Helyszín: Inzell (Chiemgau, Bajorország) / Max-Aicher-Arena / Németország
Dátum: 2013.06.01.
Mit lehet erre mondani? Amikor bejelentenek egy fesztivált Toto, Journey, Rick Springfield és társaik fellépésével, abból bizony kisebbfajta trauma kerekedhet. Aki szívén viseli a dallamosságot a rockban, annak azonnal felcsillan a füle. Ha ehhez még hozzáteszed az Europe, a Whitesnake és a Thin Lizzy-ből átalakult Black Star Riders nevét, az újabb stílusköveteket és a glam rockos H.E.A.T.-et, a német hard rock veteránokból álló Voodoo Circle-t, a listát pedig végül kikerekíted az AOR amerikai és brit bajnokaival, a Survivorral és az FM-mel, akkor tulajdonképpen lehetetlen ellenállni a kísértésnek. Két álomnap a láthatáron.
És mégis? Minél inkább égett a szívünk, és minél közelebb járt a Hi-Rock festival június 1-jére és 2-ára kitűzött időpontja, annál hangosabban visszhangoztak a rossz hírű pletykák: a régi kontinensre több napos, súlyos zivatarok várhatók, a csapadék zöme pedig egyenesen a dél-bajorországi Chiemgau tájra zúdul. Itt fekszik Inzell városkája, amely a turizmusból él, hiszen ez a természeti szépségekben gazdag vidék az alpesi régióhoz tartozik. Ebben a szlovén Trzin méretű Inzellben áll a nem éppen szerény Max Aicher Arena is. Inzell ugyanis a turisztikai kínálat mellett a térség egyik sportközpontja is. A csarnok nagyobb, mint a Stožice csarnok. Hihetetlen. Szlovénia fővárosának szintjét hasonlítjuk össze egy németországi turistafaluval, amely akár észre sem venné, ha eltűnne.
Így is történt. A rockeres elszántság makacsul izzott. Szakadjon csak le az ég a földre, ha kell! Semmi baj! Salzburg környékére érve a szétszaggatott égbolt utolsó kék foszlányai is végleg elhagytak minket, belesüllyedtünk a szürkeség torkába, amelyből csöpögött. Csöpögött, csöpögött, csöpögött. Lehűlt a levegő. Mintha nem júniusban, hanem március elején járnánk. Ez azonban még mindig „fájdalommentesen” hatott. Egyre világosabbá vált viszont, hogy a sátrakat az autóban kell hagynunk, a kempingezést el kell felejtenünk, és szállást kell keresnünk.
Délután háromra járt. Itt vagyunk Inzellben, a Max Aicher Arena előtt! Kint zuhog. Csurom víz vagyunk, és ez cseppet sem érdekel. A csarnokba viszont egy szűk, tölcsérszerű nyíláson engedik be az embereket, ahol megint senki sem menekülhet a biztonságiak tapogató kezei elől. Az akkreditációs sorban is nyikorog és akadozik minden. Telnek a percek. Drága percek. A H.E.A.T. koncertje már a felénél jár. Amikor belépek a csarnokba, a zenekar éppen a híres Led Zeppelin-klasszikust, a „Rock N’ Roll”-t játssza, és belém hasít a negatív gondolat: „Azért utaztam ilyen messzire, hogy sokadszorra hallgassam végig a Led Zeppelin egyik legkopottabb dalának feldolgozását? Brrr…”
A svédek, akik többnyire piacbarát álneveket viselnek, a következő felállásban léptek fel: Erik Grönwall (ének) – ő 2010 augusztusában csatlakozott a zenekarhoz, elődje, Kenny Lekrem helyére –, továbbá Dave Dalone (gitár), Eric Rivers (gitár), Jona Tee (billentyű), Jimmy Jay (basszusgitár) és Cash (dob). Bemutatták aktuális stúdióalbumukat, az „Address the Nation”-t (2012), és a 40 perces koncerten három slágert is eljátszottak (Beg, Beg, Beg, 1000 Miles, Living On the Run) – csak a Keep On Dreaming hiányzott. A zenekar veleszületett perfekcionizmussal büszkélkedhet. Ez megmutatkozott az előadásban, ahol a csapatot szinte szétfeszítette a fékezhetetlen, megzabolázatlan lendület, de főleg az énekes, Erik Grönwall nyűgözött le fertőző karizmájával. Glam rock revival ez, de a dallamok plazmájához kivételes érzékkel. A zenekar érti, hogyan kell használni a nyolcvanas évek szintijeinek hangzását, ami kifejezésmódjukba egyértelmű AOR-nyomot visz (például a koncert közepén játszott, himnikus Downtown). A társaság kiválóan összeszokott, ezt a mutatottak mellett leginkább az Erik énekét kísérő többszólamú vokálharmóniák erősítették meg. Hangzásban is szépen beilleszkedtek a térbe a H.E.A.T. tagjai. Mi távolabbról hallgattuk őket, és a hangzás a fellépésük alatt kellően szilárd volt.
A Voodoo Circle tulajdonképpen megedzett német rock- (és metal-) zenészek csapata, angol énekessel, David Readmannel a mikrofonnál. Ő így vagy úgy már honosított németnek számít, hiszen a kilencvenes évek közepe óta a német hard rockerek, a Pink Cream 69 tagja. A Voodoo Circle Alex Beyrodt gitáros ötletprojektjéből nőtt zenekarrá, amely mára már a harmadik stúdióalbumát tette le az asztalra. Beyrodt gitártechnikája Y.J. Malmsteen és R. Blackmore gitárjátékhoz fűződő rajongására emlékeztet. Rajta és az említett énekesen, David Readmanen kívül a csapatot a német rock- és metalszíntér igazi legendája, Matt Sinner basszusgitáros (Sinner, Primal Fear), Jimmy Kresic billentyűs és Markus Kullmann dobos egészíti ki. Kullmann 2010-ben csatlakozott, miután kiderült, hogy az eredeti dobos, Mel Gaynor (egyébként a Simple Minds dobosa) zsúfolt naptára mellett már nem bír vállalni még egy kötelezettséget. A zenekar a színpadon a friss kiadású „More Than One Way Home” (2013) című albumot mutatta be. Az előadásra nem lehet panasz. Legfeljebb arra, hogy a Voodoo Circle a fesztivál zenekarai közt afféle „fekete báránynak”, az időrend „kitöltőjének” számított. Senki sem hiányolta volna őket, ha nem szerepelnek a „line-upban”. A német szervező ebben a tekintetben inkább a saját Bonfire-ját is színpadra állíthatta volna. Praktikusabb lett volna a svájci Krokus vagy a dán Pretty Maids is, ha a Gotthard netán túl drága lett volna. Egyszerűen azért, mert a Voodoo Circle túlságosan emlékeztet hol a Whitesnake-re, hol a Rainbow-ra, és ahol ez a kettő közel kerül egymáshoz, ott már a Deep Purple sem jár messze, pedig a Voodoo Circle nagyon szépen játszik. David Readman énekesként egyébként fenomenális. A dalokat – többek között a Graveyard Cityt és a King Of Your Dreamset – magabiztosan és határozottan játszották el, de túl sok a stíluspoén, amely a már kialakult standardok sablonosságát idézi, és ez a Voodoo Circle-t az idősebb évjáratú zenekarok árnyékában tartja. Mindazonáltal kiváló zenészek kivételes párosáról van szó, amit néhány kitérő is megerősített: Jimmy Kresic billentyűs (aki olyan ászokat is felidézett, mint Derek Sherinian) és a „barokkosan cikornyás” gitármester, Alex Beyrodt egymásnak adogatták a szólókat. Hangzásproblémák is adódtak, ezt Beyrodt itta meg a leginkább. Ő ugyanis a 40 perc alatt irigylésre méltó gitárgyűjteményt vonultatott fel, amelyet láthatóan muszáj volt folyton cserélgetnie. Ahogy mondtam: szolid, de azonnal nélkülözhető.
A HiRock fesztivál első olyan koncertattrakciói közé, amelyek valamivel nagyobb számban csalogattak közönséget a színpad elé, az amerikai kemény rockerek, a Black Star Riders tartoztak. Nevük annak a laikusnak, aki nem követi rendszeresen a klasszikus rockszíntér eseményeit, biztosan nem mond semmi konkrétat. Valójában ravasz és jól átgondolt elnevezés egy olyan zenekarnak, amely a koncertszínpadokon egészen a közelmúltig a legendás Thin Lizzy néven lépett fel. A vezérük mára már jócskán megőszült, de még mindig fürge Scott Gorham, a Thin Lizzy hosszú ideig gitárosa és a eredetileg ír banda klasszikus felállásának tagja, amelyet a legendák sorába elsősorban a felejthetetlen, sajnos már rég elhunyt énekes és basszusgitáros, Phil Lynott emelt.
Lynott halála után Gorham az egykori énekes-gitáros John Sykes segítségével 1996-tól kezdve hosszú ideig életben tartotta a Thin Lizzyt mint koncertattrakciót, de a régi hívek többsége semmiképp sem tudott megbékélni ezzel a „szentségtöréssel”. A Thin Lizzy Phil Lynott nélkül ugyanis olyan, mint mondjuk a Queen Freddie nélkül vagy – isten őrizz – a Motörhead Lemmy nélkül: lélektelen banda. Gorham természetesen másként gondolta, és meg volt győződve róla, hogy Phil helyeslően nézné, hogy koncerteken ápolják híres hagyatékának emlékét. Sokan pedig, akik a legnagyobb sikerek idején még meg sem születtek, így lehetőséget kaptak rá, hogy élőben hallják először e legendás ír kollektíva legjobb klasszikusait, ami legalább némi legitimitást adott Gorham zenekarának.
Valamivel nagyobb gond Sykes távozása után merült fel, amikor Gorham hirtelen új zenét akart írni, amely legalább nagyjából úgy szól, ahogy a Thin Lizzy az aranykorban Lynott-tal. Ennek érdekében összetrombitált néhány régi Thin Lizzy-cimborát, de végül csak a hosszú ideje koncertező basszusgitáros, Marco Mendoza maradt, mert az eredeti Lizzy-dobos, Brian Downey és az egykori billentyűs, Darren Wharton különböző okokból lemondott a további együttműködésről. Ekkor egészítette ki a bandát, amely a Black Star Riders nevet a Tombstone című film kiközösítettekből álló bandájáról vette, Ricky Warwick énekes és alkalmi gitáros, aki a legnehezebb feladatot vállalta, Lynott énekesi utódlását, Damon Johnson gitáros, aki Gorham mellett szövi a híres kettős gitár- és vokálharmóniákat, valamint Jimmy DeGrasso dobos. Ebben a felállásban vették fel a Black Star Riders az idén debütáló lemezüket, az „All Hell Breaks Loose”-t, amely stílusában erősen emlékeztet a klasszikus Thin Lizzyre, és a fellépésen is ebből játszották a számok többségét.
A különböző korosztályú srácok, akik külsőre is meglehetősen hasonlítanak az amerikai Közép-Nyugat lecsúszott alakjaihoz – kivéve a karizmatikus Gorhamet, aki idős korára közöttük az egyetlen igazi úriember –, egyenesen az új album címadó számával nyitottak, amely energiájával és gyorsan megkapó refrénjével elég hamar felmelegítette a közönséget. Az igazi lelkesedés azonban, ahogy várható volt, akkor uralkodott el a csarnokban, amikor sorra kerültek a nélkülözhetetlen Thin Lizzy-klasszikusok, mint a „Jailbreak”, a „Massacre”, a „Cowboy Song”, a „Suicide” és az „Emerald”. A Gorham–Johnson gitárpáros úgy működött, mint egy jól megkent gépezet, Warwick pedig eléggé meggyőzően találta meg a helyét Lynott énekesi cipőjében, így gyakran megjelent az igazi Thin Lizzy-varázs. A Black Star Riders fellépésének csúcspontja, ahogy várható volt, a Thin Lizzy legnagyobb slágerének, a „The Boys Are Back In Town”-nak a kiváló előadása lett. Ezen a többé-kevésbé dallamos rockos estén a Black Star Riders kétségkívül a legkeményebb és hangzásában a legpiszkosabb zenekar volt, amelyről el kell ismerni, hogy meglepően sikeresen hajtott fejet Lynott emléke előtt, és nagyon méltó produkciót mutatott.
A Black Star Riders remek előadása után a nyolcvanas évek hard rock iskolájának egyik legfontosabb skandináv képviselője, az Europe foglalta el a színpadot. Amennyire az Europe az ezredforduló körüli újraaktiválódása után hangzásban és stílusban új albumokkal keresgél (szándékos kísérletezésben), annyira számít a legújabb, a „Bag Of Bones” a négy új évezredes album közül afféle visszatérésnek a rockgyökerek nyelvéhez, amilyet még a „Europe” című stúdiódebütjük sem ismert. Van-e egyáltalán értelme összehasonlítani e különben rendkívül nagyra becsült, hatásos, de sokszor figyelmen kívül hagyott zenekar két stílusában elkülönülő alkotói korszakát? A „Bag Of Bones” az az album, amely a zenekart több mint húsz év után újra visszavitte a legjobban fogyó brit albumok listáira. Mellesleg olyan lemez, amely a bluesos „nehézsége” miatt biztosan tetszik az Europe nagy pályatársának és a kilencvenes évek közepi munkaadójának, Glenn Hughes úrnak.
Ami az Europe fellépését illeti, a színpad egyetlen emberről szól. Joey Tempest. Nehezen találnál tökéletesebb példát a tankönyvbe illő színpadi jelenlétre, mint Joey Tempest alakja és hangja. Olyan színpadi előadó ő, aki a csapat frontemberétől elvárt karizmát a legapróbb részletekig kicsiszolta. A mozdulatok, a kommunikáció, a kacérkodás, a közönség felhergelése. Zseniális. Minden hibátlanul működik, miközben Tempest járkál a színpadon, és pörgeti a kezében a mikrofonállványt… A többiek visszafogottan viselkednek, kivéve John Levén basszusgitárost. De ha visszafogottnak tűnnek is, nagy odaadással végzik a dolgukat. Skandináv perfekcionizmus, mit lehet tenni. Telivér műsor, alig egy óra alatt. Az Europe használhatta elsőként a fények „felső emeletét”, vagyis a színpadszerkezet magasabb részére szerelt reflektorsorokat. Egyúttal ők gyűjtötték a legtöbb embert a színpad elé a fesztivál addigi részében. A közönség élvezte a legnagyobb slágerek előadását, amelyek közül kissé meglepő módon kimaradt az örökzöld Cherokee.
Az Europe-fellépéseknél érdekes jelenség figyelhető meg. Ez az Europe számára lehet modern kori átok, de megváltás is. Attól függ, honnan nézed a helyzetet. Mint említettük, az Europe-nál két alkotói korszak van. A történelmi, amely arany betűkkel vési a nevüket a rock homlokzatára, és a másik, stílusában különböző, amikor az Europe megváltoztatta a hangszerelés módját. Ezért a repertoárban markánsak a hangulati kontrasztok. Tipikus példa jött el a koncert közben, miután az Europe a magasba emelte a közönséget. Egymás után következett ugyanis a végső ballada, a Carrie, meglepetésként a régi Seven Doors Hotel, és a forrófejű Rock the Night. Ezt Norum instrumentális betétje követte az újabb Last Look At Eden felé. Mintha kettévágtak volna egy világot, és újat rajzoltak volna. A gitárhang szándékosan tompított, zsíros, torzított, amennyire csak lehet. Egyszerre. Nem véletlenül. Szándékosan. Norum utasítására a keverőpultnál ülő technikusoknak. Összhangban a zenekar új évezredben meghonosodott új stúdiókozmetikájával. A befecskendezett „rekedtség” a laikusnak ijesztően hatott! És őszintén szólva: tényleg ijesztően hat. Minden tekintetben. Norum szentséges meggyőződése ellenére, hogy ez szuper, ez valójában nem oké. Így a Last Look At Eden egészen más dimenziót adott a hangulatnak, szinte egy másik zenekar dimenzióját. Az új dalok egyszerűen nem mérhetők a régiekhez. Hangszerelésben gyengébbek, és kész. Ezt erősítette meg a koncert záró része, amikor a zenekar a várakozásnak megfelelően a Last Look At Eden után rávágta a The Final Countdownt, a hard rock egyik legjobb sztenderdjét az egész rockkorszakból. Summa summarum. Ez a banda 2013-ban is rendkívüli fertőzőerővel, lendülettel és színpadi karakterrel nyom. Tempest továbbra is hatalmas színpadi mágnes, még ha a legmagasabb énekregiszterek már rég nem engedelmeskednek is neki. Az Europe edzett, tapasztalt hard rock guruk, akik semmiképp sem képesek csalódottan vagy közömbösen otthagyni a koncertjeikre járókat. Legalábbis a HiRock fesztiválon ezt igazolták. Úgy tűnik viszont, hogy a setlisttel „agyon is tudják nyomni” a közönséget, ha túl sok az új szám. Ezúttal a setlist szépen „megterhelt” volt.
Közvetlenül azelőtt, hogy a „fehér kígyók” csapata színpadra lépett volna egyre barázdáltabb, de még mindig szemérmetlenül megszelídíthetetlen énekes-bűvölőjük, David Coverdale vezetésével, a csarnok már érezhetően jobban megtelt, várva az este két fő attrakciója közül az elsőt. A Whitesnake-et az első nap záró zenekaraként hirdették meg, de az utolsó pillanatban helyet cseréltek a Journey-vel, ami boldoggá tett mindenkit, aki főként azért jött a fesztiválra, hogy valóra váltsa melodikus rock koncertálmait. A Whitesnake kultikus kemény rockerek, bármennyit cserélődött is a felállásuk, és természetesen hűséges koncertrajongók tömegei állnak mögöttük, akiket cseppet sem zavar, hogy Coverdale hangja már elég súlyosan megkopott. Ez ismét jól hallatszott már a nyitó örökzöld, a „Give Me All Your Love” elején. Sokan örültek, hogy ezt a számot hosszú idő után újra hallhatták a műsorban. A legendás énekes a kínos tényt, hogy a hangja már rég nem az, ami egykor volt, meglehetősen sikeresen ellensúlyozta a két régi gitáros, Doug Aldrich és Reb Beach vokáljaival, akik az este további részében főleg a számos improvizatív duettel örvendeztették meg a gitárvirtuozitás kedvelőit.
A többi vokális segítséget, különösen a refréneknél, a hűséges közönség adta, amely fejből tudta az összes szöveget. A nagyapa David hatvan fölött is különleges fajta karizmatikus patrónus maradt, vagyis a kigombolt olasz ingek és a nárcisztikus-kamaszos gesztusok ellenére (ide tartozik a gyengébbik nem képviselőivel való kacérkodás és a ágyékmarkolászás is) egyelőre nem vált önmaga teljes karikatúrájává, ahogy az sok zenésztársával megtörtént. A hangja a megkopottsága ellenére, ami a legrosszabb fázisában torokhangú fojtogatásra emlékeztet, még mindig elég felismerhető és tekintélyt parancsoló ahhoz, hogy a régi klasszikusok kiváló hangszeres társai segítségével, akik közül ezen az estén messze a legjobban a bobos „vadállat”, a visszatérő Tommy Aldridge nyűgözte le a közönséget, egész tisztességesen és élvezhetően szólaljanak meg, de ennél többet nem is nyújtanak.
Éppen Aldridge a „Steal Your Heart Away” alatti megdöbbentő szólójával, amelyben, mint rendesen, a dobfelszerelést puszta kézzel verte, aratta messze a leghangosabb tapsot a közönségtől. A produkciójára adott reakció még a közkedvelt Whitesnake-klasszikusok minden előadását is túlharsogta. Aldrich és Beach gitáros bűvészkedéseit Brian Ruedy szorgalmasan egészítette ki billentyűs vonalakkal, a fiatal basszusgitáros, Michael Devin pedig láthatóan Coverdale legújabb kedvence lett, mert az első adandó alkalommal megrángatta a dús szakállánál fogva, a fiatal látogatókat pedig különleges keresztelőre hívta, amelyet Devin a színpad mögötti fürdőszobában fog elvégezni.
Az újabb számok, vagyis a legutóbbi néhány évben megjelentek közül szerencsére jobb darabokat adtak elő, mint például a rendkívül szolid „Love Will Set You Free” és „Forevermore”, nagy meglepetést pedig a „Slide It In” lemez klasszikusának, a „Gambler”nek a több mint üdvözlendő előadása okozott. Coverdale ezzel emlékezett a „Slide It In” lemezen közreműködő két elhunyt barátjára, Mel Galley gitárosra és Cozy Powell dobosra. Persze nem feledkezhetett meg a korai Whitesnake-művek alkotó szelleméről, Jon Lord billentyűsről sem. Mi, idősebbek, konkrétan könnyes szemmel álltunk ott. Ahogy várható volt, a nép a nagy slágerek, mint az „Is This Love”, a „Fool For Your Loving” és a „Here I Go Again” alatt melegedett be a legjobban, bár a refrének többségét a hangjában derekasan kifulladt Coverdale úr helyett kellett elénekelniük. Zárásként a Whitesnake a várakozásnak megfelelően előadta „nehézfémes csúcspontját”, a „Still Of The Night”-ot, amelynél David a várakozásnak megfelelően bőséges vokális segítséget kapott a haverjaitól és a közönségtől, főleg a refrénekben. A dörgő taps és a felvételről szóló, hagyományos búcsúdal, a „We Wish You Well” után Coverdale társasága elköszönt a színpadról, és átadta a helyét az első (és sajnos egyetlen) fesztiválnap fő attrakciójának. A „fehér kígyók” fellépését kielégítőnek lehetne értékelni, nagyjából a várakozásoknak megfelelőnek.
A melodikus rock bajnokainak, a Journey-nek a fellépését a közkedvelt ókori római mondással is jellemezhetnénk: jöttem, láttam, győztem. A hangzási tökéletességnél és az AOR-nagyszerűség minden elképzelhető árnyalatának teljes megvalósításánál kevesebbet nem is lehetett tőlük várni. Hűséges követőik ugyanis hozzá vannak szokva a legnagyobb lehetséges melodikus rock kényeztetéshez, amiben kevés vetélytársuk van. A Journey a „Revelation” (2008) albumtól kezdve, amikor csatlakozott hozzájuk a fülöp-szigeteki énekes, Arnel Pineda, valóságos újjászületést él át. A karizmatikus Steve Perry egyedülálló volt, és az utóda ezt nagyon jól tudja, mégis Arnel énekstílusa nagyon jó megközelítés, és mint ilyen, a lehető legjobb Perry-helyettesítő. Az amerikai AOR-hősök a lehető legjobb módon nyitották a fellépésüket, az epikus klasszikus, a „Separate Ways (World Apart)” előadásával. Ezt legnagyobb slágereik sora követte, például az „Any Way You Want It”, az „Only The Young”, a „Stone In Love”, a „Lights” és az „Open Arms”. Nagyon szép színfolt volt a legendás „Escape” (1981) album címadó dalának előadása, valamint a „Keep On Runnin’” Dean Castronovo dobossal a főénekes szerepében.
Az egyes tagok, különösen Neal Schon gitárvirtuóz és Jonathan Cain billentyűs/gitáros, akik többször is felhívták a hangtechnikusaik figyelmét a megfelelő beavatkozásra, javíthatatlan hangzásperfekcionisták, ami a maga módján helyes is. Pineda Schon gitárszólóját egyszerűen „az új számunkként” konferálta fel, de hasonló humoros betét akadt a fellépés alatt bőven. Schon egykori főnöke, Carlos Santana stílusában a fellépés nagy részében napszemüveget viselt, ami nem akadályozta meg abban, hogy szinte fénysebességgel elővezessen néhány lélegzetelállító gitárimprovizációt. Ross Valory basszusgitáros, aki Schon mellett az egyetlen eredeti tag, közben dinamikus basszusvonalaival és nyugalmával végig kiváló ritmikai stabilitást biztosított.
A banda motorja pedig végig a „kis ember nagy hanggal”, Pineda volt, aki a remek énekmunka mellett, amellyel az örökzöldeket és az újabb műveket előadta, énekes és egyéb akrobatikáival szorgalmasan azért is gondoskodott, hogy a közönség véletlenül se aludjon el egy pillanatra sem. Általában véve a Journey tagjai végig rendkívül pozitív vibrációkat sugároztak magukból, így a csarnokban a hangulat a fellépésük egész ideje alatt pozitívan fel volt töltve. Ez különösen a „Wheel In the Sky” és a „Be Good To Yourself” szinte hibátlan előadása alatt volt érezhető, amikor a közönség mindkét AOR-himnusz éneklése közben végig eggyé lélegzett a bandával.
A „Faithfully” szerelmes ballada előadása közben az első sorokban két mókás, szinte bizarr eset történt. Először egy fiatalember, aki a dal alatt valószínűleg kissé túlságosan „beleélte magát”, mert korántsem tűnt valami mániákusnak, elkezdte átölelni maga előtt a felszabadult, rosszra nem is gondoló lányt. A lány dühösen eltolta és megrótta, mire a srác a koncert végéig békén hagyta. Még tragikomikusabb jelenet zajlott kicsit jobbra, ahol egy ősz hajú, érett korú férfi elkezdett ostromolni egy mellette álló korabeli nőt. Az dühösen eltolta, mire a férfi ijedtében messze hátra, az utolsó sorokba menekült. Úgy tűnik, a „Faithfully” szövege termékeny talajra hullott, feltéve, hogy mindkét említett hölgynek volt már saját, igazi, de „rejtett” párja, aki nem tartozott a fesztivál résztvevői közé. A nagy fináléban a Journey a várakozásnak megfelelően előadta legnagyobb slágerét, a „Don’t Stop Believin’”-t, azt a rádióban gyakran játszott slágert, amely több mint három évtized után sem hat lerágottnak. Ezt egy csomó hangszeres improvizációval dobták fel, mielőtt a közönség vad tapsa közepette elköszöntek a színpadtól. A Journey volt minden tekintetben az első és sajnos egyetlen fesztiválnap megkérdőjelezhetetlen győztese.
A Journey koncertje után véget ért a fesztivál első napja. Nem tudva, hogy a Journey fellépésével valójában a Hi-Rock fesztivál is véget ért, felhőszakadáson át küzdöttük magunkat az autóig, amihez szinte teljes egészében be kellett vetni Einstein relativitáselméletének ismeretét és MacGyver természeti túlélőtrükkjeit. Ijesztő volt.
A borzongás vízi apokalipszis méreteit öltötte. Jó reggelt egy új naphoz! Nedves reggel. Állítólag az a kemping, ahol utópikusan éjszakázni akartunk, már rég teljesen víz alatt áll. Még erősebben zuhog. Jön az igazi evakuáció. Az apartmanhoz vezető út mentén a gyalogos felületeket már homokzsákokkal rakták ki, hogy a víz ne ömöljön az útról a környező lakóházak magántelkeire. Az utak lassan lefolyócsatornákká változnak. Mégis fél háromkor ott vagyunk a fesztivál második napjának helyszínén. Háromkor az FM-nek kellene színpadra állnia. Helyettük a helyi Hurricans kezdi szórakoztatni (már ha maradt egyáltalán hely a szórakozásra) a jelenlévők maroknyi csapatát az óriási Max Aicher Arena közepén. Előtte a szervezők megbízottja még figyelmeztetett minket, hogy a fesztiválnap menete kiszámíthatatlan, és pontosan nem tudja megmondani, hogyan és mikor lépnek fel a zenekarok. A dolog körülbelül négy óra tájt kellett volna tisztázódjon. Bár kint parkolt egy „Nightliner” (hol a fenében van az összes kamion?), amely láthatóan átverekedte magát az északi Loreleyről Inzellig, és bár a fesztivál hivatalos merchandise-standján Toto-szuvenírek is kaphatók voltak, a hangulat egyáltalán nem volt bizakodó. És tényleg. Valamikor fél öt tájban kilépett a színpadra a fesztivál hivatalos programfelelőse, és bejelentette, hogy a fesztivált az árvíz katasztrofális mérete miatt lezárják.
EPILÓGUS:
A felhőszakadások magja éppen Dél-Bajorország fölött összpontosult. A Bad Reichenhallon át a Salzburg–München autópályára vezető csatlakozót azonnal lezárták, Lofer felől Innsbruck irányába sem lehetett továbbhaladni. Már csak egyetlen mentőszalmaszál maradt: vissza Inzellbe, és észak felé a Traunstein melletti csatlakozáshoz. Sikerült. Az autópályán vagyunk, Salzburg irányába. Szemben velünk mozdulatlan kocsisor áll München felé. A Chiemsee elöntötte az autópályát. Szerencsére Inzell jócskán a tótól délre fekszik, így sikerült kicsúsznunk a csapdából. Németország a természeti katasztrófa miatt rendkívüli állapotot hirdetett, amely később a megáradt Duna (és Moldva) miatt elérte Ausztriát is, Bécs környékén, majd Csehországot, végül Szlovákiát.
Vezetsz az úton, és nézed a mentőket, ahogy bemennek a házakba, és egész családokat vezetnek biztonságba. Az evakuáció már javában zajlott. Az sem volt semmi csoda, ha ki kellett kerülnöd egy kidőlt fát, amely keresztben feküdt a helyi úton, át kellett hajtanod az út „eltavasodott szakaszain”, és át kellett küzdened magad a tomboló áradat hordta homokfoltokon. A kilátás nem túl vonzó: megvadult folyók és patakok arca rajzolódott ki, amelyek fenyegetően falták az előttük álló földet. A medrek túl kicsinek bizonyultak, és a víz elkezdett kiáradni. A természet törvényei! Eljött azért, amit elvettünk tőle. A saját helyéért. A fejlett nyugat-európai civilizáció pedig mesterien lőtt magának még egy öngólt!
A HiRock fesztivál így szerencsétlen vállalkozásnak bizonyult. Alapvetően már az első napon sem voltak sokan. A csarnok nem is volt teljesen megnyitva. A színpadot középre állították, így a csarnok fele kihasználatlan maradt. A legtöbb jó 4000 ember volt bent, ami a szervezőnek már a rajtnál konkrét mínuszt jelentett. A következő napon a csarnokban még 500 fő sem volt. Az első nap közönségének zöme tehát a kataklizma előrejelzésére számítva már szétszéledt, hazament. Most jön majd a látogatók pénzvisszakövetelése, miközben ott van a nem olcsó fellépőkbe fektetett összeg és az összes többi logisztikai költség. Valószínűleg nem lesz több HiRock fesztivál. Legalábbis Inzellben nem. A Totót lekéstük, pedig csúcsszetlistát készítettek. És bár a Totót most elszalasztottuk, nagyobb kár, hogy lemaradtunk az FM, a Survivor és Rick Springfield fellépéséről. Ők ugyanis az európai színpadokon igazi zenei „egzótáknak” számítanak. Más alkalommal kell majd levadásznunk őket. Ilyen alkalom pedig a jövőben bizonyára nagyon kevés lesz.
szöveg: Peter Podbrežnik & Aleš Podbrežnik
fotók: Mitja Groznik & Jernej Vene
Setlist:
JOURNEY:
1. Separate Ways (Worlds Apart)
2. Any Way You Want It
3. Chain Reaction
4. Only the Young
5. Stone in Love
6. Keep on Runnin’ (éneken a dobos, Dean Castronovo)
7. Edge of the Blade
8. Lights
9. billentyűs szóló – Jonathan Cain
10. Open Arms
11. Escape
12. Dead or Alive
13. gitárszóló – Neal Schon (Pineda „új dalunkként” konferálja be a számot)
14. Wheel in the Sky
15. Faithfully
16. Be Good to Yourself
17. Don’t Stop Believin’
WHITESNAKE;
felvételről bejátszott intró: My Generation (The Who-dal)
1. Give Me All Your Love
2. Ready an’ Willing
3. Can You Hear the Wind Blow
4. Don’t Break My Heart Again
5. Is This Love
6. Gambler
7. Love Will Set You Free
8. Pistols at Dawn
9. Guitar Duel (Doug Aldrich & Reb Beach)
10 Steal Your Heart Away (plusz dobszóló Tommy Aldridge)
11. Forevermore
12. Best Years / Bad Boys
13. Fool for Your Loving
14. Here I Go Again
15. Still of the Night
felvételről bejátszott outró: We Wish You Well
EUROPE:
1. Riches to Rags
2. Firebox
3. Not Supposed to Sing the Blues
4. Scream of Anger
6. Superstitious
6. Love Is Not the Enemy
7. Carrie
8- Seven Doors Hotel
9. Rock the Night
10. Prelude
11. Last Look at Eden
12. The Final Countdown
BLACK STAR RIDERS:
1. All Hell Breaks Loose
2. Jailbreak
3. Bloodshot
4. Waiting For An Alibi
5. Hey Judas
6. Massacre
7. Kingdom Of The Lost
8. Kissin’ The Ground
9. Suicide
10. Valley Of The Stones
11. Before The War
12. Emerald
13. Bound For Glory
14. Cowboy Song
15. The Boys Are Back In Town
H.E.A.T.:
1. Breaking the Silence
2. Better Off Alone
3. 1000 Miles
4. Late Night Lady
5. Straight For Your Heart
6. Beg Beg Beg
7. Downtown
8. Falling Down
9. Heartbreaker
10. Danger Road
11. Living on the Run
12. It’s All About Tonight
