Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1990
Értékelés: 2.5/5
A „Goodnight L.A.” minden kétséget kizáróan a Magnum pályájának leggyengébb pontja. Egy túl hosszúra nyúlt látogatás mellékterméke volt Los Angelesben, az amerikai kicsvilág híres fellegvárában, és az ezzel járó szokásos rocksztár-kilengéseké, amelyek végül halálos ítéletnek bizonyultak a brit melodikus rock egykor megállíthatatlan bajnokainak kreatív-képzeletbeli agysejtjeire. A napszemüveg, a zizegő hawaii ingek, a kadillákokban és limuzinokban való száguldozás, a laza erkölcsű, dús – többnyire szilikonnal megtámogatott – idomú lányokkal folytatott bensőséges ismerkedés, valamint a kaliforniai folklór többi védjegyének falása a „földi paradicsom” kellős közepén semmi jót nem hozhatott a birminghami fiúknak, akik addig szerények voltak és a zenének éltek. Az amerikai, Reagan utáni fogyasztói kicsparádé teljesen elvakította a zenekart, mielőtt megszületett ez a lemez, amelyet tetőtől talpig átitatott ez az élmény – pedig a Magnum még mindig a „Wings Of Heaven” (1988) remekműve nyomán érkezett nagy siker fényében sütkérezett.
Teljesen érthető volt, hogy a Magnum alkotói útja e kreatív és kereskedelmi csúcs után lassan lejtőre kerül, szóval ez nem volt nagy meglepetés. A „Goodnight L.A.” rendkívül átlagos „Wings Of Heaven”-utódságáért azonban nem kizárólag a zenekart terheli a felelősség. A védjegyüknek számító hangzás mindent átható amerikanizálásáért – amellyel az akkori hair metal bandákhoz próbálták közelíteni őket – elsősorban a Polydor, az akkori kiadójuk felel, amely a lehető legkönnyebb úton akarta meghódítani az amerikai piacot, amely mindig is különféle rúzsos-csillogós hóbortokból és botrányokból élt, miközben a zene csak valahol a harmadik helyen állt.
Ennek érdekében szó szerint rájuk erőltették a neves amerikai producert, Keith Olsent, aki jól tudta, hogyan kell az ilyesmit tálalni, hiszen leginkább a Whitesnake behemót sikerű „1987” albumának producereként lett híres. A „Goodnight L.A.” (szerencsére) nem lett a második „1987”, de alaposan megtépázta egy olyan, egykor tipikusan brit zenekar hírnevét, amely néhány évvel korábban még az ókori csatákat írta le dalszövegeiben, kendőzetlen pacifista üzenetekkel, és az art rock meg az AOR elemeinek kifinomult ötvözésével nyűgözte le a rajongókat. Még az örök pacifista mesemondó, Tony Clarkin is behódolt az akkori korporatív trendnek, és pályája egyik legátlátszóbb szövegeit írta meg, amelyekben a misztikus témákat nagyrészt kadillákok és hamis mosolyú, hiányosan felöltözött műbabák váltották fel.
Mindazonáltal az ebből fakadó könyörtelen kritikák – a „eladott” zenekar alaposan megcsappant kreatív potenciáljáról és intelligenciájáról – ellenére a „Goodnight L.A.” nem is olyan rossz. Az egyes feldolgozások, bár beoltották őket a tipikus amerikai hair metal produkcióval (ettől szenved leginkább Stanway billentyűinek hangzása), még mindig felismerhetők erről a zenekarról. A kompozíciók többsége szokás szerint Clarkin jellegzetes hard rockos riffjei köré épült, miközben Catley – mint mindig – kiváló éneke még mindig megőrzött egy elfogadható adag eposzi fenségességet. Pedig olyan szövegekkel kellett égnie, mint az „oh, baby, I cry for you”. Itt-ott akad néhány fényes pillanat is, amely az egykori misztikus Magnumra emlékeztet, de ebből túl kevés ahhoz, hogy megváltozzon a véleményünk a lemezről mint stílusában eltévesztett produktumról. Ha ez lett volna az első albumuk, vagy ha korábban tipikus hair metal bandaként ismerték volna őket, akár azt is mondhatnánk, hogy a műfaj egyik jobb terméke, így viszont leginkább az egykori melodikus art rock bajnokok művészi temetését jelenti.
A lemez dalainak többségéről nem sokat lehet mondani azon kívül, hogy egymáshoz meglehetősen hasonlítanak egyszerű, hipermelodikus megoldásaikban, ismétlődő hard rockos motívumaikban és az uralkodó, már említett üres szövegekben. A hair metal-amerikanizálódás tipikus képviselői a cukros „Rockin’ Chair”, amelynek ismétlődő refrénje közepén a kadillák hátsó ülésén zajló vidám tevékenykedés áll, az unalmas „Mama”, amelyben a központi nehézrockos motívum és az monoton ritmus semerre sem mozdul, a még unalmasabb „What Kind Of Love Is This” műanyag szintetizátorvonalaival és infantilis szövegével, valamint a „No Way Out”, amelyet a refrénje miatt könnyen ki lehetne nyilvánítani a Van Halen-klasszikus, a „Jump” tragikomikus másolási kísérletének.
A lemez többi szerzeménye érezhetően jobban jár, mert Olsen hatása nem tudta megfertőzni őket. A hét percnél hosszabb „Only A Memory”, az egykori Magnum – kissé a Queen-varázs – megidézésének meglehetősen félresikerült kísérlete (főleg a kísérő többszólamúság miatt, amelyben a Saga énekese, Michael Sadler is közreműködik), a legjobban jelképezi a zenekar hirtelen alkotói zuhanását. A remek riff és az éneklés ellenére hiányzik belőle az a tűz és a grandiózus hangszerelés (a billentyűk itt teljesen cserben hagynak), amely a múltban az ilyen eposzi kísérleteket díszítette. A nagyon szolid hard rockos „Reckless Man” szaftos központi gitárriffjével és társadalomkritikus szövegével simán ott lehetne a „Wings Of Heaven” lemezen is.
Ugyanez igaz a „Matter Of Survival”-ra is, amelynek nagyon szép, romantikus refrénje, csábító billentyűtextúrái és még ízléses szaxofon-hangszerelései is vannak. Utóbbi egy rövid időre még az egykori angolszász misztikus romantikusokra is emlékeztet. Jó szerzemény a „Shoot” is, amely a klasszikus Magnum-féle felrázó refrénnel és erős központi motívummal győz meg. A legörömtelibb pillanatot, amely a régi jó klasszikus Magnumra emlékeztet minket, az utolsó dal, az epikus csemege, a „Born To Be King” jelenti, a lemez egyetlen klasszikusa, amely teljesen méltó a zenekar múltbéli remekműveihez, amelyekben ókori legendák keltek életre. Itt újra kivirágzik a jellegzetes misztikájuk és art rockos varázsuk, amely reménnyel tölti el a hallgatót egy jobb jövőt illetően.
Nem csoda, hogy a Magnum e stúdióélmény után – amely nyomorúságos eladásokkal és csalódással zárult (a régi hívek alaposan megsemmisültek a „Goodnight L.A.” hallatán, a hair metalosok pedig a Whitesnake sikere ellenére is inkább a rúzsos amerikai bajnokokban bíztak, mint holmi „brit különcökben”) – véget vetett a Polydorral való együttműködésének. Messze nem mondható, hogy a „Goodnight L.A.” teljes csőd lenne, hiszen vannak fényes pillanatai, de a Magnum többi lemezéhez képest jó oldalai gyorsan elhalványulnak. A hair metal bandák többsége viszont akkoriban bármit megadott volna egy ilyen produktumért. Ezért leginkább az ilyen zenei világ rajongóinak ajánlom, aki viszont a zenekar reprezentatív lemezeit keresi, az inkább a 80-as évek felé nézzen. A Magnum egyébként nem sokkal e kreatív-kereskedelmi megcsúszás után összeszedte magát, és valahogy újra megtalálta azt az igazi ritmust és hangzást, amely a legjobb lemezeit díszítette, de azok örökzöld mélységét soha nem sikerült elérniük.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Wally Lowe – basszusgitár
Mark Stanway – billentyűs hangszerek
Mickey Barker – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Michael Sadler (Saga) – kísérővokál
Tommy Funderburk – kísérővokál
Paulinho da Costa – ütőhangszerek
Deric Dyer – szaxofon
Produkció
Keith Olsen
Dallista
1. Rockin’ Chair (4:10)
2. Mama (4:34)
3. Only A Memory (7:04)
4. Reckless Man (3:11)
5. Matter Of Survival (4:19)
6. What Kind Of Love Is This (4:35)
7. Heartbroke and Busted (3:37)
8. Shoot (3:34)
9. No Way Out (3:59)
10. Cry For You (3:57)
11. Born To Be King (5:33)
Az album hossza: 48:40
