Bad For You Baby

Gary Moore neve a többség számára leginkább az 1980-as évek második feléből és az 1990-es évek elejéről ismerős, amikor a volt Thin Lizzy/Colosseum II-trubadúr sikeresen építgette szólókarrierje ismertségét. Az AOR-vizeken aratott diadalmas kitérő után a gitárost az 1990-es évek beköszöntével egyre gyakrabban sodorta a blues felé, és ez az új évezredben is az egyéni zenei kifejezésmódjának alapja maradt. A Gary Moore-koncepció tehát a blues-rockos odüsszeia folytatásával, a Bad For You Babyvel sem változik: az alapvető blues-elemek és a kemény rockos fogások meglehetősen kiszámítható keresztezéséről van szó, ami egy mára már rég elfeledett időben és térben aranytojást tojt a forrófejű ír gitárosnak. A közhelyes cím ellenére az album több vitalitást rejt, mint gondolnánk. Virágból itt tényleg szép csokorra való akad. Moore már a nyitó Bad For You Babyvel a Muddy Waters-i ritmika intenzitásának szárnyán támad, a kicsit vakmerőbb Down the Line gyorsan felidézi a Texas Strut aranykorát, több mint üdvözlendőnek bizonyul pedig a hírhedt riffek csomagja is, funkys ritmusdarabkákkal megszórva, Umbrella Man néven.

Moore ezután nagyon szerencsés feldolgozásokkal csiklandoz minket különféle blues-sztenderdekből, amelyek már az első hallgatásra gyorsan elűzik az emlékét a gitáros múltbeli bűneinek, amikor a bluesrajongók szemében a Close As You Get lemezen a túlságosan is gyakori lélektelen manőverezéssel meggondolatlanul eltékozolta a csúcsbluesinterpretként szerzett hitelének jókora részét. Messze a legtöbb borsódzást az Alice Cooperrel… pontosabban Al Kooperrel kapcsolatos I Love You More Than You’ll Ever Know okozza, amely a szenzációsan visszafogott éneken túl rendkívül finom gitárjátékkal ragad magával. Itt ismét kirajzolódik a gitáros adóssága a nagy Peter Green hangzásával szemben, aki tartalmilag teljes értékű, mégis melankóliával teli harmóniával keresi a szívhez vezető utat. Elég érzelmi őszinteséget kínál a bukott blueshős, J. B. Lenoir Mojo Boogie című slide-körhintája, amellyel Moore megkoronáz egy újabb, meglehetősen váratlan húzását. Waters Someday Babyje és Walkin’ Thru the Parkja pedig csak olaj a tűzre az érzelmi feszültségek szításában.

Bár a Bad For You Baby többnyire az éles blues-rockos retorika megnyilvánulása, Moore a biztonságos menedékből láthatóan nem fél kikukkantani a fülnek barátibb hangulatok felé sem, mint az album gyöngyszeme, a Holding on, amely elég konkrét dallamvilágot is egyesít Robert Cray stílusában. Temperamentumos retró illatokkal nyűgöz le a Did You Ever Feel Lonely? és a Preacher Man Blues; utóbbi, a szúrósan megszólaló szájharmonikával körülvéve, egészében véve meglehetősen misztikus: olyan, mint egy korai Little Walter egy fájdalmas zsírleszívás után. Kár, hogy a rendkívül kellemes blues-rockos utazást a végén akaratlanul elrontja a Trouble Ain’t Far Behind, Gary egy újabb alkotása, amely (megint) túlságosan emlékeztet a Greenék Fleetwood Macjének Need Your Love So Badjére. Ennek ellenére Moore-nak a Bad For You Babyvel hosszú idő után sikerült irigylésre méltó dokumentumot alkotnia, amely szövetségeseit valószínűleg egyaránt a chicagói blues szégyentelen hangzásának kedvelői, mint a vitathatatlan gitárvirtuozitás tisztelői között fogja keresni.