzíven beleélni magát a színpadi show-ba, mint zsenge huszonöt évesen. Ha Araya az utóbbi években állandó mosolyaival szerzi a gyengébbik nem rokonszenvét, ez semmiképp nem mondható el Kerry Kingről, a ijesztő, kitetovált kolosszusról, aki a zsebéből rázta ki a halálos riffeket, és a Chemical Warfare-rel meg a turné meglepetésével, a Jesus Saves-szel („Reign In Blood”, 1986) nyitott klasszikusokat. Hátul a dobok mögött napszemüvegben uralkodott Dave Lombardo, az egyik legjobb metaldobos, aki sokrétű tudását olyan dinamikus zakatolással mutatta meg, amilyet a többrétegű Slayer-kompozíciók megkövetelnek. Az egy óra tizenöt perces időkeret nem engedett ráadást, így az amerikaiak egy szippantásnyi levegő nélkül, a megszokott South of Heaven és Raining Blood párossal zárták a koncertet. Bár a Slayer már nem olyan éles, mint egykor, a találkozás velük még mindig ínycsiklandó! A metalosok körében már népszerűvé vált „Slaaaayeeeer” kiáltásokból ítélve, amelyekkel a részeg horda egész éjszaka ébren tartotta a kempinget, nyugodtan kijelenthetem, hogy a rutinfellépés elérte a kitűzött célt, a teljes metalos extázist.
Következett a várakozás a nap záró fejezetére, a gondolataim pedig egy eddig valóra nem vált vággyal játszadoztak, hogy bárcsak Ozzy és barátai helyett a Black Sabbathra várhatnánk. Tavaly év végén ugyanis a Black Sabbath hivatalosan is összezárta a sorait, és júniusban európai turnéra indult volna (hét év után az elsőre), ha Tony Iommi súlyos betegsége keresztbe nem húzta volna a terveket. A már lefoglalt időpontokat ezután az OZZY OSBOURNE foglalta el sztár kísérőzenészekkel, és így minden Black Sabbath-tisztelőnek vigaszdíjként magát kínálta.
Idén harminc éve, hogy meghalt Ozzy első gitárosa, Randy Rhoads, így Ozzy a nyitószám, a Bark at the Moon után a néhai Quiet Riot-gitárosra a Mr. Crowley / Suicide Solution / I Don’t Know hármassal emlékezett. A gitárriffeket Blasko billentyűs atmoszférikus háttere mellett Gus G. rakta le. A Firewind gitárosa technikailag jól felkészült, de még sok éves bizonyítás vár rá, mielőtt összehasonlíthatnánk az Ozzy mellett játszó elődeivel. Ozzy Osbourne a látszólag gyenge testalkata ellenére jól bírta a színpadi bukfenceket. A vén ördög a karizmájával könnyedén irányította a közönséget, és a szokásos „I can’t hear you” kiabálással etette, a rutinos színpadi jelenlétet pedig pillanatokra felváltotta a játékos tinédzserszikra. Igen, ez is ott rejlik Ozzy Osbourne-ban!
A „Sötétség Hercege” továbbra is elsőrangú szórakoztató! Ha tavaly a Sweden Rockon habágyúval zaklatta a fesztivál hivatalos operatőreit, most a színpad alatti biztonságiakra támadt rá. A nevetésrohamok nem maradtak el, ahogy a emlékezetes pillanatok sem, amikor Ozzyhoz a színpadon csatlakozott a Sabbath basszusgitárosa, Geezer Butler és a gitáros sztár, Slash. A koncert közepe a korai időszak Sabbath-klasszikusaié volt, vagyis a lassú, doomos, magasra csapó atmoszférájú sorozatoké. Slash a számára szokatlanul lassú gitárstílusban rutinosan elintézte a kultikus Iron Man / War Pigs és N.I.B. riffeket, majd a koncert hátralévő részére Zakk Wylde (BLS) váltotta. A ráadás előtt egy ötletes vizualizációval együtt jött a Crazy Train, a zárásban pedig a mozdonyvezető Ozzy az összes vendégét felhívta a színpadra, hogy közösen headbangeljenek a Paranoiddal. Az egy és fél órás retrospektív zenei rekreáció, amelyet szerencsére nem sötétített el a katasztrofális, utolsó, „Scream” (2010) album egyetlen száma sem, igazolta a várakozásokat, és engem személyesen is megérintett, mert Ozzy az élete őszén sem mondott le a saját rock’n’roll hagyományáról. Az nyitónap mögöttem volt, az éjszaka beálltával pedig a változatos fesztiválélet csak most kezdődött igazán…
Setlist
BLACK LABEL SOCIETY:
1. Crazy Horse
2. Funeral Bell
3. Overlord
4. Parade of the Dead
5. Fire it Up
6. Godspeed Hell Bound
7. Concrete Jungle
8. Stillborn
SACRED REICH:
1. The American Way
2. Administrative Decisions
3. Love…Hate
4. Ignorance
5. Crimes Against Humanity
6. Who’s to Blame
7. Independent
8. War Pigs
9. Death Squad
10. Surf Nicaragua
SLASH:
1. One Last Thrill
2. Nightrain
3. Back From Cali
4. Shots Fired
5. Mr. Brownstone
6. Halo
7. Anastasia
8. Sweet Child O’ Mine
9. You’re a Lie
10. Slither
11. Paradise City
SLAYER:
1. World Painted Blood
2. Psychopathy Red
3. War Ensemble
4. Die by the Sword
5. Chemical Warfare
6. Hate Worldwide
7. Mandatory Suicide
8. Altar of Sacrifice
9. Jesus Saves
10. Seasons in the Abyss
11. Hell Awaits
12. Dead Skin Mask
13. Snuff
14. Angel of Death
15. South of Heaven
16. Raining Blood
OZZY OSBOURNE & FRIENDS:
1. Bark at the Moon
2. Mr. Crowley
3. Suicide Solution
4. I Don’t Know
5. Shot in the Dark
6. Rat Salad
7. Iron Man
8. War Pigs
9. N.I.B
10. Fairies Wear Boots
11. I Don’t Want to Change the World
12. Crazy Train
13. Mama, I’m Coming Home
——————
14. Paranoid
Képgaléria
