Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kajagoogoo
Kiadó: Spectra Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 47:04
Értékelés: 4.5/5
Kajagoogoo – már maga a név is, bármilyen bizarrul űrkorszakian cseng, erős érzelmeket ébreszt mindazokban a zenerajongókban, akik aktívan átélték a nyolcvanas éveket, és szabad délutánjaik nagy részét lemezhallgatással és klipslágerek nézésével töltötték, minden idők egyik legegyedibb és legkreatívabb new wave, illetve pop rock bandájának jóvoltából. A zenekart hangzásbeli sokszínűsége miatt az art rock és a klasszikus rock számos rajongója is nagyra becsüli, így általános zenei stílusukat a legegyszerűbben talán art popnak lehetne nevezni.
Ez a legendás brit csapat a nyolcvanas évek közepén három stúdióalbummal írta be magát az örökkévalóságba: az első, „White Feathers” (1983) című lemezen még a hírhedt Limahl volt a frontember, az „Islands” (1984) esetében az első számú hangszál gazdája a basszusgitáros és chapman stickes Nick Beggs lett, a „Crazy Peoples Right to Speak” (1985) pedig már Kaja néven jelent meg. Ezt követően a kilencvenes éveket, amikor a new wave színtér hanyatlásnak indult, teljesen „átaludták”.
Sok slágerük, mint a „Too Shy”, a „Lion`s Mouth”, a „Big Apple”, a „Hang On Now”, a „Turn Your Back On Me” és a „Shouldn`t Do That”, azóta már rég örökzölddé vált. A csak felületesen ismerők többsége viszont főleg a különc, begyúrt hajkölteményekre és Limahlra emlékszik, pedig vele csak az első albumot készítették el, később, a Nick Beggs-szel az élen töltött időszakban pedig művészi szempontból teljesen elhomályosították pályájuk korai szakaszát.
A Kajagoogoo fiúi, akik mostanra már rég érett férfiak és rendkívül megbecsült alkalmi zenészek, 2008-ban, amikor a rajongók évek óta tartó nógatása végre termékeny talajra talált, úgy döntöttek, hogy újra összeállnak, koncertturnéra indulnak, és több mint húsz év után először új albumot vesznek fel „Gone to the Moon” címmel. A zenekar hivatalos honlapja 2009 februárjáig ingyen kínálta az albumot mp3 formátumban, utána pedig hivatalos CD-n is megjelent.
A „Gone to the Moon” csak pár hónappal azelőtt jelent meg, hogy visszatért volna az eredeti dobos, Jez Strode és Limahl, aki ennyi év után valahogy úgy döntött, hogy a zenei ínyencek kollektív tudatába nem szeretne pusztán a „NeverEnding Story” hangjaként bevonulni. Beggs mellett az albumon régi cimborái, a gitáros Steve Askew és a billentyűs Stuart Croxford Neale játszottak, a dobokat néhány szerzeményben (a session dobos) Jonathan Atkinson ütötte. A többi ritmusszekció programozott, az elektronikus minták pedig bőven akadnak. Beggs kiválóan teljesítette énekesi feladatát, Limahlt egy cseppet sem hiányolja az ember. Itt-ott szintetizátoron is játszott, és Askew-val felváltva gitározott.
A Kajagoogoo a „Gone to the Moon” lemezen, amely sok tekintetben a klasszikus „Islands” stílusbeli folytatása, bebizonyítja, hogy az eltelt évek után is egyszerűen hihetetlen, ha művészi mélységről és hipnotikusan fülbemászó dallamok teremtéséről van szó: a legtöbb kortársukkal ellentétben úgy öregszenek, mint a jó bor, minél idősebbek, annál jobbak. Az albumon nem hiányzik a lenyűgöző ambient szélesség, az aranzsőri kreativitás és a szellemes ritmikai ötlet, ami már a nyitó címadó dalban is jól hallható, ahol a chapman stick vastag rétege az érzékien elnyújtott gitárriff társaságában teret ad egy pimasz, kisfiús dallamnak. Ez úgy szól, mintha a homokozó közepéről jönne, ahol valami udvari bolond csúfolja az arra járókat.
Azt viszont, ami hatalmas adag nosztalgiát ébreszt mindazokban a hívekben, akik az új albummal a „aranyos” nyolcvanas évekbe vágytak vissza, a remek refrén adja, amely több mint nyilvánvalóan Limahl felejthetetlen szólóörökzöldjére, a „NeverEnding Story”-ra emlékeztet. A chapman stick nagymestere, Beggs, aki az elmúlt években a legendás ex-Genesis gitáros, Steve Hackett szólóbandájában basszusgitárosként is elkápráztat, ennyi év után is kitűnően megőrizte a hangját. Az album szövegeinek többségét még néhány space rock zenekar sem szégyellné, hiszen szinte mind űrutazásokról és ismeretlen égitestek izgalmas látogatásairól szól.
A „Smile” klasszikus new wave ritmusú, erőteljes, elektronikusan fűszerezett szintetizátoros háttérrel, a többszólamú ének pedig igen kellemes romantikával tágítja az általános ambientet. A „Tracy” a kiemelt, zörgő chapman stick-vonalnak köszönhetően groove-os funk ritmust, számos érdekes elektronikus szintetizátor-effektet és klasszikus pop rock refrént kapott szerelmes szöveggel. Az album egyetlen daláról sem állítható, hogy tiszta pop rock lenne, hiszen a Kajagoogoo sikeresen keveri az elektronika, a klasszikus rock, a funk és még a jazz elemeit is. A „Moon in Motion” rövidebb darab, ahol a mélyen nosztalgikus ambient törékeny zongorafutamokra és ritmikusan fokozódó elektronikus mintákra épül. A „First Girl On Mars” úgy szól, mintha valamikor a nyolcvanas évek közepén készült volna. Hatalmas gitárriff tör át az elektronikus minták színes hullámzásán és a megkent chapman stick-vonalon, miközben Beggs hangját ezúttal számos effekten vezették át. Ezúttal is sikerül egy kifejezetten hipnotikus-nosztalgikus refrént alkotniuk.
A „Tears” újabb remek alkotás, rengeteg énekeffekttel. Leírhatatlan melankólia és nosztalgia keveredik benne, miközben a kifinomultan tiszta produkció ismét erősen a nyolcvanas évekre emlékeztet. Az album csúcspontja viszont a fenomenális „The Last Day”, a legnagyobb slágerpotenciállal és csodálatos, epikus ambienttel rendelkező szerzemény. A nyitó rész a hullámzó, szimfonikus szintetizátortextúrák okozta rejtélyes hangulat révén még a modern prog rock zászlóvivői, a Porcupine Tree néhány friss alkotására is emlékeztet. A győzelmet pedig a várakozásoknak megfelelően ismét a rendkívül szép és ambientben gazdag refrén aratja, amely a hallgatót egy pillanat alatt hipnotizálja.
A rövid instrumentális „Excerpts form the Falling Man” kellemes akusztikus dallammal építi a rejtélyes-pásztori hangulatot. A „Table For One” újabb new wave bonbon nosztalgikus szintetizátorréteggel, kísérő vokális harmóniákkal és innovatív elektronikus mintákkal a háttérben. A „Nightingales” szinte varázslatos hangulatú, a pásztori akusztikus dallam és a szimfonikus hangzás ötvözésével. A „Spring`s Eternal Dance” Nick szóló kalandja a chapman stickkel. A záró „Rocket Boy”, amely eredetileg még a nyolcvanas években készült és kislemezként jelent meg, huncut szintetizátorfutamaival, többszólamú énekével és határozott gitárfrázisával a pop, a hard rock és a surf rock érdekes keresztezése.
A Kajagoogoo újra köztünk van, erősebben és magabiztosabban, mint valaha: a „Gone to the Moon” koronatanúja annak, hogy több mint húsz év teljes stúdiótéli álma után is lehet remekművet alkotni. A visszatérő Limahllal a felállásban pedig a jövőben kétségkívül még számos izgalmas stúdió- és koncertprojekt várható.
Felállás
Nick Beggs – ének, basszusgitár, chapman stick, billentyűk, tamburin, programozás
Steve Askew – akusztikus gitár, elektromos gitár, programozás
Stuart Croxford Neale – billentyűk, programozás
VENDÉGZENÉSZEK:
Jonathan Atkinson – dobok
Anna Conti – fuvola
Produkció
Kajagoogoo és Mark Downie
Számlista
1. Gone to the Moon
2. Smile
3. Tracy
4. Moon in Motion
5. First Girl on Mars
6. Tears
7. The Last Day
8. Excerpts from the Falling Man
9. Table for One
10. Nighingales
11. Spring´s Eternal Dance
12. Rocket Boy
