Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Hexenbrutal
Kiadó: god bless this mess records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 30:37
Értékelés: 4.2/5
A táj az ember és a lelke tükre, nekem pedig ha a Muravidékre gondolok, mindig ködfoltok, miszticizmus, végtelen síkság és határtalanság ugrik be, meg az a formákba nem szorítható szabadság, ami szóban és zenében egyaránt megmutatkozik. A Muravidék valami különleges, és bevallom, gyengéim vannak Szlovénia keleti fele iránt, Európa és a világ térképének ez a mi összeszorított kis tyúkja iránt. Felborzolt tollakkal, de lelkesen vágok bele a muravidéki God Bless This Mess kiadó minden megjelenésébe, amely tökéletesen tükrözi a Hexenbrutal névre hallgató duó lázadó szellemét, zsenialitását és látnoki erejét. „Azt hallgatjuk, amit szeretünk, és azt szeretjük, amit hallgatunk. Ez érvényes a God Bless This Mess records zenekarainak és kiadványainak kiválasztására is. Mindketten abszolutisták vagyunk, és csak olyat adunk ki, ami nekünk tetszik, támogatjuk a kreativitást és a szerzői munkát a mi síkvidéki földünkön” – írja a GBTM bemutatkozó szövegében a két fő bűnös a mostani zenei kiszakadásért és a szomszédokra zúdított szonikus édes terrorért, no meg a középszerűen unalmas ízlés minden híve bosszantására! A God Bless This Mess records 2005-ben alakult. Akkor kapcsolódott össze különféle kezdeményezésekkel, zenészekkel, művészekkel és aktivistákkal, így jött létre az a szerkezet, amely képes albumokat kiadni, ígéretes fiatalokat bookolni, mindenekelőtt pedig ápolni és óvni a muravidéki zene minőségi színvonalát, hogy az az őshonos alternatív alkotókedv aranypiedesztáljára kerülhessen. A kollektíva ugyanis bőven rendelkezik csúcsszintű know-howval, szilárd összetartással és nem konvencionális megszállottsággal is, amely nem tökölődik, és nem dől hátra a múltbeli események és sikerek babérjain. Semmi sincs a véletlenre bízva, ennek a mozaiknak pedig a Hexenbrutal története is a része, akik 2004 óta feszegetik a megengedett határokat.
Hogy ez csupán a nem kommersz hozzáállás zenei exhibicionizmusa-e, vagy valóban egy olyan recept, amely csakis a siker felé vezethet, azt egyelőre nem tudnám megmondani, de tény, hogy az elektronika, a szintik – amelyek szép hangok helyett ezúttal brutális adag decibelt és zajt köpnek –, a szerves, szikár dobok, a dobgépek és főként a muraszombati duó, Dr. Hexen és Mr. Brutal, vagyis a Hexenbrutal tömör ötleteinek szimbiózisa olyan, hogy a fül szinte édesen vérzik a hangkomposzt-sortűztől. A 2009-ben, szintén a God Bless gondozásában megjelent Think Of Me As A Friend után most az óriások felvonulásának ideje jött el, a katarzis pedig a Giant tizenhárom felvonásán keresztül zajlik. Ez a lemez annyira punkos, zajos, elektro-lázadó, annyira alternatív minden kommersz szarral szemben, amit az alternatív medence is termel – vagyis megint egy példány a muravidéki sorozatgyártáson kívüliség csodájából! A legnagyobb baj, hogy a boldogság és a elragadtatás egy szuszra kitörő rohamánál többet egyszerűen nem tudok megfogalmazni.
Annak ellenére, hogy a mi tyúkvölgyünk egyre inkább romlik, a gondolatok sorvadása és a pozitivitás hiánya pedig megcsorbítja az alkotókedvet, a muraszombati környéken láthatóan eljött az ideje a zenei evolúció és koncepcionalizálás újabb szintugrásainak. Ennek a nálunk igencsak szokatlan elektro-organikus lázadásnak a nexusa és plexusa egy álcázott gondolat köré fonódik, amelyet teljes pompájában és nagyszerűségében csak az alkotók ismerhetnek, a véletlenül arra tévedő, rosszat nem sejtő és nem is sejtő járókelők viszont kevéssé (gyanítom, hogy a Giant név mögött vagy rengeteg cinizmus és szarkasztikus él rejlik, vagy tényleg van valami gőgösen nagy a tarsolyunkban …). Térjünk hát a zenére. A lemez a Loboto című számmal indul. Az ütőerő és a harmónia ipari finomságú elegye pár ütem alatt tudatja, hogy most semmi gyöngédségre nem számíthatsz, a Sodomajzer pedig grunge-os punkos módon azonnal mélyen a szívbe veri a tetszés kompozícióját. A keverők torzításai a vörös tartományba kergetik a zajmérőket, a szerves hangzású dobok az óriások démoni sikolyaival a sűrű ködfoltok mögül pedig olyan kézenfekvő, kiszámítható behatolásként csengenek ki. A semmiképp sem világfájdalmas dühöngés sludge-os pillanata a zaj zsíros adagolása után valami nyugodtabbá változik át. Az ördögnek! A semmiképp sem elpuhult 16 ugyan kissé lelassított elektróját egy kevéssel több dallammal nemesítette, a kissé felfüggesztett gyilkos szellem eklektikája azonban csak felszínes. Dr. Hexen és Mr. Brutal még csak melegít, a baljós folytatásra készül. A Tobari 1 és a Tobari 2 kétfelvonásos darabja a némaság és az egyidejű zaj történetének folytatására szolgál. A Hexenbrutal vonzódik a sötétség misztikájához és a démoniságához. Virágok, szivárványok és unikornisok itt nincsenek, ha mégis, akkor szétnyújtva és megerőszakolva a létezés pereméig! A Tobari-duó hideg és morbid, sötét és sűrített szerkezet, amelyben acélkemény a ritmus, a samplerek és szintetizátorok hangjai pedig hullaszerűen cafatosak, és torokhangú sikolyokat, be- és kilégzést generálnak: a küklopszok szigeteiről érkezett, eddig láthatatlan kozmikus bevándorlókét.
Csak zaj ez, vagy több annál? Én az utóbbi felé hajlok – a több felé –, mert a felszíni füstfüggöny mögött rengeteg rétegnyi kiváló minőségű szonikus ihlet hallatszik, amely az összes további számból átszivárog. A Monument után a Owls című számmal legalábbis nekem beáll a tökéletes szimbiózis és összeolvadás a lemez felforgató erővonalaival. Az Owls számomra a lemez csúcspontja, a glamúrt pedig olyan könnyen és olyan szívesen cserélem le valami pusztítóbbra és kevésbé csillogóra. A francba a flitterrel! Az óriások most nem aggatnának magukra ilyet, és ehhez szépen illeszkedik a Hexenbrutal hangkollázsa is. A lemez leghosszabb száma után egy kis provokatív nonszensz következik. A Jesus Is My Tintenkiller az égbe emelt, vakítóan megvilágított középső ujj a pozitivitásnak, így a Giantet nem lehet sem a sötétség, sem a tiszta fény fiókjába begyömöszölni. A Giant az erőszak és a puhaság hiányának szivárványa, ebben egyetértek, de semmiképp sem artikulálatlan adag szarról van szó! Mindig van hely a továbbfejlesztésre és a meglepetésekre, ezt bizonyítja a Drumtree is a vokális betétekkel, és az első bizonyítékkal arra, hogy a kolosszusok dübörgése mögött két pár hangszál, két agyfélteke és két alaposan átvérzett fülpár áll, amely a rotorok zúgásában és a Pokol robbanékony gázainak kitöréseiben is zenét és szépséget hall. Szexi! A Postpone posztapokaliptikus puhasággal halasztja el a búcsút, a fokozódó minimalizmus édes intermezzója pedig a torzított gitárok sűrített visszhangjaival zárul, a tökéletes áttetszőség és végzetes megfoghatatlanság feedbackje pedig a punkos Narko című számmal folytatódik. A nyolcvanas évek grind pillanatainál is nyersebb, és azt bizonyítja, hogy a Hexenbrutal simán felmelegíthetné a közönséget a Napalm Death fellépése előtt. A Hexenbrutalnak van mersze kipróbálni azt is, aminek állítólag érinthetetlennek kellene lennie! Az APN ugyan itt egy kissé elnyújtott függelék, amely egyébként teljesen koherensen és ütősen működik, sokakban mégis feltámasztja a vágyat, hogy megállítsák, és megnyomják a menekülés gombját, messze innen, én viszont ezt soha életemben nem képviselném. Minden megvilágosodásért meg kell dolgozni, nem igaz? A záró felvonás a főszereplő érkezéséé, ő pedig The Giant. Ez rednecknek, vörösnyakú minimalistának való, nem szodomizáló pusztítónak és gyilkosnak. Ezúttal csak pár akusztikus akkord szól. Mellette nehéz lélegzés hallatszik, meg néhány rekedt húrhajlítás és hanghullám, amitől a baljós óriás sebezhetőbb és hozzáférhetőbb lesz. Kataklizma helyett most három akkord is elég, és kész a dolog. Nincs mit hozzátenni, mert minden elhangzott. Isteni!
És éppen ezzel a minimalista fináléval értem meg a lényeget! Gyakran megremegnek a hegyek, de valami egészen jelentéktelen születik. A nagy változások, forradalmak és újjászületések pompás beharangozását általában valami teljesen hétköznapi és értelmetlen követi, a Hexenbrutal viszont ezúttal gyönyörűen mesélte el a láthatatlan és mitikus ködfoltok mögül előbukkanó mitikus lényekről szóló történetet – a hazudott, kitalált dolgokét. Először azok ötletei jönnek, akik mindenben csak a legrosszabbat, a legsötétebbet és a bizarr vérszomjat látják. Ők adták elő a lemez első felét. Aztán itt vannak, akik szívesen elmerülnek a miszticizmusban és az asztrális világban. Nekik is jut itt egy adag érzelmesség és, ha úgy tetszik, ősi csi. Végül pedig megkapják a magukét a realisták és mindazok, akiknek elég türelmük van ahhoz, hogy a zenét tényleg meg is hallgassák. Őket egy kiválóan adagolt produkció jutalmazza, amely csakis a minőségi alternatív zene rovatába sorolható, és – ahogy ez egyedül helyes – csakis időtlen lehet. Az exces és a lázadás, a varázsló és a brutálos ezúttal kiválóan továbbfejlesztette a szonikus kompendiumát, akaratlanul vagy akarattal pedig arra is rábólintottak, hogy egy kicsivel több elbeszélést, narrációt tárjanak fel, de nem az alternatív szellem rovására. Az értelmezések itt kívánatosak, nem tiltottak. Egyben biztos lehetsz – a zenét a saját fülpároddal és agyaddal érdemes hallgatni, nem pedig a hivatásos esztéták diktátuma szerint, akik egyedül hivatottak megítélni, minek van tartalma és minek nincs, mi minőségi és mi nem … Mindennek ellenére annyit tennék hozzá, hogy a Hexenbrutalnál a minőség és a tartalom sosem volt kérdéses. Csak az a kérdés, hogyan és mikor fogsz hozzá magához az anyaghoz. A Giant ezúttal megérdemel egy utódot, amelyet csak felülmúlni és továbbfejleszteni lehet, a két főszakácsról pedig meg vagyok győződve, hogy erre mindenképp képesek! Minden a (r)evolúció és a minőség nevében, mindig a határtalan és korlátlan muravidéki lélek jegyében!
Felállás
Matej Kolmanko – Dr. Hexen – szintetizátor, dobgép, effektek, noise-hangok, ének, sampler
Iztok Koren – Mr. Brutal – dobok, dobgép, ének
Produkció
Plueg & Hexenbrutal
Számlista
- Loboto
- Sodomajzer
- 16
- Tobari 1
- Tobari 2
- Monument
- Owls
- Jesus Is My Tintenkiller
- Drumtree
- Postpone
- Narko
- Apn
- The Giant
